HTML

vallásmozaik

vallásokkal kapcsolatos mindenféle-fajta írások, tanulmányok

Friss topikok

  • sanyája: A vallást a széles néprétegeknek csinálják és az értelmi képességeikhez szabják.Szerintem az erede... (2017.04.23. 09:48) Vudu és kereszténység
  • Géza Fispán: @CREATOR: Íme a példa : „A Próféta m... (2016.03.29. 10:54) Pedofília és az iszlám
  • Takacs1933: Gyilkos kereszt vagy szent relikvia. A közelmúltban kereszt relikvia megtalálásról közöltek TV műs... (2015.08.05. 16:06) Keresztény Relikviák
  • elektromotor: @vàndor: Érdekes módon mégis palesztin gyerekek százai haltak meg. (535) (2015.07.01. 17:49) Zsidó gyermekek lemészárolása és az iszlám
  • zriff: Jó írás. Emellett, a neten olvasva olyanokat hogy, Az ateisták már a templomban vannak www.origo.h... (2013.12.23. 17:00) Középkori szerzők alkotásai (1)

Középkori szerzők alkotásai (1)

2013.12.20. 03:31 E.Katolnai

A középkor történéseit egy részt levelekből, életrajzokból, adományozó/alapító okmányokból és zsinati jegyzőkönyvekből olvashatjuk ki, ám nagyobb részt a krónikák és az évkönyvek (annales) nyújtanak biztos történelmi forrást. A krónikák népek, országok, uralkodócsaládok, püspökségek évrendben szedett történetét vázolják fel, melyek ismertetései sokszor évszázadokra vagy még tovább, egészen a világ teremtéséig nyúlnak vissza. A krónikás minden esetben számos korábbi történelmi munkát ötvöz egybe, rendszerint kibővíti, néhol átírja és tovább folytatja a saját kora eseményei elbeszélésével. A krónikás mindig igyekszik – saját szemszögéből – megmagyarázni az események kiváltó okait és következményeit, valamint tanúságot próbál levonni azokból.

Az évkönyvet rendszerint több szerző írta és a megtapasztalt eseményekkel egyidejűen évről-évre jegyezték, mindig a soron következő jegyző folytatta tovább generációkon keresztül. Az évkönyv lényegesebben szárazabb olvasmány, mint egy krónika, ha bár eseményekben, nevekben bővelkedik, hiányzik hozzá az egyéni stílus, szerzőik sokszor csak néhány szóból álló mondatokban, rövid fejezetekben közlik a megtörténteket.

A XI. sz. római pápaságára vonatkozóan igen gazdag kéziratmennyiséggel rendelkezünk, ami bizonyíték az írásbeliség fokozott elterjedésére. Lehetetlenség a század minden krónikását, jegyzőjét felsorolni, azonban a jelentősebb alkotókról szükséges néhány sorban megemlékezni. Kezdeném talán a híres Thietmar krónikájával.

Page_of_Thietmars_Chronicle.jpg

Thietmar (975-1018)

Thietmar (magyarosan Ditmár), Merseburg püspöke maga is főnemesi családból származott, mely rokonságban állt a szász Ottókkal, így bejárása volt a főúri udvarokba, ahol lehetősége nyílt az uralkodók közeléből szemlélni az eseményeket. Krónikája (chronicon) két XI. századi kéziratban maradt fenn; a saját maga által diktált és javított Drezda-i példányban, és egy későbbi Corvey monostorában készült másolatban, melyet jelenleg Brüsszelben őriznek. A Drezda-kézirat eredetiségéhez nem férhet kétség.

Nyolc kötetes krónikája I. (Madarász) Henrik halálától írja le a történteket, II. Henrik uralkodásáig. Merseburg püspöksége elég közel esett a 'vad' szláv területekhez, ezért Thietmar figyelmesen követte az ottani eseményeket. Tudósításaiból közel sem lehet kikövetkeztetni egy olyan erős germán birodalmat, mely komoly veszélyt jelenthetett volna keleti szomszédaira. Nagyon nehezen bírtak csak el a szláv törzsekkel, hercegségekkel a németek, és sokszor szenvedtek el megszégyenítő vereségeket: „Miközben egy bohémiai hadjáratból visszavonuló Würzburg püspöke, Arn megpihent seregével a Schkeuditz dombjai között hirtelen az ellenség körbefogta és miután honfitársai hősi halált szenvedtek a püspök is elnyerte mártíromságát. (…) Történt mindez a szentszületés utáni 892. évben Karintiai Arnulf császár uralkodása idején. (I. 4.) Itt évszámot tévesztet Thietmar, mert Karintiai Arnulf (kb. 850-899), 892-ben már három éve halott volt.

„A híres őrgróf Hodo sereget gyűjtött és megtámadta Mieszkót, pedig az a császárnak hűségesen fizette a rá kivetett adót. (…) Keresztelő Szent János napján, Zhedennél ütköztek meg a seregek és kezdetben hősiesen nyomták, zilálták katonáink az ellenség sorait, de akkor Mieszko testvére, Czidibur oldalról támadva felülkerekedett, és két gróf kivételével az összes (germán) harcost legyilkolta.” (II.-29)

„Az Úr születésének 976, évében a bajorok hercege Henrik miután rangjától megfosztották az anyaszentegyházból kiközösítették, Bohémiába menekült. A császár utána eredt, erős haddal támadt Boleszláv király és az udvarában befogadásra talált bajor herceg ellen, de semmi eredményt nem tudott elérni, sőt a saját bajor hadosztálya is teljesen odaveszett Boleszláv katonasága cselvetése miatt.

