A keresztény vallás világának évszázadokon keresztül erőt, tévedhetetlen bizonyságot adott az ostoba babonáktól duzzadó ereklyehagyomány, mely hihetetlen mélységben átitatta a középkor

embere szellemiségét, és népszerűsített kultusza képes volt a XX. század hajnaláig élénken fennmaradni. Kegytárgyak tiszteletében, imádatában vagy éppen csókolgatásában a kapzsiság, és

jámborság szabadon keveredett a fetisizmussal. Igaz, már az újkorban is szép számmal voltak józanul gondolkodó tudósok, akik felhívták bírálataikkal embertársaik, valamint az egyházintézmények figyelmét az egyház birtokában lévő és azzal hivalkodó ereklyék sokszor groteszk és hamis megtévesztésére. Kioktató lehurrogás és korábbi mesék ismétlése volt a válasz, ha egyáltalán akadt valaki az egyházvezetésből, aki válaszra méltatta a kritizáló hangokat. Modernizált világunknak köszönhetően mára már sokat változott a helyzet, de azért még mindig akadnak helyek, ahol nem hajlandók lemondani a Jézussal - vagy más szentekkel - megtörtént csodás eseménysorozatokból megmaradt tárgyi bizonyítékok üres imádatáról. Ha az érdeklődő áttekinti ezt a furcsa kultuszt, meglepő dolgok sokaságával szembesül.

Messzi földekről zarándokok milliói rótták le kegyeletüket, és imádatukat a Getsemáne templomban kiállított Áldott Szűzanya köpönyege előtt. Párhuzamosan - minden zavartatás nélkül - az Aix-La Chapelle, (Aachen) székesegyházban is szent ereklyeként tiszteltek egy másik köpenyt, ami szintén Máriáé volt. Az aacheni templom mellesleg páratlan kegytárgy gyűjteménnyel büszkélkedett hosszú időn keresztül: Nagy Károly személyesen idehelyezte el Jézus töviskoronájából származó 'Szent Töviseket', de itt őrizték még a kisded Jézus pólyáját, valamint egy véres kendőt, amibe Keresztelő Szent János fejét tették, miután azt lenyisszantották. De gyűjteményükben tartozott még Szent János ágyékkötője is, amit akkor viselt, mikor kivégezték. Ám evvel az ágyékkötővel baj volt, mert a trieri katedrálisban szentül állították, hogy az eredeti, kivégzésnél viselt ágyékkötőt ők őrzik, amit Szent Heléna talált meg annak idején Jeruzsálemben. Bizonyságképpen I. Szilveszter pápa levelét lobogtatták, mindaddig, míg be nem bizonyosodott, hogy a levél hamisítvány, melyet Szilveszter koránál évszázadokkal később írtak. Ugyanez az ágyékkötő még századokon keresztül a Argenteuil monostora (Párizs északi negyede) kegygyűjteményének legnépszerűbb darabját képezte, mindaddig míg a monostort szét nem rombolták ágyékkötőstül a francia forradalom viharában

Európa templomait, kolostorait már a középkor elején elárasztották kétes eredetű csonthalmazokkal, a 'Szentföldön' felásták az ősi temetőket, kiforgatták a több évszázados sírokat – ami nem volt hiábavaló –, mert kitartó munkájuk eredményeként megtalálták és azonosították a 'Szent Ártatlan Mártírok' csontvázait, valamint azoknak a gyermekeknek földi maradványait, akiket Heródes király parancsára gyilkoltak le. Így aztán nem véletlen, hogy pl. a Szent Gereon (Köln) templom falait, XI. század végi elkészülte után, pazarul feldíszíthették: teljesen be tudták borítani szent csontokkal a padlótól a mennyezetig. Még a középkor legvégén uralkodó V. Sixtus pápának is bőven maradt elég ereklyemaradvány és így ő is bőkezűen adományozhatott a hozzá kalandos úton került szentgyermekcsontokból; evvel díszítették fel Santa Maria Maggiore (Róma) templomát, a páduai Szent Jusztina templomát, de küldött a különös értékkel bíró csontokból Milánó és Liszabon katedrálisainak is. A nagy buzgalom közepette azért előfordultak nevetséges kudarcok is: Szicíliában, generációk hosszú sora zarándokolt el a Palermóban található Szent Rozália templomban kiállított szent emberek csontjai segítségéért esedezni, míg a XIX. sz. vége felé ki nem mutatták, hogy a csontok nagy része kecskecsont.

