HTML

vallásmozaik

vallásokkal kapcsolatos mindenféle-fajta írások, tanulmányok

Friss topikok

  • afejer: Hová lett a szerző? Szívesen olvasnék még tőle. (2021.05.01. 10:52) A középkor Rothschildjai
  • B.Peter76: @E.Katolnai: Tudom meglehetősen sok idő elteltével szólok hozzá, de mivel elsőkét ez a bejegyzés j... (2021.04.05. 07:48) A fojtogató thugok
  • sanyája: A vallást a széles néprétegeknek csinálják és az értelmi képességeikhez szabják.Szerintem az erede... (2017.04.23. 09:48) Vudu és kereszténység
  • Géza Fispán: @CREATOR: Íme a példa : „A Próféta m... (2016.03.29. 10:54) Pedofília és az iszlám
  • Takacs1933: Gyilkos kereszt vagy szent relikvia. A közelmúltban kereszt relikvia megtalálásról közöltek TV műs... (2015.08.05. 16:06) Keresztény Relikviák

Karoling iratok, dokumentumok (3)

2011.06.12. 18:44 E.Katolnai

Pactum Ludovicianum

Jámbor Lajos térdepelve esdekel Paszkál pápának, hogy méltóztassék az intézményét érdemtelenül megsegítő paktumot elfogadni.

A legkorábbi teljes tartalmú kézirata a Pactum Ludovicianum-nak egy XI. századi kánongyűjteményben található (Collectio Canonum), melyet Deusdedit (*) érsek állított egységes műbe. Munkájából más középkori kánonisták (pl. Luccai Anselm, Sutri Bonizo) kimásolták, átvették a szöveget anélkül, hogy valaki is utalt volna arra, hogy az eredeti okmányt hol őrizték, kinek a birtokában volt, mielőtt Deusdedit 'valahonnét' lemásolta. Mivel az okmány nyelvezete, stílusa nagyon hasonlít a több mint száz évvel később uralkodó I. Ottó (936-973) és XII. János pápa között megkötött szerződés, a 'Pactum Ottonianum' szövegére, ezért feltételezhető, hogy az 'eredetinek' mondott Jámbor Lajos-paktumot is Ottó idejében, a X. században ugyanaz a papi társaság szerkesztette össze, és létrejöttének időpontját visszadátumozták I. Lajos és Paszkál pápa korára. Mikor Ottó császár a saját paktumában megerősítette a Jámbor Lajos-féle szerződést, nem tudta, hogy a hivatkozásként elé tálalt dokumentum hamisítvány: hiszen ki mert volna arra gondolni, hogy a szentséges atyák a hazudozáson kívül mást sem csinálnak, mint okmányokat hamisítanak.

A Pactum Ludovicianum a pápaság és a Frank Birodalom közötti politikai, területi megállapodás. Miután IV. István p. 816-ban, Reimsben megkoronázta I. (Jámbor) Lajos császárt és feleségét, barátsági szerződést kötöttek, melyben megújították és kiterjesztették a pápának III. Pippin által tett nagylelkű adományokat. A császár biztosította a pápaválasztás szabadságát és a pápa önrendelkezését az adminisztráció és az igazságszolgáltatás terén, s ígéretet tett, hogy csak nyilvánvaló jogsértés esetén avatkozhat be az Egyházi Állam ügyeibe.

 

(*) Deusdedit kardinális († 1097/1100), VII. Gergely pápa barátja, a 'Collectio Canonum' gyűjteményének megalkotója, valamint a Pápai Állam minden téren érvényesíthető jogainak és privilégiumainak harcos védelmezője. Műve négy könyvből áll; az elsőben a Római Egyház hatalmát tárgyalja, a másodikban a klérus ügyeit foglalja egybe, a harmadikban az eklézsiára vonatkozó törvényeket dolgozza fel, míg a negyedikben az Egyház függetlenségét, papjainak kiváltságait és az egyházfik mentességi jogát ismerteti. Munkájához felhasználta a Vatikán regiszter anyagát, más korábbi kánonisták gyűjteményét (pl. Wormsi Burchard), polgári törvénygyűjteményeket, zsinati jegyzőkönyveket stb. Munkájával védeni és erősíteni szándékozta a Szentszék hatalmát, növelni az Egyház tekintélyét, és biztosítani tagjai büntetőeljárástól való immunitását.

 

Astronomus Limousin

 

Jámbor Lajos névtelen biográfere, kinek latin szövegű műve a 'Lajos Császár Élete' (Vita Hludovici) valamikor 850 körül íródhatott. Astronomus Vita Hludovici c. műve 22 különálló kéziratban maradt ránk, és mivel ennek a műnek sincs meg az eredeti IX. századi kézirata (még töredékes másolatban sem), ezért csak a X. század közepétől kezdődő és a XII. század közepéig készült másolatokkal rendelkezünk. A mű nyelvezetére nézve nyugat-Frank (francia) és csak találgatni lehet originális kinézetét, szerkezetét, mert a modern kiadványok 64 fejezetre való beosztása XVIII. századi szerkesztmény. A 769 és 778-as évek közötti bejegyzések Einhardtól való átmásolások, akit Astronomus 'kora legbölcsebb emberének' tartott. A 814-823 évekre vonatkozó közlések a Frank Birodalmi Évkönyvek adatait ismétli, de már megváltoztatva, kibővítve azokat a saját forrásaira támaszkodva. A 830-as évek feljegyzései nagyban egyeznek Nithard 'Histories' című munkájával és még ma sem eldöntött, hogy melyikük másolta kitől.