„Az összes szláv fegyveres rázúdult Branderburg egyházmegyéjére. (…) Az ottani püspök, Folkmar elsőként menekült el és a hadparancsnok, Dietrichnek éppen hogy elsikerült menekülnie a katonáival, míg az ott rekedő klerikusokat rabságra vetették.” (III.-17)

Kronológia rendjét bontva, Thietmar a 983. szláv felkelésről beszél, mely a goromba méretű adóterhek miatt robbant ki. Egy másik szláv zendülésről írja: „Miután mindkét sereg katonái egymásnak estek – az érsek –, aki eddig kocsin utazott, lóra ülve elmenekült. Csak nagyon kevés társa kerülte el az öldöklést. A diadalittas szlávok kifosztották az elesetteket – mindez július 2. történt – és csupán az miatt keseregtek, hogy az érseknek-sikerült előlük elmenekülnie.” (IV.-38) Említi ezután még az 1009-ben lezajlott Metz környéki szláv lázadásokat, melyekben „sok germánt leöltek és sokakat meg elkergettek birtokukból.” (VI.-51), de ennél jóval súlyosabb hibát követ el Madarász Henrik esetében:„A király (I. Henrik) ismételten kiverte a betörő magyar seregeket.” (I.-15) I. Henrik egyszer sem győzte le a magyarokat.

„Úgy mondják, hogy (Henrik király) Rómába ment hálaadó imát mondani és útja folyamán többet ment gyalog, mint lóháton. Mikor kérdezték tőle, miért csinálja ezt, válaszul őszintén megvallotta bűneit. Jézus születésétől számított 931. évben császárrá koronázták.” (I.-15) Henrik sosem járt Rómában és Német-római császár sem lett belőle.

Olykor csacskaságokat írt, hiszen azok nélkül nem lehet teljes egy keresztény alkotás sem:„Természetfeletti esemény történt a királyi palota fogadótermében mindenki szeme láttára. Egy bizonyos kutya a jelenlévők között felfedezte ellenségét, odament hozzá majd hirtelen kitépte, leharapta az egyik karját. Utána – mintha mi sem történt volna – a farkát csóválva kiszaladt a teremből.” (I. 27) Magyarázata szerint a kutya megismerte, hogy korábban ez az ember ölte meg az alvó gazdáját és azért csonkította meg …

Valamiért fontosnak tartotta a dánokat lejáratni, és egy felvilágosult paphoz méltatlanul butaságokat állít róluk: „Nem tekinthetek el annak megemlítésétől, hogy a királyságuk központjában található Seeland környék, Leire nevű helységében minden kilenc évben (január 6-án) összegyűlnek a pogányok, hogy isteneiknek áldozzanak. Ilyenkor égőáldozatot mutatnak be, melyen 99 embert égetnek meg elevenen, és ugyanannyi számú paripa, kutya, kakas kerül az áldozati tűzbe. Amint azt már megjegyeztem, ezek az emberek arról voltak meggyőződve, hogy az ilyen áldozásokkal kiengesztelik a föld alatt tanyázó isteneiket, akik ily módon cserében megbocsájtják bűneiket, gonoszságaikat.” (I.-17)

A keresztény babona hagyományát tiszteletben tartva Thietmar is hitet tesz az elenyészett test fizikai feltámadásában: „... mindaddig nem lehetséges a testi feltámadás, míg az összes test egyszerre fel nem támad a végidőkbeli megváltásban mely kétségtelen, hogy hamarosan bekövetkezik,” (VII.-32)

A középkorban buzgólkodó keresztény írástudók között bevett szokás volt kitalált hazugságok által a más vallású népek hitvilágának besározása, becsmérlése. Boleszlávval kapcsolatosan írja: „Apja idejében, mikor még istentelen életet éltek minden asszony önként követte férjét a halálba, együtt égtek el a temetkezési máglyán, de előtte lefejezték a feleséget, hogy ne égjen elevenen a máglyán.” Mivel nem jelöli meg forrását, ezért megkérdezhető: vajon honnét, kitől veszi értesüléseit? Hát kitől mástól, mint szellemi elődjétől a pogány gyűlölő 'szent' Bonifáctól (Ep. 73.), aki a Vendekről állított hasonló, saját maga által kitalált ostobaságokat. Talán egyfajta kéjes, szexuális frusztrációt óhajtott levezetni Thietmar, mikor a lengyelek közt előforduló gyakorlatról, a kicsapongó asszonyok büntetéséről tudósít: „Ha egy asszony bűnösnek találtatott teste árusításában, kegyetlenül és szégyenteljesen lett megbüntetve érte. Genitaliája körüli 'előbőrt' lemetszették és azt, az ajtófélfára függesztették ki, hogy mindenki jól láthassa és, hogy annak visszataszító látványa másokat elrémítsen teste kiárusításától. Az Úristen (Jehova) törvénye kimondja, hogy ilyen esetben a bűnös nőt meg kell kövezni, ám a mi ősi törvényeink ilyenkor a lefejezést alkalmazták.” (VIII.-3) Az ótestamentumi emberáldozatok hatása alatt vergődő középkori keresztény papok úgy képzelték el, a más hitelképzelésekkel rendelkező népekről, hogy ezek a népek is mind embert áldoztak isteneiknek, – mint a zsidók – és ez a rettenetes gonosz tett hangoztatása még alacsonyabb szintre nyomja le a pogány erkölcsöt a kereszténnyel szemben, ahol hivatalosan nem volt emberáldozás. A rosszindulatú rágalmazást szintén alkalmazták Árpád fejedelem apja Álmos esetében, akit a népünket lejáratni óhajtó papok szerint a magyarok feláldoztak. A szlávok esetében sem bizonyított, hogy rituális emberáldozatot mutattak volna be isteneiknek, ám Thietmar mégis megbélyegzi őket, mikor azt írja, hogy egy bizonyos vár urát a liuticz-szek isteneik kiengeszteléséért lefejeztek. (IV.-13)