Nem csak a csontokkal, de a keresztény vallástörténelem hőseinek más felfedezett testrészeivel, tárgyi emlékeivel is tarkították, gazdagították a templomok, püspökségek kegykincstárát, tovább emelve azok csalfa tekintélyét. Egészen az újkor kezdetéig hét Nyugat-európai templom hivalkodott Jézus valódi köldökzsinórjával, és jó néhány templom büszkén mutogatta Jézus levágott fitymáját, ami mellé készségesen szolgáltatták az évszázados kéziratokat, fityma-ajándékozási okmányokat, mint kétségtelen bizonyítékokat. A középkorban kitalált mesék, a hamisított együgyű iratok szerint Mária megtartotta emlékként a levágott bőrdarabot, majd tőle a jeruzsálemi közösséghez került, míg Heléna, vagy más variáns szerint valamelyik másik szent meg nem mentette az értékes bőrdarabkát. Utána isteni rendeltetésnek köszönhetően került az adott keresztény intézmény birtokába. Soissons (Észak-Franciaország) katedrálisa a kisgyermek Jézus egyik tejfogát vallhatta magáénak, míg Charroux (Nyugat Franciaország) apátsága Jézus teljes épségben megmaradt alsó és felső fogsorával dicsekedhetett. Laon (Észak Franciaország) templomának gondnoka a múlt század elején még büszkén mutogatta a Szűz Mária levágott hajtincsét, valamint egy kis üveget, melybe a Szűzanya tejét cseppentették bele. Az emberek korlátlan hiszékenységével csúnyán visszaélő keresztény vezetés nem foglalkozhatott avval, hogy több helyen egyszerre ugyanazokat az 'eredeti' tárgyakat, relikviákat mutogatják, míg a zarándokok hozták a pénzt, - mert hiszen az egész szemfényvesztés erre ment ki. Az csak ráadás volt, hogy az anyagi haszon mellett minden tárgy, csont még alá is támasztotta a Jézussal megtörtént csodás eseménysorozat üdvtörténeti valóságát. A sok szentséges relikvia mind világosan azt hirdette, hogy ebben a vallásban még véletlenül sem mitológiáról, hanem valós történelmi eseménysorozatról van szó, melyet pont ezek a tárgyak, emberi maradványok gazdag leletei támasztanak alá. Nézzünk meg még néhány példát erre a keresztény kultúrtörténeti sajátosságra, annak elterjesztésére, minek ármányos praktikája fontos segítő eleme volt a keresztény hittan széleskörű elfogadtatásának.

Hat templomban mutogatták évszázadokon keresztül Keresztelő Szent János levágott fejét. Szent Benedek testi maradványát (csontváza) egyszerre állíották ki Monte Cassinóban és Saint Benoir-sur-Loirban. Egészen furcsa, nevetséges magyarázatokat koholtak füllentéseik alátámasztására, mikor pl. Saintes Maries de la Mer (Dél-Franciaország) templomában szentként imádott 'Három Mária Sír' hitelesítésére nem kisebb dolgot találtak ki a helyi keresztény vezetők, minthogy mindhárom bibliai Máriát (Márta, Mária Salome, Mária Magdolna) az ő templomuk sírkertjében temették el. Hogy hogyan kerültek oda? Hát egyszerűen megunták a zsidó föld eseménytelenségét és Szent Lázárral, meg Szent Maximusszal kivándoroltak és a dél-francia falucskában telepedtek meg. (C.E. I. függ. 238) Szinte minden jelentéktelen keresztény helység kutya kötelességének érezte (az egyház erkölcstelenségét bizonyító) hamisítások előteremtését, mert ezek nélkül semminek érezték magukat a kétkedő hívők előtt. Az Alsace-i monostort (Strasbourg mellett) Martin abbé látta el minden szükséges szent ereklyetárggyal, hogy ne kelljen pironkodni kegytárgykincstára szegénységén a környéken meglévő más templomok, kolostorok fényes gyűjteményeinek árnyékában. Martin abbé sikeres volt, mert be tudta szerezni gyűjteményébe; Jézus kihullott vérének egy cseppjét, az eredeti kereszt egy darabkáját, Szent Jakab áldást osztó jobbkezét, Keresztelő Szent János koponyájának darabkáját, és talán a leghitelesebbnek vehető kis üveg tejet, mely a Szűzanyától származott. (Draper)

Lelkes keresztény kutatók megtalálták mindhárom napkeleti bölcs királynak földi maradványait, – akik ott voltak Jézus születésénél –, és azokat először a milánói katedrálisban mutogatták, mindaddig míg 1159-ban Barbarossa Frigyes el nem rabolta a csonthalmazt, majd mint valami nagy értéket át nem adta azt Rainard von Dasselnek, Köln érsekének. Ezen nagylelkű ajándékozás után, már a kölni katedrális büszkélkedhetett a nem mindennapi kacattal.