Különösen jól informált volt az aquitaniai és gascogne-i részekről és a gascogne-iakat megbízhatatlan, ingatag népségnek tartotta, akiknek frank felügyeletre van szükségük. Stílusa kevésbé klasszikus vagy elegáns, mint Einhardé, ám a műben szereplő célzásokból, hivatkozásokból és idézésekből láthatjuk, hogy birtokában volt Szent Ambrus, Lactantius, Prudentius, Fortunatus, Beda munkáinak, valamint más klasszikus ókori szerzők – mint Vergilius, Cicero – ismeretét is meglátni írásában. Ügyesen egybeolvasztotta Einhard tematikus 'Vitáját' Theganus kronologikus gestájával.

 

Nem csodálkozhatunk, hogy titokban tartotta személyazonosságát, Theganus és Einhard is elhallgatták nevüket, s hogy mégis ismerjük őket névről, azt Walahfrid Strabónak köszönhetjük, aki a két kézirathoz írt prológusában nevén nevezte őket.

Nevét a részletes asztronómiai események ismertetése miatt érdemelte ki, míg kísérő neve – Limousin – csuklyásat jelent. Astronomus személyét Max Buchner (Hilduin of St. Denis, The Areopagitika) Hilduin atyával azonosítja, aki II. Pippin és Kopasz Károly kancellárja volt.

 

Hilduin atya a tanítványaival.

 

Hilduin (Hilduinus, †855/861) Alkuin tanítványa, Jámbor Lajos francia király udvari káplánja. 815-ben elnyerte a Párizs melletti Szent Dénes apátságát, majd később még több templom-monostorközpont vezetését kapta meg. Hilduin atya rosszul helyezkedett az I. Lajos császár és fiai között kirobbant háborúban (830), amiért kegyvesztett lett; elvesztette apátságait, és Paderbornba, majd a Corvey-i Apátságba lett száműzve. Hogy ne menjen üres kézzel kollégájához, Corvey apátjához, Warinhoz, azért ajándékba vitte neki Szent Vitus csontjait, mely csodás ajándék hamarosan a felhőkig emelte Corvey monostora tekintélyét. Egy évvel később Lajos megbocsájtott Hilduin atyának, visszakapta Szent Dénes gazdag apátságát. Néhány évvel később Szent Dénes életrajzának megírásával bízta meg a császár, melyben a párizsi Dionysios alakját egybemosta Areopagita Dionysiusszal. 

 

Theganus (Degan)

 

Trier prelátusa (kb. 800-850) a 'Gesta Hludowici Imperatorii' c. mű szerzője, mely az egyik legfontosabb forrása Jámbor Lajos életének, kora eseményeinek. Életéről szinte semmit sem tudunk, ám jó baráti viszonyt tartott fenn Walafrid Strabóval, aki bevezetőt, előszót írt művéhez.

Theganus kétségtelenül Jámbor Lajos önzetlen híve volt: túlfűtött, fennkölt hangnemben ír személyéről, miközben fiát Lothárt befeketíti, még rosszabb színben tünteti fel, mint ami kijárhatna neki.

Természetesen ez a Karoling-kori kézirat sem maradt ránk eredeti alkotmányában, hanem csak másolatokból ismerjük, melyek a Monumenta Germaniae gyűjteményében lelhetők fel.

 

Paschasius Radbertus: 'Vita Walae'

Paschasius Radbertus (785-865) frank származású Benedek rendi szerzetes, teológus, aki már egész fiatalon Corbie monostorába került Adalard apát irányítása alá. Adalard és testvére, Wala – egy törvénytelen Karoling oldalágról – mindketten unokatestvérei voltak Nagy Károlynak, és tehetségüknek köszönhetően mindketten évekig magas posztot töltöttek be az uralkodó udvarában. Radbertus Jámbor Lajos hatalomra jutása kezdetén valamiért mellőzve lett – ekkor vonult vissza Corbiébe, Adalard atya biztonságot nyújtó monostorába –, de néhány évre rá Lajos mégis visszahívta udvarába további szolgálataira számítva. Wala távoli segítője és mozgatórugója volt II. Jenő megválasztásának, mely erőlködés semmi gyümölcsöt nem hozott számára. Nem lehetett valami jó tanácsadója Jámbor Lajosnak, hiszen a császárt kétszer elmozdították hatalmából és gyengekezű uralkodása akaratlanul is a Frank Birodalom széthullását eredményezte. Paschasius Radbertus Wala leghűségesebb tanítványa volt.

 

Paschasius Radbertus ’Epitaphium Arsenii' (Vita Walae) című munkája egy IX. századra besorolt, Corbie monostorában fellelt kéziratban maradt fenn (Paris, BnF, lat. 13909). Formáját késő ókori temetkezési oráció és középkori szerzetesi dialógus ihlette. A mű első részében – mely 836 után íródott – az apát hűséges tanítványai fájdalommal bánkódnak mesterük halála miatt, míg a 850 után írt második könyvben a hangnem mérges szidalmazásra vált át, ahol a dühös kirohanásoknak Judit császárné és szeretője, a nagyra törő Bernard herceg voltak célpontjai. Mégis a szerző legbőszebb dühös támadása – anélkül, hogy nevén nevezné – Kopasz Károly ellen irányul, mert az bele mert avatkozni Corbie monostor ügyeibe és az apátsági birtokok javai elosztásába.