Második könyvében fényes-pazar ünnepségről számol be, melynek lényegi értékét az emberi csontokkal való bohóckodás adta ki: „Az Úr születésének 961 évében, a császár uralkodásának huszonötödik évében minden nemes színe előtt, karácsony előestéjén átadták a császárnak Szent Móric és más híres szentek földi maradványait. A szentereklyék Magdeburgba érkezését a város és a környék népe mély tisztelettel és kitörő örömmel fogadta.” (II.-17) Természetesen mindez nem volt ingyen és az értesítésben akaratlanul is ott rejlik az a gusztustalan haszonélvezet, melynek elnyeréséért a papok szégyentelenül átverték az uralkodókat és a módosabb nemeseket, mikor sosem élt szentek csontjait és más értéktelen – szenteknek tulajdonított – kacatot sóztak rájuk búsás áron. A vallástól megszédült gazdag vezetőréteg rövidlátására lehet példa egy másik, Thietmar családjához szorosan kötődő tudósítás: „A szülőhaza hős védelmezője Gero mélyen elszomorodott fia, a nemes Siegfried halálán, és lelke megkönnyítéséért az öreg veterán Rómába zarándokolt. Győzedelmes kardját Szent Péter sírja elé helyezve imádkozott majd a szentséges pápától megkapta szent Cyriacus (Cirjék) jobb kezét. Ezután magát és minden vagyonát az Úristennek ajánlotta fel. Hazájába visszatérve kolostort alapított, minek élére fia özvegyét, Hathuit nevezte ki örökös apátnőnek.” (II.-19) Elúszott a vagyon, de megmaradt szent Cyrianus áldott jobbkeze. (Gero nagyapja, Siegfried az apja volt Ditmárnak.) Mentségére legyen mondva az öreg germán harcosnak, nem tudhatta, hogy szent Cirjék kitalált alakja egy ötödik századi keresztény mesekönyvből szakadt bele a keresztény mártír-klubba, melynek folyamatosan bővülő tagsága hihetetlen mennyiségű csonttal látta el az arra éhes Európát.

Thietmar művét olvasva számos olyan érdekes apróságra lelni, mely mindenki számára tartogathat valami újat, olyasmiket, amiért érdemes végigolvasni egy ilyen könyvet. Ezekből említenék néhányat: A hatodik könyvében előbukkan a szentnek kinevezett Adelbert testvére Szobeszláv, aki szláv létére mégis jó keresztény, mert a németek mellett aprítja a saját pogány fajtáját. (VI.-12)

Francia és német történészek általában elhanyagolják a Karoling és a szász uralkodói időszak alatt virágzó rabszolgatartást és rabszolga kereskedelmet – ami egy kényes folt lehet a dicső múltban – és Thietmar is szégyellheti valahol, ezért részben a zsidókhoz köti annak gyakorlatát. „A király még hozzátette, hogy sok panasz érkezett amiatt, hogy Gunzelin rabszolgáknak adta el alattvalóit a zsidóknak.” (VI.-54)

Hetedik könyvében említi a tipikus keresztény ügynök alakját, a türingiai származású Günthert, aki miután kezdett kiöregedni az útonállásból misszionárius szerzetesnek állt, térítette a cseheket, liuticz-szeket (más néven veleti, pogány szláv törzsszövetség volt az Elba és az Odera között), majd a magyar királyi udvarban, mint semmittevő parazita vendégeskedett.

Thietmar előde Wigbert püspök óriási lelkesedéssel térítette a hitetleneket: „A földig rombolta Schkeitbar erdejében egykor volt pogány szenthelyt, majd megszentelte fertőzött földjét és felépítette helyére szent Romanus templomát.” (VI.-37)

Több száz évvel a kereszténység felvétele után az egyszerű germán nép között még mindig megtalálható volt az őseik hitéhez való ragaszkodás, Thietmar idejében a keresztény ideológiának csupán részlegesen sikerült gyökeret verni. Ekképp kesereg nyájára a historikus püspök: „A lakosság nagy része csak ritkán látogatja a templomot és elhanyagolja pásztora lelki irányítását. Otthonaikban bálványokat imádnak, titokban azoknak áldoznak, tőlük remélve segítséget.” (VII.-69)

Érdemes tőle kiragadni néhány sort, mely őseinkkel van összefüggésben: „Az ország keleti részein megint a magyar hadak dúlása okozott óriási problémát, minek megoldására a püspök (Mihály, Regensburg püspöke 941-978), vezető bajor urak élén hadbavonult. A döntő csata alig kezdődött el – és ó jaj – seregünk verve volt, teljesen le lett tarolva.” De nem kell elszomorodni, hiszen a folytatásban mindjárt ott a győzelem, mert a híradás – főleg a pogány magyarok esetében – nem végződhet rosszul: „a csata után a püspök halottat tetetve ott feküdt az elesettek között, ő maga is elvesztette az egyik fülét a szörnyű öldöklésben, ezenfelül a combján is megsebesült. Mellette az ellenség egyik harcosa feküdt sebesülten és mikor az meglátta, hogy a püspök életben van, a kopjájával akarta agyondöfni. Azonban az Úr emberfeletti erőt adott a püspöknek aki hosszú gyötrelmes küzdelem után képes volt legyőzni és megölni ellenfelét.” (II.-27)