Jeruzsálem kolostorában őrzött ereklyék azonban minden más gyűjteményt lepipáltak. Az ottani szerzetesek tulajdonában volt a keresztény Szentháromságot kitevő Szentlélek galambbá történt átváltozásából megmaradt szárny és faroktollak, valamint a Szentlélek-galamb néhány ujja is. (John W. Draper, 'History of the Conflict Between Religions and Science'))

Az 1200-as évek elején Konstantinápoly úgy tele volt hamisított kegytárgyakkal, hogy egy egész ipari hálózat üzemeltetését feltételezhetjük. Az Újtestamentum tudós tanára, (Joseph Blinzler, 'New Testament Studies')) hosszasan sorolja azokat a tárgyakat, melyeket az ottani egyház borsos áron árusított: „Legdrágább portékáknak számított Jézus saját kézzel irt levelei, aranyékszerek, melyeket a három Napkeleti Bölcs vitt Betlehembe ajándékkép a kisded Jézusnak. Szintén nem árulták olcsón azt a 12 kosarat, melyekből Jézus megetette az ötezres tömeget, de meglehetett venni Dávid trónját, és a kürtöket melyek harsonájától Jerikó falai leomlottak. Érthető módon nagy árat kértek azért az öreg baltáért amivel Noé építette bárkáját, mert ebből a ritkaságbál csak egy példány létezett. De minden nehézség nélkül lehetett még kapni Lukács által festett Szűz Mária képeket, faszilánkokat, elrozsdásodott szögeket, valamint olcsóbban csontokat, koponyákat, melyek természetesen mind bibliai szereplők földi maradványai voltak.

Angliában, VIII. Henrik (1491-1547) korában Szűz Mária övét 11 helyen, Máriától származó sűrített tejmaradványokat tartalmazó üvegecskéket 8 helyen őriztek szent ereklyeként. Az 1531. évi járvány kitörésekor VIII. Henrik nagyon megijedt és naplopó egyházvezetői tanácsát kérte ki a betegség elhárításának módjára. Meg is kapta az utasítást: vásároljon hatalmas összegekért szent ereklyéket, melyek szentséges hatalma biztosítja a védelmet a járványoktól. Több liter szenteltvízen kívül megvetették vele Jézus eredeti könnycseppjeit, melyeket Lázár temetésénél hullatott. Még annak idején a könnycseppeket egy angyal gyűjtötte össze egy fiolában, – a naplopó szélhámosok szerint – és átadta megőrzésre Mária Magdolnának, aki a halálos ágyán továbbadta egy lelkes ókeresztény püspököknek. Így járt kézről-kézre, míg eljutott Angliába Henrik király főpapjaihoz. A gátlástalan csuhások eladtak még a királynak, (borsos áron) egy másik fiolát is, ami megint csak egy másik angyal által összegyűjtött Szent Mihálytól származó izzadságcseppeket tartalmazott, mely nedű akkor lett kibocsájtva a szent testéből, mikor az a sátánnal küzdött. (Hackett, 'VIII. Henrik')

Micsoda méretű sötétségnek kellett ahhoz a fejekben lennie, hogy országok uralkodói természetes egyszerűséggel elhiggyenek ilyen otromba butaságokat. Az ókor császárai elképzelhetetlennek tartották volna, hogy tanácsadóik arra vetemedjenek, hogy betegség ellen Bakkhosz izzadságcseppjei, vagy Apolló könnycseppjei megvásárlását javasolják. A tudományok visszaszorításával és lezüllesztésével jelentős szellemi teret nyert kereszténység nem riadt vissza olyan olcsó csalásoktól sem, mint amilyen az Arras (Észak Franciaország) apátsága tulajdonában lévő - még száz éve is mutogatott – gyertya, ami nem csak Szűz Mária személyesen átadott ajándéka volt, de az ajándék gyertya átadástól, 1105-től, 1713-ig folyamatosan égett éjjel-nappal, de sohasem égett le. A hívőknek persze a megtekintésért fizetniük kellett és csak messziről nézhették az égő gyertyát, amit természetesen a barátok sumákban rendszeresen cserélgettek. (Collins, 'Discusse of Free Thinking') 