 

A dialógus formában megírt Wala Élete kétszer olyan hosszú mű, mint Paschius másik munkája 'Adalard Élete', melyet 826 után írhatott, Adalard halála után. Paschasius írásaiban más ókori és kora-középkori szerzeményekből szavak, mondatok, versrészletek vannak átvéve és beleszőve Wala Életében pl. Szent Sebestyén Cselekedetei, Jób Könyve, Terentius vígjátékai, valamint olyan ritkának számító kézirat is Paschasius birtokában lehetett, mint Seneca 'Apocolocyntosis' (Játék az isteni Claudius haláláról) c. műve, mely mű egy I. századi szatíra Claudius császárról. Az ókori szerzők írásainak felhasználása tanúbizonyság Corbie monostorának gazdag kéziratállományára.

 

Paschasiusról már korábban említettem a Pszeudo-Izidór c. ismertetésemben, hogy a Karoling okmányok tudós szakértője, Klaus Zechiel-Eckes az észak-francia Corbie monostorát nevezi meg mint a Benedek dékáni kapitulárék hamisítóműhelyét, és határozottan rámutat Paschasius Radbertus apátra (apát: 842-847), kinek keze nyomát szövegelemzés és összehasonlítással határozottan képes volt kimutatni. (Vita Walae 1:28; Patrologia Latina 120:1604)

 

Eric Knibbs (Pennsylvania Egyetem tanára), a középkori kéziratok neves szakértője írja: „Úgy néz ki tehát, hogy egy egyházi tudóscsoport módszeresen végig tanulmányozta az akkori Európa leggazdagabb könyvtárának számító Corbie monostor kéziratgyűjteményét és kivonatoltak minden olyan számukra megfelelő passzust, melyet utána – megint csak ismeretlen szerkesztők – történelmünk legnagyobb hamisításgyűjteményei megírására használtak fel.” Ennek a folyamatnak volt Paschasius Radbertus a főmunkatársa, legalábbis, amíg Corbieben tartózkodott.

 

Hrabanus Maurus (780-856)

 

Mainzi püspök, Alkuin tanítványa, aki műveltségének, olvasottságának köszönhetően a Frank Birodalom egyik legjelentősebb értelmiségijévé válik, 822-ben megkapja Fulda apátságát, majd 847-ben Mainz püspökévé szentelik.

A széles látókörű, sokat olvasott főpap ismerte és talán kedvelte az ókori latin költőket, főleg Lucretius és Optatianus Porfirius lehetett nagy hatással rá, ami megmutatkozik irodalmi stílusában és színvonalas latinjában. A jelentősnek mondható Biblia-kommentálás mellett Hrabanus fő érdeme az ókori irodalom és a későbbi egyházi iratok, levelek, gyűjtemények, patrisztikus művek fellelése lemásolása, rendezése volt. Bibliai kommentárjait Jeromos, Ambrus, Ágoston, I. Gergely, sevilliai Izidor és Bede exegetikai munkáira alapozta. Walafridus Strabó Hrabanus tanítványaként kezdte el pályafutását. A Fuldai Annales azt állítja Harabanusról, hogy a 850-es évi éhínség alatt napi 300 embernek biztosított élelmet.

Az egyik leghatározottabb 'lapos föld'-elméletet hangoztató IX. századi frank-germán egyházvezető Hrabanus Maurus (847-856) volt, aki nagy lelkesedéssel ismertette, magyarázta Aethicus világegyetemre vonatkozó elméletét. Prof. Beazley alapos tudásról árulkodó műve ('The Dawn of Modern Geography') első kötetében közli, hogy Hrabanus vitába keveredett Mainz püspökével, hogy léteznek-e kutyafejű emberek, akik a középkori felfogás szerint az északi sarkvidéken éltek. Hrabanus amellett érvelt, hogy igenis léteznek ilyen lények.

 

Asserius

 

Asserius (908) walesi származású pap, később mint Sherbone püspöke 893-ban megírta Nagy Alfréd (849 – 899) király életét, 'Historia de Rebus Gestis Alfredi Regis' vagy röviden 'Vita Alfredi' címmel, mely mű egyedüli forrás Alfréd királyt illetően. Asserius életéről csak nagyon keveset tudunk és az mind az Alfréd Életéből származik. Könyvének stílusa nagyon hasonlít az Astronomus, és a trieri Theganus 'Vita Hludowici' (Jámbor Lajos Élete) biográfiáira, de ezeken a műveken kívül ismerte és használta Bede 'Anglia Történelme', Einhard 'Nagy Károly Élete' szerzeményeit, valamint művének csaknem fele direkt átmásolása az Angol-Szász Krónika 851–887 évekre vonatkozó adatainak. A 893-as év eseményei után megszűnnek a bejegyzések és a könyv hirtelen megszakad, mintha nem lenne befejezve.

Az Alfréd Király Élete kéziratát csak nagyon kevesen ismerhették a középkorban, mert mindössze egy másolat maradt fenn belőle (Cotton MS. Otho A xii), mely a Cotton Könyvtár tulajdonában őrződött meg. Ha Nagy Alfréd Élete tényleg a IX. század végén íródott, akkor furcsa az, hogy senki nem idézi, arra sehol nem hivatkoznak, mert az összes hivatkozás, idézet Asserius könyvéből mind legalább 100 évvel meghaladja Asserius alkotóidejét; Ramsey-i Byrhtferth 'Historia Regum' c. műve kései X. századi vagy korai XI. századi, az anonymus szerzőtől származó 'Encomium Emmae' az 1040-es évekből való, míg a firenzei Worcester, 'Szent Neotsi Annalesek' Asserius idézetei még későbbi időkből származnak.