Sajnos a középkori történészek szinte soha nem közlik az általuk említettet hadjáratokban, csatákban résztvevő harcosok számát, ezért különösen pozitívan értékelhetők Thietmar erre vonatkozó adatai: Boleszláv és III. Ottó ezredik évben történt találkozása után a lengyel uralkodó nagyon elégedett lehetett a német császár közreműködésével, mert: „Miután minden ügyet sikeresen elrendeztek a herceg (Boleszláv) gazdag ajándékkal tisztelte meg Ottó császárt, mely ajándék háromszáz jól felszerelt harcos átadásából állott.” (IV.-46)

Ulrik 1015-ben elfoglalta Biesnity városát, hol „... az asszonyokon és gyerekeken felül ezer férfit vetett fogságba.” Ugyanabban az évben a határőrgróf, Henrik lecsapott Boleszláv seregének egy részére és nyolcszázat megölt közülük. (VII.-19) majd ugyanez a Henrik nevű őrgróf 1017-ben ezer morvát vágott le. (VII.-61)

„Boleszláv 600 gyalogos harcosa titokban megtámadta Bohémiát.” (VII.-64)

De persze Thietmar is számos alkalommal elhanyagolja a csapattestek számbeli megjelölését: „Henriket (I. Henrik, 919-939) az apja egy nagyszámú sereggel Daleminzia tartománya ellen küldte, amit a szlávok Lommatzsh-nak hívnak.” (I. 3) „nagyszámú gyalogos sereg” (VII.-20) …

„Meisen mellett hét harci alakulat kelt át az Elbán” (VII.-23), tudatja anélkül, hogy indikálná: egy alakulatban vajon hány harcos van.

Kétségtelen, hogy Itáliára vonatkozó adatai rendkívül értékesek:

1004-ben II. Henrik seregével Itáliába vonult szerencsét próbálni, ahol a veronai síkságon Arduin hadával találták magukat szemben, de mivel a nyílt ütközetet túl kockázatosnak tartották, inkább a visszavonulást választották. Verona tárt kapukkal fogadta Henriket, majd Brescia, Bergamo kapitulálása után gond nélkül vonult be a lombard koronázóvárosba, Páviába, ahol május 14-én megkoronázták. „A lakosság az újonnan felkent királya ellen fordult, felfegyverkezett majd a királyi palotához vonult, csupa olyan ember, akik elégedetlenek voltak Henrik igazságszolgáltatásával és inkább Arduin feslettségéhez vonzódtak. Miután a király a zajos felfordulásról érdeklődött, közölték vele, hogy csupán a köznép hőzöng ami nem más, mint szolgai szemtelenség. A támadók lecsillapítása végett, Köln érseke, a méltóságos Heribert a palota erkélyére állva próbálta megtudakozódni a zendülés okát, de kő és nyílzápor zúdult rá. A király emberei habár nagyon kevesen voltak, hősiesen megvédték a palotát. A városfalon kívül lévő egységek mikor meghallották a csata zaját uruk segítségére sietve szétkergették a lázadókat.” (VI.-7) Pávia nagy része ekkor leégett, „falait sváb, frank és lotharingiai egységek lerombolták le”, a németek amit lehetett kiraboltak és Henrik azonnal átköltözött a várostól északra lévő Szent Péter monostorába. Furcsa győzelem volt ez a páviai köznép felett és még furcsább volt az egész itáliai kaland célja. Mert Henrik semmit nem ért el, elment még misézgetni Pontelungóba, Milánóba utána Grumo helységébe – ahol a pünkösdöt ünnepelgette – majd, mint aki jól végezte dolgát visszatért hazájába.