Hosszasan lehetne még sorolni az ereklyék furcsaságait, (pl.azonosnak megnevezett darabok ugyanazon időben különböző helyeken mutogatását), de inkább idézném az ironikusan fogalmazó Mc. Cabe-ét: „Szűz Máriának ránk maradt hajtincseiből meg lehetne tölteni egy dupla matracot és amennyi üveg tej fennmaradt a Szűzanyától Európa templomaiban, kolostoraiban, és zárdáiban, annak mennyisége talán elég is lenne néhány kis boci megetetéséhez. Jézus fogai megtöltenének egy fogorvosi rendelőt, és pelenkáiból már egy kisebb szatócsboltot lehetne nyitni. Szűz Mária után fennmaradt kegytárgytömegből (menyasszonyi ruhák, gyűrűk, cipők, ingek, köpenyek) meg lehetne tölteni egy múzeumot.” (Forgery in Christianity)

Bő száz évvel ezelőtt a valláskritika elterjedésével megerősödött a vallási fétisek parodisztikus szerepeltetése, kifigurázása, és a bírálók idővel egyre gúnyosabb, csúfolkodóbb hangnemet ütöttek meg. De a kritikusok között szintén ott voltak a józan, modern realitásokat is figyelembe vevő vallási vezetők is, akik inkább szégyellték és vallásukat lejárató tényezőnek tartották a sok primitív relikviát, a hozzájuk kötődő butuska meséket, és a középkorban gyártott rossz minőségű irathamisítványokat. Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha néhányan a keresztény vezetők közül a relikviakultusz visszaszorításán fáradoztak. Szép lassan ezek a kétes eredetű tárgyak, csontok elkerültek a kiállító vitrinekből, le a pinceraktárakba, ahol még máig őrizgetik, és titokban az 'igazi hívőknek' megmutatják azokat.

Mint minden más változás, reformtörekvés, – legyen az gyakorlati vagy teológiai –, mely a középkori merevséget, abszurditást szándékozott egy kicsit feloldani, már az elején megjelent a visszahúzó erők áramlata, minek élén mindig dogmatikus, konzervatív főpapok álltak és állnak. Ezek ellenálltak az ereklyekultusz háttérbe szorításának, mert az ereklyék fontosságának megkérdőjelezése az egyház igazmondását is kétségbe vonta. A vatikáni konzervatívok (a pápával az élükön) pápai rendelettel mégsem kényszeríthették a különböző helyi egyházvezetőséget a kegytárgyak kiemelt tiszteletére, különösen azért, mert egymás után kerültek a nyilvánosság elé olyan szakvélemények, melyek csontokról, tárgyakról kimutatták, hogy azok nem származhattak a megadott helyről vagy időből, tehát értéktelen hamisítványok. A tudományos vizsgálódás megzavarta az ereklyekultusz jól jövedelmező üzletét és megoldásképpen a középkor ortodoxiáját képviselő vatikáni vezetők megtagadták az általuk szent ereklyének tartott tárgyak további tudományos vizsgálatát, sőt a kritizáló hangok megválaszolására kieszközölték a pápa hozzájárulását egy nagyszabású, nyilvános ereklyekiállításhoz. 

Ez a gyűrű valamikor egy Péter nevű zsidó halászé volt ...

XI. Pius pápa áldását élvező kiállítást 1930 márciusában nyitották meg a Vatikánban ünnepi pompával, csupa olyan kegytárgyakat bemutatva, melyeket számtalanszor szentséges ceremóniákkal hitelesítettek, és így azok eredetisége – legalábbis szerintük –, örökre megkérdőjelezhetetlenné vált. Kiállításra került Jézus keresztfájának egy darabkája, Szent Veronika kendője, mellyel Jézus a Golgotára menvén megtörölte az arcát, valamint az az eredeti lándzsa, mellyel a római százados megszúrta Jézus oldalát. Szintén bemutatták a Lateran palota anyagát képező Szent Pál és Szent Péter koponyáit, továbbá két nagy méretű tövist, melyek Jézus töviskoszorújából származtak. (New York Herald Tribune, 1930. márc. 19, ápr. 19)

Az ünnepségeken celebráló pápa tüntető hivalkodással tette láthatóvá zafírokkal, gyémántokkal ékesített gyűrűjét, az ún. Episcopalis Gyűrűt, mely eredetileg Szent Péter tulajdona volt. Az, hogy a gyűrű elkészítésének ideje évszázadokkal meghaladta Péter korát – még nem lenne baj vagy feltűnő –, de az, hogy senki nem kérdezte meg: „hogyan lehetett egy szegény zsidó halásznak egy ilyen vagyont érő ékszere” - nos, azt a kérdést fel nem tenni az már bizony nagy baj.