 

Asserius könyvét, mint hamisítványt a tudósvilág jelentős része visszautasítja, mely negatív hozzáállás V. H. Galbraith 'Who Wrote Asser's Life of Alfred?' (Ki írta Asserius Alfréd Életét?) c. tanulmánya óta kezdett egyre markánsabban megfogalmazódni. Galbraith rámutat a műben előforduló anakronizmusokra, és több példát felhozva igazolja, hogy a sajátságos kifejezések, szóhasználat miatt nem írhatták azt Asserius idejében. A Kent Egyetem tudós tanára Professzor Alfred Smyth 'King Alfred the Grate' c. könyvében az 'Alfréd Élete' hamisítójaként a X. század végén tevékenykedő Ramsey apátság papját, Byrhtferth atyát nevezi meg, aki régi rekordokból egyszerűen adoptálta Asserius nevét, és az akkor már rég halott Asserius nevében írta meg az Alfréd könyvet. Érveléséhez bizonyítékként összehasonlította és kiemelte Asserius latin nyelvtanának jellegzetességeit Byrhtferth fennmaradt munkái latinjával, és a feltűnő hasonlóságok és egyezések arra a következtetésre juttatták, hogy a két szerző egy és ugyanazon személy volt. A kenti professzor még tovább menve kifejtette, hogy az 'Alfréd Király Élete' c. könyv autentikusa körüli igazságot szándékosan elhallgatják és helyette már generációk óta félrevezető hamissággal ismertetik az egész témakört, amiért – szerinte – az 'Oxbridge Historikus' maffiatársasága a felelős. Külön olajat öntött a tűzre, mikor arról ír, hogy a tekintélyes Cambridge ASNAC ('Anglo-Saxson, Norse and Celtic' nevű történelmi tanszék és tudományos műhely) tanszéke tisztában volt vele, hogy Asserius könyve hamisítvány, és mégis elégedettek voltak tévtanításuk mellébeszélésével. Az igazság tisztázását nehezítette, hogy senkinek nem volt bátorsága a hivatalos akadémista vonal ellen fordulni, diszkreditálni olyan – hibásan nagynak vélt – történészeket, mint Frank Stenton és Dorothy Whitelock. Könyve megjelenése után az angol akadémista történészfalka nekiugrott Smyth professzornak és mindennek lehordva a szenilitását próbálták bizonyítani. Az akadémisták elkeseredett dühe a szó szoros értelmében lángokba csapott át, mikor az ügyben érintett Camridgi Egyetem professzora, Simos Keynes a Trinity Collegben lévő rezidenciáján hasonszőrű akadémisták társaságában elégette történész kollégája könyvét. A könyvégetést lefilmezte és figyelmeztetőül felrakta az internetre. Eric Christiansen az Oxford Egyetem történésze azon kevesek közé tartozott, akik kiálltak Smyth mellett és mint fogalmazott: „ha Asserius könyve egy ötfontos bankjegy lenne egyből bevinném a rendőrségre, mivel a bankó olyannak tűnne, mint amit egy bolíviai pénznyomda adott volna ki.”

 

Alfréd király földi maradványainak megtalálása érdekében 1999-ben létrejött az ún. 'Hyde Community Archaelogical Projekt', és az éveken keresztül folyó ásatásokat teljes sikertelenség koronázta. Az ásatásokra vonatkozóan a Wincherster City Councile – a projekt egyik finanszírozója volt – kiadott ismertetőjében a kudarc okát a sír helyén 1788-ban épült városi börtön felelőtlen kivitelezésében látják, mikor is a munkások állítólag szétdobálták a csontokat, míg a koporsó ólomból készült fedőlapját használt fémként eladták. (Hát ezért kár volt éveken keresztül ásni.)

Alfréd király korából egyetlen eredeti kézirat nem maradt fenn és mindössze 13 olyan későbbi, átírásos oklevelet ismerünk, melyet erre az időre sorolnak. A későbbi évszázadokban tucatszámra hamisítottak Alfrédnak tulajdonított adományleveleket, melyekbe a hitelesítés érdekében neveket írtak át az Angol-Szász Krónikából. Az angol-szász kora-középkor 1600 ismert okleveléből – jellemzően – még száz eredeti, ebben az időben íródott kézirat sincs. Az összes többi mind átmásolása egy másik másolatnak, vagy olyan originálnak, melyek tényleges létezését csak feltételezni lehet.  

 

Az Angol-Szász Krónika egy lapja, mely nem a IX. századból és nem is a X. századból való ...

Angol-Szász Krónika

Az Angol-Szász Krónika (rövidítésemben: A-S Kr.) Anglia történetének legfontosabb gyűjteménye, mely nélkül ill. Bede 'Históriája' nélkül nem létezne angol történelem. Eredetileg ó-angol nyelven íródott kronológiai és történelmi feljegyzések gyűjteménye, mely valamikor a IX. század végén vagy a X. század elején lett egy egységes műbe szerkesztve. Ez az időszak pontosan egyezik Asserius atya alkotóidejével és Alfréd király uralkodásával. Az összeállított krónikát többszörösen átmásolták és több kolostor könyvtárában volt megtalálható, aminek következtében kilenc relatíve korainak mondható kézirattal rendelkezünk. A legkésőbbi kéziratot valamikor Nagy Alfréd uralkodása végén (900 körül) kezdhették el írni, míg a legkésőbbi variáns 1116-ban íródott. A kilenc fellelhető kézirat közül a legidősebb a Winchester Krónika, más néven Parker Krónika (Chorpus Christi College, MS. 173), mely Winchesterben íródott valamikor 1001 és 1013 között.

James Campbell (The Anglo-Saxon State) azon az állásponton van, hogy a krónika Alfréd udvarában propaganda indíttatással íródott, melynek fő célja volt Alfréd király glorifikálása és a királyhűség megteremtése és erősítése.