Majd utoljára hagytam az egyik legértékesebb beszámolóját, melynek őszintesége igen meglepő lehet: A szaracénoktól elszenvedett súlyos vereség: 982. július 13-án történt (III.-20) és a császár szerencsés meneküléséről majd az azt követő jellemtelen viselkedésről Thietmar a harmadik könyvében számol be részletesen. „ … Ottó császár, az azonos nevű Ottó (bajor) herceggel és számos kísérővel a tengerpartra menekült, ahol egy 'szalandria' típusú görög hajót látott közeledni. Ekkor a császár egy Calonimus nevű zsidó lovát használva, sietve lelovagolt a tengerpartra, be a tengerbe, hogy a hajót megállásra bírja, de hajó legénysége nem volt hajlandó megállni vagy felengedni a fedélzetére és tovább folytatta útját. A császár visszaporoszkált a partra, ahol hűséges zsidó szolgája még mindig ott állt, ahol hagyta, aggódva leste ura sorsának alakulását. Kis idő elteltével, amikor az uralkodó észrevette a távolban feltűnő ellenséget kétségbeesetten kérdezte ettől az embertől, „vajon most mi fog velem történni”? „De akkor hirtelen meglátta, hogy egy másik salandria közeledik feléjük és ismét belovagolt a tengerbe, hogy segítségüket kérje. Szerencséjére a hajón már ott volt egyik vitéze, Zolunta (Henrik), aki felismerte uralkodóját és így felvették a hajóra majd a kapitány ágyába fektették.” Ottó arra kérte a kapitányt, hogy vigye őt Rossano városába, ahol a felesége tartózkodik, és ekképpen szédítette az őt megsegítő görögöt: „A bűneim miatt kerültem ilyen szerencsétlen állapotok közé, de hallgass meg engem, hogy miképpen fogunk cselekedni. Birodalmam legjobb vitézeit veszítettem el, amiért keserűség marja szívemet, többé nem fogok ezen álnok földre lépni és nem akarom látni azokat, akik ezért a romlásért felelősök. Menjünk először Rossanóban, ahol már vár rám a hitvesem. Magunkhoz hívjuk őt, a rengeteg vagyonommal együtt, úgy fogunk utána együtt a görög császárhoz, az én testvéremhez menni és miképpen azt remélni lehet, hű barátként fog engem megsegíteni szükségemben.” A kapitányt nagyon megörvendezett az ilyen beszéd hallatán és elhitte, hogy jutalom, kincs üti markát, ha segít a német uralkodón és ezért éjt nappallá téve sietett Rossano felé. Érkezésük után Zoluntát küldték előre Rossano fellegvárába a császárnéhoz, hogy az a vagyonnal mielőbb megjelenhessen a görögök hajóján. A németek közeledtére a görögök horgonyt vetettek és Dietrik püspököt néhány emberével felengedték a fedélzetre. „Miközben a császár a hajó orrában ruhája cseréjéhez készülődött hirtelen beugrott a tengerbe és azt a görög matrózt, aki megpróbálta feltartóztatni, hű vitéze Liuppo kardjával keresztül döfte. A görögök rémülten a hajó másik végébe húzódtak, eközben embereink csónakokba szállva követték a part felé úszó uralkodójukat.” A történetből kiderül, miként csapta be Ottó az életét megmentő görögöket, akik hálából jótettükért nemhogy semmi jutalmat nem kaptak, de még az egyiket le is gyilkolták közülük.

Nem csak a német vitézségről és becsületről lehet elgondolkodni a történet végén, hanem arról is, hogy miért remegett úgy ettől az uralkodótól a Megyer klán feje Géza, hogy nem látott országa számára mást, mint hanyatt-homlok felvenni a kereszténységet? Ez a német uralkodó veszélyeztette volna a Kárpát-medence népét?

A keresztény szellemiségben olvadózó magyar akadémista történelemírás minden kétséget lesöpörve hirdeti, hogy Vajk (István) koronát kapott a Szilveszter pápától, amire rendíthetetlen bizonyítékként Thietmar feljegyzését hangoztatják. Csakhogy Thietmar szavaiból „Waic benedictionem et coronam accepit” (IV.-59) közel sem derül ki, hogy a pápa küldte volna számára a szentelést (áldást) és a koronát. Sem az előző sem az utána következő fejezetekben a pápa meg sincs említve, és inkább az a szöveg korrekt olvasata: „az említett császár (III. Ottó) kegyéből, és buzdítására Henriknek, a bajorok hercegének sógora (gener) Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert.” Ezt a bejegyzést kifogatni oly módon, hogy a pápa küldött koronát Vajknak egy félrevezető valami, ám az is igaz, hogy a magyar történelemírás pont az ilyen félrevezetésekre épül.

Géza feleségéről, Saroltról azt írja Thietmar: „ivott, mint a kefekötő, férfiként ülte meg a lovat, és egyszer mérgében agyoncsapta egyik emberét.” (VIII.-4) Érdekes módon 'Belekneginek' hívja Géza feleségét, a Sarolt nevet nem ismeri.

Thietmar művéből kiviláglik, hogy az egyházirodalmi alkotásokon kívül nagyon jól ismert több klasszikus pogány szerzőt, akiktől rendszeresen idéz. Ilyen Horatius (Ars Poetica, Ódák, Szatírák), Vergilius (Aeneis, Georgica), Terentius (Eunuch, Phormio), Ovidius (Metamorfózis), Lucanus (Bellum Cinile, Pharsalia), Iuvenalis (Szatírák), Persiós (Szatírák), Statius (Silvae) és Cato (Disticha) c. műve.

A megadott fejezetszámozások eltérnek más munkákban található beosztástól, mivel Robert Holtzmann fordítását használtam.

Amatus (Aimé)

Péter Dékán tudatja művében (Liber de Illustribus Cassinensibus), hogy Amatus (francia nevén Aimé), a Monte Cassino monostor szerzetese volt, és nyolc kötetes történelmi munkájában megírta a Normannok itáliai történelmét, mely mű sajnos eredetiben nem maradt ránk, de rendelkezünk XIII. századi, ó-francia nyelven irt másolatával. Amatus leírása Capua hercege, Richárd halálával (1078) fejeződik be, és innét következik mint egy folytatásképp Apuliai Vilmos öt kötetben rendezett, hexameterekben irt műve a Geste Roberti Viscardi, amit II. Orbán pápa kérésére készített el. A hiteles szemtanú által irt történelmi mű a normannok Apulia, Kalábria, Szicília területeinek meghódítását, kizsákmányolását beszéli el Robert Guiscard, 1085-ben bekövetkezett haláláig.

Malaterra monostorának normann származású szerzetese, Gaaufredus (Godfrey) Malaterra, kortársa volt Apuliai Vilmosnak 1098 körül fejezte be a 'Historica Sicula' (Szicília Történelme) c. munkáját melyben a Normannok itáliai hódítását beszéli el. Művét Robert Gusciard testvére, I. Roger szicíliai gróf parancsára (vagy ha úgy tetszik megbízatásából) írta, aki saját és testvére, Róbert életét akarta megörökítettni. A négy részből álló kötet, Rollo normann vezér itáliai fellépésével kezdődik és a Szicíliai Királyság megalapításának leírásával ér véget. Róbert gróf Szicíliában legyőzte a szaracénokat és saját magának a 'Szicília Hercege' titulusát adományozta oda. (ne tévesszen senkit meg, hogy Robert Gusciard fiát is Rogernek hivták.)

Lupus Protospatharius

Az ismeretlenség homályában burkolózó, Lupus Protospatharius magyarul Kardhordozó Farkas évkönyve (Annals Lupi Protospatarii), a 860-1102 közötti időszak Mezzogiomo (Dél-Itália) eseményeit ismerteti, főleg a névtelen Bari Krónika leírását követve. Kétségtelen, hogy műve megírásához rendelkezésére állt Bari püspökhivatala levéltára és ugyanazt a forrást használta, mint a másik paptörténész, Apuliai Vilmos. A szerző néhol értelmetlenül keveri művében a latin, görög, arab kifejezéseket a kezdetleges 'italic' nyelvezettel vegyítve. Legtöbb bejegyzése rendkívül rövid, néha csak néhány szóból álló kurta mondat, de egyik évre sem jegyzet fel néhány mondatnál többet. Érdemes néhány bejegyzését elolvasni, mert fontosabb események említésén kívül bizonyos betekintést enged a középkori élet mindennapos kegyetlenségébe is:

1041: Szicíliából érkezett a kapatán, Nikefphorosz Dulchiano Ascoli városába, miközben Arduin a lombard vezér Melfiben gyűjtötte össze a normann hadi népet. Dulchiano felvette a harcot a közel háromezres normann sereggel, de azok levágták a görögöket.

1042: … magisztrátus Maniakes áprilisban kötött ki Tarantóban, és júniusban földig rombolta Monopoli városát, majd Materába ment ahol hatalmas vérengzést rendezett.

1043: Bari visszatért a császárság kezébe, és szeptemberben a patrícius Pardus sok arannyal a városba érkezett. Maniakes orvul megölette Pardust és saját alattvalóitól azt kezdte el követelni, hogy imperátornak hívják. Theodórókanosz az új kapatán februárban érkezett meg Bariba és Maniakes Durazzóba menekült előle.

1046: … Még ebben az évben Conus (Konrád) a németek királya Itáliába jött, mert három pápa uralkodott Rómában.

1053: Június hó hatodik napján a normannok megütköztek a Leó pápa szövetségében álló németekkel, és legyőzték őket. Ebben az évben nagy volt az éhínség.

1070: Január havában nagy vérengzés volt Brindisi városában; negyven normann harcost élve fogtak el másik negyvenhárom szövetségesükkel együtt, majd mindet lefejezték és fejüket elküldték a bizánci császárnak.

1071: … Április 15-én Róbert herceg elfoglalta Barit és júniusban 58 hadihajóval az Adrián átkelve Szicíliába érkezett.

1096: Szicília hercege Roger húszezer szaracénnal ostromolta meg Amalfit

1098: Októberben egy fénylő üstökös tűnt fel az égen és a keresztény hadak hosszú ostrom után átverekedték magukat a külső falakon, majd elfoglalták Antiókia városát. Hatvanezer lakost gyilkoltak le mikor áprilisban elsikerült foglalniuk a várost. Teljes győzelmet arattak a törökök felett és igen gazdag zsákmányra tettek szert.

1099: Jeruzsálem elfoglalása után a keresztények kétszázezer embert gyilkoltak le.

Ostiai Leó

Mindössze 14 éves volt, mikor családja beadta Monte Cassino híres monostorába ahol később levéltárosz és könyvtáros tisztségét töltötte be. Marsicanus Leó ( 1115) vagy az ismertebb nevén Ostiai Leó műveltségével, kifinomult modorával kitűnt bencés társai közül, diplomáciai érzékének, alkalmazkodóképességének köszönhetően kora jelentős személyeivel került közeli kapcsolatban, majd szolgálatai elismeréséért először II. Urbán 1088-ban Szent Vito kardinálisává, később II. Pascal pápa, 1105-ben Ostia érsekévé nevezte ki.

Monte Cassino-i tartózkodása folyamán készítette el terjedelmes, három kötetből álló művét a Monte Cassino Krónikáját (Chronicon Casinensis), melyben 529-től, a monostor megalapításától, 1075. év elejéig ismerteti a monostor egyházügyi és a környezetében eső vidékek világi történelmét. Első könyvében többek közt hosszasan fejtegeti az I. Ottó alatt, Itáliában végbement hatalmi átrendeződést, minek folyamatában a félsziget jelentős része a frank dominanciából német befolyás alá került. Második könyvében terjedelmesen ismerteti a normannok Dél-Itáliába érkezését és Apulia birtokbavételét. Harmadik könyvében Róbert Guiscard normann vezér kalábriai és szicíliai hódításait, sikereit, valamint Aversa-i Drengot Richárd capuai hatalomra kerülését írja le pontos részletességgel. A Krónika folytatását kitevő negyedik kötetet Péter Dékán (Petrus Diaconus) írta meg, melyben 1138-ig bezárólag ismerteti a történéseket. Művében Leó komoly hangot ad a monostor számára juttatott adományok, privilégiumok részletezésének és talán túlzásba viszi a babonáktól túlfűtött csodák, tünemények leírásait, ám ez mellett értékes, hiteles történelmi adatokkal gazdagítja olvasóit. Leó több esetben felhasználta Amatus közléseit és természetesen a kolostor gazdag levélgyűjteményét.