A krónikában számos kronológiai hiba szerepel – talán időszámítási zavarok miatt – pl. helytelenül a 812-es évre van bejelölve Nagy Károly halála: „negyvenöt év uralkodás után ebben az évben halt meg Nagy Károly császár.” De III. Leó pápa halála, és így István, Paszkál pápák hatalomra jutása illetve halála is mind téves dátumokkal szerepelnek. Továbbá megtévesztő zavarodottság jellemzi az Ethelwulf király körüli igazságot is, pontosabban római utazását.

Tekintsünk vissza néhány évet az állítólagos római kiruccanás időpontjától visszamenőleg és láthatjuk 839-ben: „Ebben az évben nagy mészárlás volt London Canterbury és Rochester városaiban.” „840-ben Ethelwulf király Charmouthnál harcolt a dánok 35 hajójának legénységével és a dánok urai maradtak ezen részeknek.” Majd öt év telt el nagyobb háború nélkül, de 845-ben, majd 851-ben ismét véres összecsapásokra kerül sor (Parret és Wemburg), de 853-ban mikor Ethelwulf fiát Rómába küldi, ő maga Mercia királya Buhred kérésére hadba vonul az észak-walesiek ellen, de az A-S Kr. más helyről is ütközetekről tesz említést. A 854-es évre írja az A-S Kr.: „Nagy pompa közepette ebben az évben indult el Rómába Ethelwulf és 12 hónapig ottmaradván Rómában rezideált. Ezek után hazaindult és útközben feleségül vette a francia király, Kopasz Károly leányát Juditot.” Majd 855-re tett bejegyzés megismétli Ethelwulf és Judit házasságát, hozzátéve, hogy a király két évre rá elhalálozott. Ezekben az időszakokban Angliában évtizedek óta villongások, viking betörések, hódítások és véres ütközetek sűrün követték egymást, és Ethelwulf mégis megengedhette magának a folyamatos háborúk forgásából azt, hogy egyszerűen fogja magát, megpakolja ládáit arannyal és ezüsttel, és díszes kíséretet szedve maga köré elmenjen egy évre Rómába, méltatlan módon magára hagyva a száz sebből vérző országát.

Szent Bertin Évkönyve

 

Szent Bertin Évkönyve (Annales Bertiniani), vagy másképpen Hincmar (Hinkmár) reimsi érsek krónikája, mely a 830-882 közötti időszak – nagyobbrészt Kopasz Károly országának számító nyugat-francia – történelmi eseményeket ismerteti. A Szent Bertin Évkönyv direkt folytatása a Frank Királyság Évkönyveinek, mely a 741-829 közötti éveket öleli fel. Az Évkönyv első felét Troyes püspöke Prudentius írta és csak halála (†861) után folytatta Hincmar a bejegyzéseket 882-ig. Megjegyzendő, hogy az évkönyv első négy évét (830-834) ismeretlen szerzők írták, és prudentius 835-től vette át annak szerkesztését. Mint tudjuk, a kelet-francia történéseket jobbára a Fuldai Évkönyvek tartalmazzák.

Prudentius elsőként számol be egy viking népcsoportról, a 'Rhos'-okról, (Russ) akik az orosz nép nemzetté kovácsolódásának voltak megteremtői. 838-ban a 'Rhosok' követségben jártak Konstantinápolyban.

 

862-ben a magyarok egy csoportja - történelme során első ízben a Kárpát-medencében vagy attól nyugatra eső területen is felbukkan. Szent Bertin Évkönvve amelynek 862-882 közti részét a kortárs reimsi érsek, Hincmar írta, lakonikus rövidséggel annyit közöl ezekről az évekről, hogy a korábban ismeretlen ellenségek is, akiket magyaroknak (Ungri) neveznek, ugyanannak (Német Lajosnak) királyságát pusztítják". 

 Nithardus

 

Nithardus atya nem is származhatott volna előkelőbb családból, mint amiből származott, mert anyja Berta révén Nagy Károly unokájának mondhatta magát. Történészek többsége világi személynek hiszi, ám ez lehetetlenség mivel írástudó, tanult ember volt, továbbá pedig Szent Riquier apátja rangját bírta. Nem tudjuk, hogy mikor született pontosan, de alkotóideje a 830-as valamint a 840-es évek legelejére eshetett, mert 844-ben halt meg. A Jámbor Lajos fiai között zajló versengésben Kopasz Károly odaadó híveként követként járt Lothár császár udvarában, majd egy évre rá hősiesen harcolt a Fontaine-i testvérháborúban.

Könyve a 'Historia' vagy 'Jámbor Lajos fiai viszályáról', (De dissensionibus filiorum Ludovici) részletesen rávilágít a Karoling Birodalom széthullásának okaira.

 

  

 

 

Monte Cassino a középkorban, mely lényegesen nagyobb volt annál a kolostornál, melyben Erchempert atya szorgoskodott.

Erchempert

Erchempert (Erchempertus) a IX. sz. végén Monte Cassinóban alkotó lombard származású szerzetes, történelmi munkája (Historia Langobardorum Beneventanorum) értékes és érdekes adatokkal gazdagítja ismereteinket. Sajnos leírása hirtelen, minden magyarázat nélkül megszakad 898-899 telén. Történelmi művét Pál Dékán (Paulus Diaconus) longobárd történelme kiegészítésének és folytatásának tekinthetjük, de míg Pál Dékán a longobárdok sikereit, építő, alkotó képességét helyezte előtérbe, addig Erchempert a kudarcokat; a széthúzást, az önmarcangolás fájó tragédiáját írja körül. Mint lombard, sajnálja Benevento három részre (Benevento, Salerno, Capua) történt széthullását, mely ellehetetlenítette a hercegség érdekeinek megvédését mind a frankokkal, mind a muszlimokkal szemben. Mint szerzetes tanúja lehetett Monte Cassino muszlimok által bekövetkezett elpusztításának 883-ban, és mint krónikaíró szerencsés volt, hogy mindezen eseményeket írásba tudta rögzíteni. A muzulmán rombolás után a monostor szerzetesei Teano és Capua kolostoraiban leltek új otthonra.

Benevento hercegség hanyatlásának kezdetét Erchempert Siconulf és Sicardus 834-ben kirobbant háborújától számítja, mely háború még jobban elmérgesedik, miután Radelchis gróf 839-ben meggyilkolja Benevento törvényes urát, Sicardus herceget. Benevento hercegség széthullásának lassú folyamatát bántó keserűséggel ecseteli, és az értelmetlen polgárháborúk sorát aprolékos pontossággal meséli végig.

Erchempert feljegyezte a 'gonosz Agarenik' (szaracénok) itáliai támadását és megtelepedését, de nem tartja fontosnak megemlíteni az ellenük foganatosított, IV. Gergely pápa (827-844) által elrendelt építkezéseket (pedig azok Benevento szomszédságában történtek), vagy a 846-ban lezajlott szaracén hadjáratot, mikor is Itália középső megyéi prédáivá váltak az afrikai muzulmán hordáknak. Meglepő módon nem támasztja alá a LP. IV. Leó pápára vonatkozó állításait, a szaracénok felett 849-ben aratott fényes győzelem tényét, papi ember létére egyáltalán nem foglalkozik Róma püspökeivel, még neveiket sem említi, nem ismerteti leveleiket, az Anyaszentegyházat irányító rendeleteiket, az összehívott zsinatok döntéseit, mintha mindezek teljesen lényegtelenek lettek volna. VIII. János nevét egyszer említi, és V. Istvánról is éppen hogy csak megemlékszik, pedig vele személyesen találkozott, mikor Rómába látogatott. Evvel szemben a frank eseményeket hűen követi és nagyban felvázolja a történések fordulatait.

Őszinte egyszerűséggel ecseteli azt az állapotot, amiért 'sötétnek' nevezik ezeket az időket, a sok hitszegést, árulást, kegyetlenséget, ami kora Itáliáját jellemezte: „A lombard hercegek folyamatos háborúinak következményeként megszűnt a polgári egyetértés, és ha valaki sérelmezett valamit, igazát nem lelte, akkor átállt a szemben álló félhez, és a rablók, paráznák, fajtalankodók szabadon érvényesültek. Mindenfelé csoportokba verődve céltalanul kóboroltak az emberek, mint pásztor nélkül a tengerbe rohanó állatok, készen állva bűnök elkövetelésére. Polgárháborúkban egymást marcangolták, mindenkit tönkretéve, pusztításuk a szív és lélek teljes elvesztését eredményezte.”

A 860. évnél írja, hogy „az 'ismaeliták' (szaracénok) leggonoszabb, alábbvaló királya, Saugdan (Sawdán) felégette és elpusztította Benevento hercegségének nagy részét, amiért a frankok jelentős haderővel ellenük vonultak. A vad muzulmánok megfékezéséből azonban nem lett semmi, és a frank hadak azon az úton vonultak vissza dolgukvégezetlenül, amelyiken jöttek.”

A 867. évre jegyezte be Erchempert Lajos császár győzedelmes hadjáratát, Bari visszafoglalását és Saugdan foglyul ejtését. Ezek után felháborodva meséli el II. Lajos elfogását Beneventóban, minek hallatán az afrikai szaracénok rögtön felfegyverkezve Itália elfoglalására indultak. Erős túlzásba bocsátkozik, mikor a császár kiszabadulását követően egy harmincezres szaracén seregről ír, akik rátamadtak Salerno, Nápoly és Capua vidékére. Adelgisus (Adelchis) szintén háborúzgat a muzulmánokkal, minden siker nélkül, majd dolgavégezetlenül visszavonul Beneventóba, mire Nápoly, Amalfi, Salerno és Gaieta békét köt a szaracénokkal. Erchemperttől származik az a beszámoló is, melyben olvashatjuk, hogy 877-ben a pápa (VIII. János) parancsára 25 elfogott nápolyi katona fejét csapták le, mivel a pápa példát óhajtott statuálni a szaracénokkal kiegyezők elrettentésére.

A következő, számunkra fontos passzusokban Nápoly püspöke és egyben hercege, Athanasiust politikáját tárgyalja, aki keresztény főpap létére különbékét kötött a muzulmánokkal, és óriási lelkesedéssel vetette bele magát az itáliai bárók polgárháborújába.

Erchempert feljegyzései hitelességét még akkor sem kérdőjelezhetjük meg, ha néha túlzásokba bocsátkozott a sok pusztító hadjárat gyakorlati hatását illetően. 887-es római látogatása is tényként fogadható el, mikor személyes megbeszéléseket folytatott V. István (885-891) pápával a capuai Benedek-rend javaival kapcsolatban.

Az utolsó történelmi bejegyzést 889 januárjában írta, melyben Guido és Berengár hadai összecsapását, majd az azután megkötött békeszerződésüket említi.

Andreas Bergomas

Bergomoi András IX. századi történetíró, művében folytatja Pál Dékán művét (Historia Langobardorum) és a 870-es év végéig ismerteti az eseményeket. Magát félig franknak, félig lombardnak mondta, ám szíve mégis a 'károlyi, birodalmi eszméért' dobogott, és hite egyfajta szentkeresztény Karoling-birodalomi egység víziójában öltött testet. Feljegyzései komoly, fontos forrásai a IX. századi Itália, de különösen a longobárd nemesség viszályos történetének.