Monte Cassinoról még jó, ha tudjuk: Ostiai Leó tanára, Desiderius apát (1058-1087) megpróbált magaköré gyűjteni annyi tehetséges, értelmes papot, amennyit csak bírt. Irányítása alatt korábban nem tapasztalt magas szellemi szintre emelkedett a szerzetesek alkotóképessége; iskola, fordító, másoló és hamisítóműhely tevékenykedett falai közt. Desiderius irányításval jött létre VIII. János pápa (872-882) leveleinek kompilációja, melynek mind a 314 levele hamisításnak tekinthető. Számunkra, magyarok számára azért fontos a Monte Cassinóban összeállított János-levélgyűjtemény, mert csak ezekben esik szó a pápaság és a szlávok IX. századi viszonyáról, pontosabban ebben a gyűjteményben található a híres, 880-ban kelt Industriae Tuae kezdetű bulla, melynek eredeti példánya vagy kancellária másolata 'elveszett'. Ebben a hamisításban nevezik meg – a címzettet – Szvatopluk néven, és erősítik meg Vichinga püspököt a 'szláv' nyitrai püspökségben. (A tót és a magyar történészek elszégyellhetnék magukat orcátlanságukért, hogy mind a mai napig hiteles dokumentumként idézik ezt a közönséges hamisítványt).

Sutri-i Bonizo

Milánóban 1045 körül született, gyermek éveit is ott töltötte és elég fiatalon csatlakozott a papokhoz. Miután nézeteltérésben keveredett főnökével, Dionüsziosz püspökkel jobbnak látta Rómába átköltözni, VII. Gergely udvartartását szaporítani. A gyors felfogású pap könnyen alkalmazkodott és szolgálataiért a pápa néhány év múlva Sutri püspökévé léptette elő. Viszonzásképp Bonizo mindenben támogatta Gergelyt a IV. Henrik elleni civakodás folyamatában. Konstancai Bertold közli krónikájában, hogy IV. Henrik, Róma ostrománál 1082-ben letartóztatta Bonizót. Az elfogott főpap őrzését Henrik, III. Kelemen ellenpápára bízta, aki nem őrizhette valami jól, mert Bonizo egy idő után meglépett, és a toszkáni matróna, Matilda szoknyája mögött keresett menedéket. Ellenségei 1090-ben rajtaütöttek Bonizzon; megvakították és megcsonkolták. Halála pontos évét vagy körülményeit nem ismerjük, ám mivel azt többféleképpen magyarázzák, az eltérő feljegyzésekből ezért mindenki szabadon választhat.

Fő műve az Egyház Történelme (Liber ad Amicum) saját korának itáliai eseményeit ismerteti, míg a másik jelentősnek mondható alkotása a Liber de vita Christiana. egyházjog-kánonjog vallásügy összefüggései mikéntjével foglalkozik, valamint azok erkölcsteológia rendszerét tárgyalja. Mondanivalójában a keresztény törvények szerinti felfogást ajánlja fel, mint követendő helyes utat, mely úton a legfőbb keresztényi erényként az engedelmességet jelöli meg.

Quedlinburgi Évkönyv

Az évkönyv egyik különlegessége abban rejlik, hogy azt egy nő (apáca) írta 1008-1030 között a 936–ban alapított Quedlinburg apátságához tartozó zárdában. A Quedlinburg-i zárdáról tudnunk kell, hogy annak leghíresebb apátnője Madarász Henrik második felesége Matilda volt, akihez később csatlakozott két unokaguga; Adelheid és Edith. Ezek után természetes, hogy Quedlinburg zárdájában előrehaladott írásbeliség létezett, másolóműhellyel és iskolával. A szász uralkodóház nőtagjai előkelő iskoláztatásban részesültek, és Tietmart is Quedlinburgba küldte családja tanulni az anyai nagynénje, Emnilde apátnő irányítása alá. Az évkönyv szerzőjét név szerint nem ismerjük, az eredeti kéziratpéldány elveszett és a mű egy XVI. századi másolatban maradt fenn, melyet jelenleg Drezdában őriznek. Műve első részében a világteremtés kezdetétől a harmadik Konstantinápolyi Egyetemes Zsinat (681) közötti időszakot foglalja egyben, forrásul főleg Jeromos, Izidor és Bede írásait használva. 1002-ig minden bejegyzés végeredményben más krónikák, évkönyvek részleteinek másolata, ám onnantól a saját meglátásai tapasztalatai alapján folytatódik tovább az elbeszélése. Az Évkönyv szerzője számos helyen önkényesen bővítette, megtoldotta a forrásként a forrásként használt kéziratokat,és a Nagy Konstantinról meglévő szövegét a következő betoldással bővítette: "Konstantin a várost (Róma) számtalan más birtokkal átadta Szent Péternek, megparancsolva, hogy az egész világon minden püspönek úgy legyen a feje a római pápa, miként a királyoknak és a többi hatalmasságoknak a császár."