Beneveto hercege vakmerő lépését, II. Lajos elfogatását 871-ben szerencsétlenségekkel, természeti katasztrófákkal párosítja, amit nem is lehet másképp értelmezni – szerinte –, mint isteni büntetést, amiért a dicsőséges keresztény királyt megalázták; a bor a korsókban, kannákban felkavarodott, leve összezavarodott és íze megromlott. A fák lombozatát és a növényeket penész és üszög borította be, a szőlők kiszáradtak és augusztusban Vicenza felől érkezve sáskák lepték el a megyéket, és elpusztították Cremona, Bressia földjét, majd Milánónak fordultak.” A szerző emlékezteti olvasóit, hogy mindez pontosan száz évvel a páviai Longobárd Királyság elleni invázió kezdete (771) után történt, mely invázió végül is az itáliai lombard uralom megsemmisítését eredményezte. 

 

Annales Fuldenses

Az évkönyvek XI. századi másolata.

A pontosnak és megbízhatónak vélt évkönyvek gazdag forrásai a frank-germán történelemírásnak és közlései megkérdőjelezése egyet jelent az egyetemes történelmi ismeretek megtagadásával. Mindettöl függetlenül, különösen a morva ‘birodalom’, ‘fejedelmek’ történelmi leírása hiteltelen értékrombolás, mely nem hagyható figyelmen kívűl.

Remélem olvasóim megbocsájtják, hogy csak röviden néhány mondatban említem az évkönyveket vagy, ha nem ismétlem a népszerü ismertetések szövegét és, hogy nem részletezem a magyarokra vonatkozó feljegyzéseit.

A Fuldai Évkönyvek a 714-901 közötti eseményeket tárgyalják, és feljegyzéseit ‘hivatalosnak’ tekinti a történelemtudomány. A kézirat első részét – egy bejegyzésnek köszönhetően – 838-ig Einhardnak tulajdonították, mindaddig, míg ki nem derült, hogy ez a kolofon egy későbbi másoló hozzáadása, ami hamisításként került be a kézirat tradícióba. 714-től 829-ig végeredményben a bejegyzett részek direkt átmásolások két korábbi – Frank Királyság Évkönyvei, Lorschi Évkönyvek – kódexből, tehát Fulda Évkönyvéről csak 830 utántól beszélhetünk. A kézirat második csoportját képező anyag szerzőségét, mely 864-ig ismerteti az eseményeket, egyöntetűen Rudolf (Hrabanus tanítványa) atyának tulajdonítják, majd 864 után három verzióra (Niederalteich, Mainz, Bajor) bomolva, ismeretlen szerzetesek folytatták tovább az írást. A legrégibb kéziratváltozat a IX. sz. végéről származik (Lipcse Stadbibliothek, II. 129a.), melyet nem Fuldában írtak/szerkesztettek, hanem Niederalteichben. Az összes többi kéziratvariáns XI-XII. századi, és tartalmukra nézve nem egységesek.

Jelentősnek számító történelmi adatok ismertetése mellett azért elcsodálkozhat néha az olvasó, hogy felnőtt, tanult ember hogyan írhat bele mesébe illő dolgokat egy történelmi munkába. 873: „Ebben az évben hatalmas éhínség volt Itáliában és Németországban, és sokan éhen haltak. (…) A keletről jött négy szárnyú, hat láb nagyságú, sáska formájú féregraj, mint télen a hó elborított minden földet, belepte a szántókat, legelőket és elpusztított minden zöld növényt. A sáskáknak hosszú hasuk és széles pofájuk volt, melyben az első két foguk a kőnél is keményebb volt, és amelyekkel még a legkeményebb fatörzset is képesek voltak megrágni.” Ha egy láb 30,48 centiméter, akkor a négyszárnyú szörnybogárnak majdnem 2 méter nagyságúnak kellett lennie, vagy a jegyző papnak fogalma sem volt róla, hogy mennyi az a láb, hüvelyk stb.

A mű megbízhatatlanságát továbbá alátámasztja az az elfogult hangnem, amivel eleinkről ír: „A magyaroknak nevezett avarok ebben az időben a Dunán túl kóborolva sok szörnyűséget követtek el. Ugyanis a férfiakat és az idős nőket mind egy szálig legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyuk kielégítésére barmokként magukkal hurcolták, és az egész Pannóniát teljesen kiirtották, elpusztították.” Micsoda következetlen papi rágalmazás! Ha Pannóniát teljesen kiirtották a magyarok, akkor miért kellett néhány év múlva, Liutpold bajor hercegnek olyan hatalmas sereggel megtámadni egy elpusztított, kihalt országrészt? Az meg egyenesen sajnálatos, hogy a szerző összekeveri saját germán ősei jellegét a mi eleinkkel, mikor a magyarokat próbálja vérengző vadállatnak beállítani.

Mint fenntebb említettem az évkönyvek komolyságát alaposan aláássa a kitalációnak számító ‘morva-mese’, melynek részeként Rastiz és Zwentibold 'fejedelmek' tetteiről is többször tesz említést. Az egész kitaláció legkellemetlenebb hátulütője a régészetileg alátámaszthatatlan szláv 'birodalom' hiánya. Pl.: hova temetkeztek a szláv fejedelmek, a családtagjaik, a hadi népeik? Hol vannak a székhelyet képező paloták, várak, a birodalmuk városai, falvai?

Conversio Bagoariorum et Carantanorum

A Conversio Bagoariorum et Carantanorum (Karantánok és bajorok megtérése) c. kézirat egy Salzburgban szerkesztett védőirat, mely a germán papság előjogait volt hivatva alátámasztani.