A szerző elsődleges feladatnak tekintette, hogy művében Quedlinburg apátságának kegyeletteljes történelmi bemutatása mellett, hangot adjon, hogy az ősi időkre visszavezethető dicsőséges múlt jogos örökségként, az isten akaratából szállt rá a hatalom a Szász Ottó dinasztiára. Korábbi századok elbeszélésében történelmi és legenda alakok (a hun Attila, Dietrik a gótok királya, Ermenrik, Odoaker stb.) hőstettei keverednek a valós történelmi mozzanatokkal, ám a III. Ottó és II. Henrik dolgai aprólékos és pontos ismerete bizonyíték az annalista szemtanúi közelségére. A középkor ezen szakaszából rendkívül kevés megbízható adattal rendelkezünk az európai zsidóság helyzetéről, ezért lehet értékes az évkönyv szerzőjének az 1012. évi jegyzése, miszerint II. Henrik Mainzból kiűzte a zsidókat: „A király elrendelte a zsidók kiűzését (expulsio) Mainzból, és ugyanakkor az eretnekek őrültsége is vissza lett szorítva.”

Quedlinburg apátság kincstárában az ősi kéziratokon kívül kegytárgy, értékes templomi edények sokasága, aranysújtásos érseki/püspöki köpönyegek, miseruhák, drága ajándéktárgyak voltak felhalmozva, melynek egy részét a II. világháborúban az amerikai katonák meglovasították.

Petrus Diaconus

1107-ben született, gyermekkorától Monte Cassinóban nevelkedett, s ott is élt a század közepe táján bekövetkezett haláláig. Mint a Tusculumi grófok leszármazottja, ívelő karrierje biztosnak látszott, először könyvtárosként (bibliothecarius) tevékenykedett a kolostorban majd II. Lothár Itáliai látogatása folyamán a császár káplánja és titkára lett. A császár szerette volna udvartartásához kötni a művelt papot, azonban Wibald apát ezt megakadályozta mondván a kolostornak szüksége van Péterre. Fő munkája az Ostiai Leó által elkezdett kolostortörténet (krónika) folytatása volt, ami mellett több jelentős történelmi munkát szerkesztett. Munkái kompillatív jellegűek, többnyire azonban igen megbízhatatlanok. Kompilációs módszere jellemzi a szentföldi zarándokhelyekről szóló munkáját is, amit kibővít saját elképzeléseivel.

Néha nagyon szabadjára engedte fantáziáját, tehette, mert környezete pont az ilyen sületlen dolgokra áhítozott: „A Golgotán van egy fadarab az Üdvözítő keresztjéből, melyre őt feszítették, meg a felirat, mely egy szűk nyílásban van elhelyezve. Itt van még az a szarv, melyből a királyokat felkenték, és Salamon pecsétgyűrűje is.”

„A világ közepétől nem messze pedig egy börtön áll, és itt van a megkötözés helye; nem messze pedig a ruháktól való megfosztásnak és a köntösök elosztásának helye van. A Kálvárián pedig, ahol az Úr keresztre feszíttetett, a hegy meg van repedve, és a Kálvária hegyére tizenhét lépcsőn lehet feljutni, és ott kilenc lámpa függ egy-egy ezüstfedővel. Lejjebb pedig a Golgota van, ahol Krisztus vére a meghasadt kősziklára hullott. A Kálvária hegye alatt kelet felé pedig a város másik felén van az Úr temploma, melyet Salamon épített. Négy kapuja van, az első kelet felől, a második nyugatról, a harmadik délről, a negyedik északról, melyek a világ négy táját jelentik, kívülről pedig nyolc sarka van, mindegyik sarok távolsága tizenkét lépés.”

Opavai Martinus Polonus († 1278)

Domonkos-rendű szerzetes, sokáig élt Rómában a pápai kúria penitenciáriusa (bűnöket feloldó kanonok) tisztségét viselte, ezmellett bizalmasa, gyóntatópapja volt hét pápának (IV. Sándórtól, XXI. Jánosig). Valamiért III. Miklós (1277-1280) nem szívlelhette és el akarta Rómából tüntetni Martinust, ezért a jó távoli, lengyelországi Gnéza (Gniezno) érsekévé nevezte ki, azt a papot, aki az egész életét a pápai udvarban töltötte. Hivatalát sosem tudta elfoglalni, mert útban Lengyelország felé, Bolognában elhunyt. Egyetlen ismert, rendkívül népszerű művét Chronicon Pontificum et Imperatorium (Pápák és császárok krónikája) 1277-ben fejezte be. Tőle származik Johanna női pápa legendája, amit később Etienne Bourbon francia szerzetes tovább népszerűsített. Krónikájában Krisztus születésétől katalogizálta a pápák és az uralkodók pontos kronológiai sorban szedett rendjét egészen III. Miklósig. Könyve baloldali lapjain a pápák uralkodását jegyezte 'pontos' évszámmal feltüntetve, míg a jobboldali lapon az ugyanakkor uralkodó császárról emlékezett meg. Minden oldal ötven végigírt szűkszavú sort tartalmazott és minden sor egy év történését említette. Tehát lapokként ötven év volt tárgyalva. Krónikája attól függetlenül, hogy jobbára mese és legenda gyűjtemény, mint valós események objektív leírása, mégis rendkívül népszerű volt, amit az is bizonyít, hogy több mint négyszáz másolata maradt fenn.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://vallasmozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr565699678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

zriff 2013.12.23. 17:00:31

Jó írás. Emellett, a neten olvasva olyanokat hogy,
Az ateisták már a templomban vannak
www.origo.hu/nagyvilag/20130411-az-ateistak-mar-a-templomban-vannak.html,vagy ott van ez: Mi az elfogadható vicc, és mi a beteg vicc?
hvg.hu/itthon/20131128_vicceket_is_betiltana_a_torvenyjavaslat,
úgy látszik az ateizmus,politikai korrektség, feminizmus, már kezdenek szinte tényleg vallássá, vagy legalábbis vallásszerűséggé válni. Neked mi a véleményed?