A szlávok történelmét kinagyítva, felfújva ismerteti, akik mindenfelé terjeszkedtek a Frank Birodalom keleti határszélein, azután hogy Nagy Károly 'kiűzte' a hunokat. Minél több szlávot lehet odamagyarázni, annál könnyebb elismertetni a „salzburgi missziós irányítók uralmát és a nekik való alárendeltséget”.

Értesülhetünk egy bizonyos Privináról, akit Moimir, a morvák fejedelme elűzött. Privina Salzburg érsekéhez, Ratbodushoz menekült, majd mikor „kettejük között egyenetlenség támadt, Privina az övéivel a bolgárok területére menekült és vele együtt fia, Chozil (Kocel) is”. Később egy Salacho nevű gróf befogadta Privinát és kibékítette őt Salzburg érsekével. Ezután következik a Zala folyó említése: „a király Alsó-Pannoniának a Zala nevű folyó körüli részét Privinának hűbérül adta.” A történészek ezt az adományozást a 840. év körülre saccolják; mikor a Karoling Birodalom már recseg-ropog, önmagát marcangolja a testvérháborúk által; kereskedelme, ipara teljesen tönkremenve romokban hever, és egyik éhínség a másikat követi. Hogyan adhatta Lajos (aki mellesleg abban az évben halt meg) a birodalmához sosem tartozó dunántúli részt egy szláv vezérnek, olyan területet, ahol még mindig avar kagánok voltak az urak? A folytatásból ismét látni a fuldai jegyző megbízhatatlanságát: „Ezt követően pedig Privina kérésére Liuprammus érsek Salzburgból építőmestereket, festőket, kovácsokat és asztalosokat küldött.” Mikor a régészet IX. századi bajor és német részekről származó épületek maradványait képtelen kimutatni, ill. amit találtak az mind silány kivitelezésű, akkor hogyan küldhettek a németek Privinának építőmestereket, festőket, kovácsokat és asztalosokat ? Ha lettek volna ilyen szakmunkásaik, akkor nem először helyben, bajor földön kellett volna ezeknek valamit felépíteni? Mert bizony ha lettek volna ilyen szakmunkások, akkor ezeknek elsősorban otthon középületeket, templomokat, udvarházakat kellett volna építeniük, melyek nyomait meg lehetne lelni, ám a bizonyítható valóság megint eltér a szándékos papi kitalációktól. A 'kovácsokat' sem lehet érteni, hiszen vasbányászás, fémolvasztó kultúra nélkül a kovácsok képtelenek dolgozni, márpedig ezen tevékenységek műhelykultúra-nyomait csupán nagyon szerény nyomokban lehet megtalálni a IX. századi bajor területeken.

Hiába tűzdeli tele a szerző irományát a rengeteg névvel, az egész műből sugárzik a hamis erőlködés, mellyel a német érsekségek ezen területek feletti joghatóságát óhajtja alátámasztani, miképpen azt a 14. fejezetben egyértelműen meg is fogalmazza: „Azon időtől tehát, amikor Károly császár úr engedélyével és parancsára a salzburgi püspökök Kelet-Pannonia népét irányítani kezdték, a jelen korig hetvenöt év telt el és azon a területen egyetlen odaérkező püspöknek sem volt egyházi hatalma a salzburgi vezetőkön kívül, és egyetlen, bárhonnan jött pap sem merészelte három hónapnál tovább ott gyakorolni hivatását, amíg elbocsátó levelét be nem mutatta a püspöknek. Ezt a szabályt betartották ott mindaddig, amíg Metód filozófus új tana fel nem ütötte a fejét.”

A Conversio végeredményben nem más, mint egy Metód ellen összeállított, versengés szülte védőirat, minek lényege a szlávnak mondott területek feletti főpásztori jog gyakorlásának kiharcolása. Attól függetlenül, hogy az egyházirodalom a 870-871. évet határozza meg az irat összeállításának koraként, mégis később készülhetett, mikor a szláv területek feletti rivalizáció jobban elmélyült, kiéleződött. Lényeges még megemlíteni, hogy a mai napig nem tisztázott Metód püspökségének (episzkopátus) helye; egyházkerületének földrajzi behatárolása spekulációkon alapszik.

A mesegyártás másik, későbbi szösszenete, hogy Morvaország új 'fejedelme', Szvatopluk elutasította Metód munkásságát, ellenezte a szláv liturgiát, és Rómában szította az új érsek igazhitűsége elleni vádakat. Ez nem történelem, mert ha Szvatopluk szított volna bármit is Rómában, akkor neve említve lenne a LP.-ban, hasonlóan Boriszhoz, a bolgárok kánjához. Az egész Szvatopluk-Kocel-Privina római kapcsolat meghamisított, kizárólag másolatban ránk maradt dokumentumokon nyugszik, és az állítólagos, de már rég elveszett, ám igazából sosem létezett levelekre való hivatkozáson alapuló lódítás-sorozat. A régészeti hiányosságok kizárják a 'szláv' birodalmak és azok 'fejedelmei' tényleges létét és ezek a vezérek inkább kis-zsupánok lehettek, semmint jelentős hatalommal rendelkező, székhellyel, udvartartással rendelkező fejedelmek. Mivel Zwentibold inkább germán név, így esetében fennáll a lehetőség, hogy nem volt szláv és neve Szvatoplukra történő fordítása erőszakos belemagyarázás. Karintiai Arnulf fiát szintén Zwentiboldnak hívták, mely elnevezés kétségtelenné teszi a név germán eredetét, hiszen Arnulf családjában még mutatóban sem voltak szlávok, így a név nem származhatott szlávoktól. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vallasmozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr952978333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása