HTML

vallásmozaik

vallásokkal kapcsolatos mindenféle-fajta írások, tanulmányok

Friss topikok

  • sanyája: A vallást a széles néprétegeknek csinálják és az értelmi képességeikhez szabják.Szerintem az erede... (2017.04.23. 09:48) Vudu és kereszténység
  • Géza Fispán: @CREATOR: Íme a példa : „A Próféta m... (2016.03.29. 10:54) Pedofília és az iszlám
  • Takacs1933: Gyilkos kereszt vagy szent relikvia. A közelmúltban kereszt relikvia megtalálásról közöltek TV műs... (2015.08.05. 16:06) Keresztény Relikviák
  • elektromotor: @vàndor: Érdekes módon mégis palesztin gyerekek százai haltak meg. (535) (2015.07.01. 17:49) Zsidó gyermekek lemészárolása és az iszlám
  • zriff: Jó írás. Emellett, a neten olvasva olyanokat hogy, Az ateisták már a templomban vannak www.origo.h... (2013.12.23. 17:00) Középkori szerzők alkotásai (1)

Középkori szerzők alkotásai (2.)

2014.01.12. 02:58 E.Katolnai

Brémai Ádám

XI. századi német történetíró és földrajztudós, a hamburgi és a brémai érsekség történetéről szóló művét 1073. körül írta meg Gesta Hammaburgiensis ecclesiae pontificum („Hamburgi egyháztörténet” vagy „A hamburgi egyház főpapjainak története”) címmel.

Alkotása megszerkesztéséhez olyan klasszikus szerzőkön kívül, mint Tacitus, Vergilius, a keresztény misszionáriusok, ügynökök, főpapok (Bonifác, Radbod, Willehad, Ansgar, Willibord stb.) életrajza éppúgy rendelkezésére állt, mint Bede, Tours-i Gergely (Frankok Története) vagy a Fulda monostor levéltára és Évkönyvei. Kétségtelen, hogy Einhard művét (Vita Karoli) jól ismerte, forrásként használta, ez mellett többször szó szerint másolt a Corbie-i apátság és más frank-germán évkönyvekből. Négy kötetes alkotásában elsősorban saját élettere földrajzi, történelmi helyzetét vázolja, ezért az északi germánok, szlávok dolgai tölti ki nagyrészt tartalmát. Távoli északi szigetek történetéről, hős hajóskapitányokról viking hajósoktól hallhatott, és ő számol be először Vinland azaz 'Újvilág' felfedezéséről. Habár a pápaság vagy Itália történelmét nem tárgyalja, mégis a sok értékes adat, ismertetés miatt fontos megemlíteni alkotását.

Első könyve XII. fejezetének végén egy adományozó okiratot ismertet, melyen ott látható Károly Úr a nagy császár pecsétje. Az okiratot – szerinte – Köln érseke I. Hildebald hitelesítette, és minek dátuma: „az Úr testet öltése utáni 788. július idusán, tizenkettedik indukcióban, Károly Úr uralkodásának 21. évében lett kiállítva Speyerben. Dicsőségünkre! Ámen.” Ádám atya vagy annyira nem törődött a hamisításokkal, vagy annyira tudatlan volt, hogy nem tudta, hogy Károly 788-ban még nem volt császár. Úgy tűnik azt sem tudta, hogy az 'anno domini' dátumozás még teljesen ismeretlen volt a 8-9. században. A fennmaradt okmányról J. M. Lappanberg (Hamburg Krónika) megjegyzi, hogy nem csak a pecsét, de az aláírás is hamisított. „Az hogy Ádám képtelen volt a hamisításokat felfedezni nem lehet hibaként felróni, mert a Hamburg levéltárában lévő hamis okmányok magas száma tényleg zavaró.” (Francis J. Tschan)

Ademar

Chabannes-i Adémar (kb. 989-1034) Angoulême-ban nevelkedett, először a Szent Cybard monostor szerzetese majd a Limoges-i St-Martialis monostorban folytatta karrierjét. Több kompillatív művet írt, melyek közül a legismertebb a Historia Francorum c. három kötetes krónikája, Művében Pharamond – magyarosan Faramund – frank király (370-427) uralkodásától 1028-ig dolgozza fel a franciák (frankok) történetét. Az első két könyve teljes egészében más, korábbi történelmi művek másolata, mint pl. a Liber Historiae Francorum, Fredegár kontinuátora, Annales Regni Francorum (Frank Királyság Évkönyvei). A mű harmadik kötete Ademar szerzeménye, melyben 814-1028-ig ismerteti az eseményeket, leiratában a sok értelmetlen fantáziálás ellenére mégis számos értékes közlésre lelni. Krónikáját kétszer is feldolgozta, ezért három kézirat variáció között válogathatnak a lelkes kutatók. Az első eredeti kézirat töredékes, míg a másik kettő későbbi másolásos formában maradt ránk. Művei megbízhatóságát illetőn érdemes figyelemben venni Brian Stock, a középkori kéziratok jeles szakértője leményét, miszerint a hamisításokat nagyon fontos elkülöníteni a valódi okmányoktól és példának hozza Ademart, aki még az eleve hamis Pszeudo-Izidór anyagot is tovább hamisította, hogy a számára kedves püspökségeket még több előnyhöz juttassa. (The Implication of Literacy). Ademar rengeteget írt, másolt és ezenfelül még utazgatásra is volt ideje, többször elzarándokolt Rómába és járt Compostellában, egy másik sosem élt legenda alak, Jakab sírjánál.

Amellett, hogy kora egyik nagy hamisítója volt, kedvenc szentje, Szent Martialis tiszteletére liturgikus szövegeket készített, továbbá írt Martialisról egy életrajzot, melyről azt állította, hogy annak történetét a III. században élt – Martialis utódjának számító – szent Aurelianus nevű püspök kéziratából (Vita Aureliana) másolta, azaz a saját szerzeményét ezen forrás alapján alkotta meg. Mivel egy ilyen tiszta életű szent, mint Aurelianus saját kézzel írt művéről van szó, ezért kétségtelen, hogy az általa írt biográfia (Vita Martialis) minden szava hiteles, pedig Martialis alakja és történelmi léte ugyanúgy homályban vész, mint a keresztény martirológium legtöbb figurája. A zavaros homály tovább sűrűsödik, mert a papi feljegyzésekben két különböző időben, két különböző helyen szerepeltetk Martialist, ám Ademar a régebbi időben leledzett szent verzióját vette komolyan és szinte az egész életében ezért a mesefiguráért harcolt. A hamisított kézirat szerint Martialis valójában az első században élt; Jézus egyik tanítványa volt, jelen volt az 'utolsó vacsoránál' és a keresztrefeszítésnél, csodákat művelt, később tömegeket keresztelt meg az igaz hitben. A másik verzió szintén jóval megelőzi Chabannes-i Ademar korát és a legrégebbi autentikusnak mondható feljegyzés Martialisról, Tours-i Gergelytől (I. Hist. c. 28.) származik, aki forrásként egy rég elveszett, más szóval csak Gergely által ismert dokumentumot ntetett fel: Toulouse első püspökének, a szintén 'szent' avatott Saturninus életrajzát (Saturnius Cselekedetei). Ezen a talán volt, talán nem iraton és az abból másoló Gergely közlésén kívül semmilyen más korabeli feljegyzés nem létezik, mely alátámasztaná Martialis létét, és a III. századra helyezett püspöki tevékenyt. A legzavaróbb az egészben, hogy maga Saturninus, akire kútfőként hivatkozik Gergely lehet nem is élt a valós történelemben, hiszen a toursi historikus, az egyházi-poéta és himnuszszerző barátja, Venantius Fortunatus versekben írt mártírgyűjteményéből vette Saturninus nevét és az egész Saturninus legendát, melyből ő már történelmet kreált. A költeményes martirológiumra hivatkozva mondja Gergely: „Saturninus nagyon sok bálványimádót megtérített imádságával és csodás cselekedeteivel.”

martial-crop.jpg

A sosem élt mesefigura Martialis, kinek szentségéért nem restelltek lódítani, majd ráleltek kriptájára, szarkofágja látványosság lett, csontjai pedig gyógyítóan hatnak, különösen a hibbantságra.

Tours-i Gergely pontosan azt a munkásságot folytatta a frank-germán területek egyházmegyéire vonatkozóan, amit Euszébiosz hajtott végre a Római Birodalom egyháztörténési leírásában. Euszébiosz püspökök, főpapok sorát teremtette meg következetes, ám önkényes félrevezetésével, és Gergely ezt a hagyományt követve kreált püspököket, szenteket, mártírokat a saját frank-germán világában. Saturninus történelmi létezése és az egész Tours-i Gergely által kitalált szent-mártírmese megérdemel még néhány mondatot. Gergely szerint Fábián pápa (236-250) hét püspököt küldött Rómából Galliába; Gatient Toursba, Trophimust Arlesbe, Pált Narbonnebe, Saturninust Toulousba, Dénest Párizsba, Austromoenét Clermontba és Martialt Limogesbe. Ez a Saturninus nagyon rosszul végezte, mert miután sorozatosan megtagadta a Római Birodalmat védő isteneknek kijáró szimbolikus áldozást, a gonosz pogányok egy megvadított bika farkához kötötték, a bősz állat pedig körbe rángatta, amit Saturninus nem élt túl. Tehát ennek a Saturninusnak volt kollégája a III. századi Martialis, kinek a nevén és működési helyén kívül semmi mást nem árult el Tours-i Gergely, de Ademarnak ez a kevés is elég volt arra, hogy egy kerek, 'elhihető' történetet eszkábáljon össze személyéről. Adva volt tehát Ademar számára a Tours-i Gergely által közölt név, ehhez hozzáillesztette a nála száz évvel korábban tevékenykedő (másik hamisító), bizonyos Florus Dékán által interpolált szent Bede mártírgyűjteménye közlését. Szándékosan figyelmen kívűl hagyta, hogy az általa forrásnak tekintett Martialis közlés nem Bede eredeti közlése, hanem azt Florus Dékán toldotta (hamisította) hozzá másolása közben, azt a látszatot keltve, mintha azt Bede személyesen írta volna. Ezt a betoldást Ademar átvette és kikerekítette miszerint, Martialis Szent Péter unokatestvére volt, jelen volt Lázár feltámasztásánál, az utolsó vacsorán és Jézus kereszthalálánál majd nagybátyával, Péterrel Rómába ment. Péter hamarosan Galliába küldte Martialist, ahol igen sok csudás dolgot cselekedett, pl. egy nap alatt huszonkétezer embert térített meg. Mivel Martialis egyike volt a legendás 'hetvenkettőnek', akik az Úr Jézust vagy valamelyik apostolt személyesen ismerték, ezért kiemelt tisztelet, rajongó imádás illeti. Martialis első századba nyúló bugyuta meséje összeillett azokkal a gyermeteg hiedelmekkel, miszerint Lázár és két lánytestvére, Márta és Mária áteveztek a Földközi-tengeren és ők terjesztették a keresztényhitet először Provenceben. Martialisról feljegyzett két, kétes adatot felhasználva Ademar kiszínezte a Gergely által tálalt, ám a valóságban sosem létezett, Aurelianus püspök alakját, aki ráadásul még egy értékes művet is írt számára (Vita Martialis). Többségükben Ademar kortársai vagy a későbbi egyháztörténészek nem tudták vagy nem akarták figyelembe venni azt, hogy az egész Martialis-történet egy otromba hamisítvány, de hallgatásukban az is közrejátszhatott, hogy évszázadokig senki sem merészelte megkérdőjelezni az ilyenfajta papi állításokat. Történészek, egyháztudósok egészen 1920-ig autentikusnak fogadták el Ademar hamisítását, tényleg elhitték, hogy létezett egy Aurelianus püspök által írt kézirat, amit Ademar hiteles forrásként használt. Ebben a rövid fejezetben világosan nyomon lehet követni, hogy a középkori papság miként fusizta össze a történelmet, sosem létezett mártírokat, püspököket miként illesztett be egyetemes történelmünkben, hiszen pl. Aurelianus püspök létezéséről kizárólag a kétszáz évvel később alkotó Tours-i Gergelytől tudunk, rajta kívül nincs semmi említés Aurelianus személyéről.

Martialis egyházrendi státuszát vitató Poitiers-i zsinaton (1024), Ademar szerint az istenfélő Aquitania-i Vilmos herceg megjelent és bemutatott az ott ülésező atyáknak egy aranybetűvel írott könyvet (kódex), amit Knut, Dánia és Anglia királyától kapott ajándékba. Az aranybetűs könyvben pedig az állt, hogy Martialis Jézus tanítványa volt, tanúja volt a Megváltó szenvedésének, halálának, csodás feltámadásának, majd később Galliába hajózott, hogy elterjessze a keresztény vallást. Ezt a kódexet azonban hiába keresgélték a lelkes vallástörténészek, mert ez csak Ademar fejében létezett, és az pedig a keresztény hiszékenységet jellemzi, hogy sokan hitelt adtak az ilyen lódításnak. A következő Poitiers-i zsinaton (1029) Ademar összefogott a korábban hitetlenkedő Jordán püspökkel, és sikerült beemelniük Martialis apostoli tiszteletét a liturgiába, nevét hivatalosan felvették a szent apostolok jegyzékébe. Öröm az ürümben, hogy a zsinaton részt vett egy lombard származású vándor egyházfi, a tudós Chiusa-i Benedek, aki a zsinat után, 1029. augusztus 3-án, szent Martialis apostoli sorban történt felmagasztalása alkalmára tartott ünnepi misét félbeszakította, és a nyilvánosság előtt kétségbe vonta az Ademar által szerkesztett firkálmányt. Bátran szembeszállt Ademarral; hamisításnak nevezte a Vita Martialist és az egyház szertartásrendjében történő beiktatását istenellenes profanizálásnak bélyegezte meg. Ademart nem keserítette el a saját kollégájától jövő kritika, hanem válaszként további hamisításokat produkált, hogy azokkal támassza alá korábbi fantazmagóriáit. Gátlástalanságában nem restellt egy XIX. János pápa nevében szerkesztett levelet hamisítani, valamint jegyzőkönyveket eszkábált össze egy soha le nem zajlott, általa 1031-re helyezett, Limoge-ben tartott zsinatról, ahol természetesen a résztvevők szentesítették az elrugaszkodott Martialis-rögeszméjét. Ezeken kívül szentbeszédeket állított össze Martialis apostoli szentsége magasztalására, melyek kihirdetésén – szerinte – híres világi és egyházi előkelőségek tették tiszteletüket. Erőlködése nem maradt észrevétlenül: Richard Landes tudósít, hogy a Szent Martialis monostor szerzetesei a XIX. János nevében hamisított levelet és a hamis zsinati aktákat minden fennakadás nélkül bemásolták az 1060-ban összeállított bibliai gyűjteményükbe. (A Libellus)

Történelmi munkásságát kétségtelenül a mese és legenda jelenetek sora jellemzi. Sokan hiteles történelmi eseményként könyveltek egy másik hihetetlen esetet, mely pedig hiányol minden józan objektivitást: VIII. Benedek uralkodása alatt hatalmas földrengés rázta meg Rómát, amit pusztító viharok követtek mindenfelé. Nagy volt a veszteség és nagy volt a félelem. A pápa tanácsadói és bennfentesei felvilágosult, okos emberek módjára bemagyarázták a pápának, hogy a mennyei büntetést a zsidók bűnös praktikája miatt szenvedi el a város. A zsidók ugyanis az összes imaházukban egyszerre meggyalázták, megszentségtelenítették a keresztények legszentebb jelképét a keresztet, amivel kihívták Isten haragját. Benedek pápa a baj megszüntetése végett elfogatta és azon nyomban lefejeztette (decollatis) a bűnös zsidókat: lám, mikor fejük a porba hullt megszűnt a szörnyű vihar, kiderült az ég. (3:52) Ademar 1020. évre mondja ezen események lejátszódását. Ugyanebben a fejezetben – talán, hogy legyen benne valami realitás is – tudósít, egy nagyszabású muzulmán támadásról Narbonne ellen, amit a franciák sikeresen visszavertek. És valóban ez tényleg megtörtént.

Aquitainiában 1018-ban felütötte fejét az eretnekség, és Ademar beszámolójában ezek az eretnekek „manicheusok voltak, akik megtagadták a keresztséget, és minden ésszerű doktrínát” (3:49). Ademar tudósítását alátámasztja egy nem régiben felfedezett, Heribert német püspök által írt levél XI. századi másolata, mely szintén említi a manicheus gyülekezetek létét, akik „visszautasítják a kereszt tiszteletét és kigúnyolják azon társaikat, akik hisznek a keresztségben”. Prédikációiban Ademar (pl. 'De Eucharistia') nemegyszer élesen kikel a zsidók, szaracénok, eretnekek ellen, akik mind az igaz hit ellen támadva a sátánnal vannak szövetségben. Ugyanebben a prédikációjában párhuzamot von Krisztus meggyilkolása és az ő korában gyakorolt – állítólagos – keresztény szimbólumok kigúnyolása, megszentségtelenítése között, mely által bizonyítottnak véli a zsidók keresztényellenes gyűlöletét. Szavahihetőségét tovább rontja a Rodulfus Glabertől átvett jeruzsálemi Szent Sír-templom lerombolásával kapcsolatosan felhozott, a zsidók felelőségét kihangsúlyozó mese tovább-bővítése. Akeresztény fantázia által összehozott magyarázat szerint a szaracénok mennyei büntetést szenvedtek el éhínség és égi csapások által. Elbeszélésében, mikor a szaracénok a betlehemi templomot akarták megrohamozni vakító fény hullott rájuk az égből, sok közülük holtan rogyott össze. A sinai hegyen álló Szent Katalin monostor ellen tízezer szaracén vonult fel, hogy azt a földig rombolják, szerzeteseit pedig felkoncolják. Amikor a szaracénok négy mérföldre megközelítették a monostort, azt látták, hogy minden hegy meggyullad körülöttük és füstjük elborítja az eget. Mindenki és minden elpusztult az iszonyú lángoló jelenségben, kivéve a monostort és lakóit. A 'vakító mennyei fény' csodás munkálkodásának toposzát igen szerette Ademar, egyik prédikációjában említi, hogy a Montjovy nevű falu temetőjében megtartott keresztény dzsemborén Martialis, ill. Martialisnak tulajdonított emberi maradványokat parádéztattak körben, mikor: „éjfélkor a föld megremegett és vakítóan éles fény világlott fel a mennyekből hosszú ideig nappali fénybe borítva Montjovyt, és akik betegek voltak, mind meggyógyultak.” (Sermo, 40.)

Ademar lelkes rajongója volt az ezredforduló környékén kibontakozó 'békemozgalomnak' melynek egyik békegyűléséről krónikájában részletesen beszámol. Limoge városában 994-ben tartott zsinatot Aldouin püspök hívta össze a térséget sújtó, pestilentia ignis-nek nevezett betegség pusztításai miatt. „A gyógyulás érdekében a püspök három napi böjtöt hirdetett meg, majd Aquitánia prelátusai egybegyűltek a városban és a térség szent ereklyéi előtt tisztelegtek. Ezután Szent Martialisnak, Gallia patrónusának testét kiemelték sírjából, mindenki nagy örvendezésére. Így a betegség mindenütt megszűnt, és a herceg, valamint az előkelőek szerződést kötöttek egymással a béke és az igazság fenntartása érdekében.” (III.-35) A Bourgesben, 1031-ben megtartott békegyűlés jegyzőkönyvei csak Ademar leírásában maradtak fenn, ezért nem egy kutató – a Limoge-i jegyzőkönyvekhez hasonlóan – közönséges hamisírásnak tartja az Ademar által készített zsinati jegyzőkönyveket.

Ademar leírja, hogy a béke megtörőivel szemben a prelátusok egy új, félelmetes eszközt, az általános kiközösítés fegyverét vetették be. Az egyházi szankciók – a nagyobb nyomásgyakorlás kedvéért – nemcsak a béke megtörőit, hanem valamennyi lakost érintették: A püspök „a nép bűnei miatt bevezette azt az új szokást, hogy beszüntette az isteni kultuszt és a szent áldozást a templomokban és a kolostorokban. A nép akkor úgy élt, mint a pogányság korában: senki nem fohászkodott Istenhez. Ezt a szokást kiközösítésnek nevezték.”

Habár található néhány értékes közlés Ademar krónikájában mégsem lehet megbízható történésznek tartani, mert a túlzások, kitalált meserészletek sokasága komolytalanná teszi az egész művét. Harmadik könyvében írja pl. a normann Rogerről: „Érkezése után Tosni-i Roger sok szaracént elfogott és mindennap közülük egyet kettévágott, a mészárlást a többi fogolyknak végig kellett nézni, majd a kivégzett fogoly egyik felét vízben, mint ahogyan a disznót szokás megfőzette, és megetette a többi rabbal. A másik felét hazavitte, megfőzte és a saját embereivel fogyasztotta el. Az utolsó rabok közül néhánynak lehetővé tette, hogy megszökjenek, de csak azért, hogy hírét vigyék a többi szaracénnak az iszonyatos kegyetlenségének. A borzalmas kegyetlenség rettegést támasztott mindenfelé a szaracénok közt, és híre eljutott Spanyolországba, Musetus királyhoz is, aki Rogertől való félelmében adófizetést ígérve azonnali békeszerződést kért Barcelona grófnőjétől, Ermensendtől.” (c. 55.) A normann kannibalizmus csacska meséjét még a provinciális kispapok sem vehették komolyan, de az igazi történelemben Ermensend, a már korábban említett Borel gróf özvegye volt, leányát, Estefániát Roger vette feleségül. Musetus 'király' személyét eddig még nem sikerült beazonosítani.

Lehetetlenség kideríteni, hogy Ademar honnét vette értesüléseit a dél-itáliai normannok és görögök között dúló harcok részleteiről, de mindenesetre szerinte a normannokat a 'Rusok' győzték le, azaz orosz nemzetet összekovácsoló viking törzsszövetség katonái. Rodulf lovag itáliai kalandjaival foglalkozó fejezetében (III.-55) említi a rus-okat, akik a negyedik ütközetben győzték le a hős normann vezért. Sokat közülük élve fogtak el, ezeket Konstantinápolyba vitték, ahol az életük végéig börtönben sínylődtek.” Majd azt írja; a görögök úgy megdühödtek mindenkire a normannok miatt, hogy a Jeruzsálembe vezető utat lezárták, és minden idegent letartóztattak és börtönbe zártak.” A bátor Rodulf lovag meséjét átvette Glaber is, pedig utánajárhatott volna, hogy a VIII. Benedek ideje alatt Itáliába vonuló normannokat Giselbert vezette, majd a normann-tusculumi-pápai osztagok Melus irányítása alatt hadakoztak – nem valami nagy sikerrel – a görögök ellen. Rodulf lovag alakja beazonosíthatatlan a valós történelemben.

Gerbert (II. Szilveszter) életére vonatkozólag egy olyan hazugságot talált ki Ademar, amit mind a mai napig kritika nélkül ismétel az akadémista történelemírás: „Az Abbászida-dinasztia szétesésekor jött létre Maghreb kalifátus, amelynek fővárosa Fez lett. Itt 859-ban alapítottak egyetemet (a mecsetben), amelyen egy keresztény pap Gerbert is tanult, kiből később II. Szilveszter néven pápa lett. (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról Budapest, Magvető 1983) „A 10. századtól már működött a córdobai egyetem, ahol együtt tanítottak arab, zsidó és keresztény professzorok: Arisztotelész filozófiáját Ibn Rusd (Averoës néven lett világhírű), matematikát a francia Gerbert …” (Tuka Ágnes). Szinte Gábor írja Gerbertről: „ Alaposan megismerte az arab kultúrát, amely a IX–X. században a görög kultúra közvetítője volt …”, de a magyar wikipédia tudósai is így beszélnek (megint) mellé: „Az ókor összegyűjtött ismereteit az arab világ tartotta meg, és közvetítésével került újra Európába. Ezért aztán nem meglepő, hogy Szilveszter arab területen folytatott tanulmányai hatalmas tudományos vérttel szerelte fel. Sevillában tanulta meg az arab számok használatát …” De még a vén Marczali Henrik is így írt: „... Gerbert (II. Szilveszter pápa) és mások az arabok iskoláiban tanultak s hazájokba visszatérvén, a tudományokat terjesztették a keresztyének között.” (Nagy Képes Világtörténet, IV. 1-1) Ezek és más tudósok 'főforrása' kizárólag a hamisító-lódító Ademar lehetett, információjukat csak is tőle szerezhették, mert más kortárs szerző ilyesmit nem említett. Megdöbbentő igazán az a tudós történészeknél, hogy közülük egy sem vette észre a közlés elszigeteltségét, ellentmondását a többi fellelhető adattal szemben és az Ademar műveit kívül-belül átjáró megbízhatatlanságot. Gerbert sosem járt Sevillában vagy Córdobában, és sosem tanult arab tudósoktól, amire levelei tartalma a legjobb bizonyíték.

Ademar, szentföldi zarándoklat közben, 1034-ben halt meg.

hakim kalifa.jpg

Ademarral kortárs, kiemelten sötét vallási fanatikus volt, Egyiptom mindenható ura, az elmebeteg Al-Hakim kalifa. Hatalma tetőfokán egymásután ölette meg udvari embereit, rokonait, vezíreket és egyre jobban beleháborodott vallása értelmetlenségeibe. Mikor nem valamelyik rokonságában tartozó kislánnyal fajtalankodott, volt ideje amolyan igazi mohamedán szellemiségű törvényeket kiötölni. Bevezette a nem mohamedánokra vonatkozó differenciálódás törvényt, minek értelmében jól látható külső jeleknek kellett megkülönböztetni a keresztényeket és a zsidókat az igaz hitű muszlimoktól. A zsidóknak egy fából készített borjú-ábrázolást kellett a nyakukban hordani, míg a keresztények vaskeresztet voltak kötelesek nyakukban viselni. Ha a zsidó nyilvános fürdőbe ment az ökör ábrázoló jelvényt le kellett vennie, és ahelyett csengőt kellett nyakába raknia. Zsidók és keresztények nem ülhettek lóra, csak szamárháton közlekedhettek zsidók és keresztények fekete ruházatot voltak kötelesek viselni, még a gyermekeik is. A nőknek szigorúan megtiltotta, hogy fátyol nélkül kitegyék lábukat otthonról, üldözte az alkoholos italok és a tudatmódosító növények használatát, bezáratott minden teaházat és tiltotta a nyilvános mulatozást. 

 

Soractei Benedek

Soractei Benedek, magyarul Szoraktész Benedek, X. században alkotó, a Soracte hegyi Szent András monostor bencés szerzetese. Rövid terjedelmű krónikáját a X. sz. utolsó harmadában 'barbár' latinsággal írta meg, melynek kézirata a Vatikán, BAV. Chigiani latini F. IV. 75. Q sorszámú fóliánsban maradt fenn: hiányzik az eleje és a befejezése, de a ránk maradt részekben Julianus császártól 972-ig ismerteti főleg a Róma és környéke történelmi eseményeit. Munkájához többek közt használta Paulus Diaconus, Bede, Einhard és Anastasius műveit, valamint a német és itáliai krónikákból átvett adatokat. Különösen Nagy Károly tetteivel kapcsolatban regényes túlzásokban esik, még egy palesztinai hadjáratról is regél, amit egészében ő találhatott ki. Róma életét, politikai eseményeit monostori látószögből szemléli, mintha a földrajzi távolságon kívül egy elkülönült valóságból nézné, ám ennek ellenére – kiemelten a X. sz. pápaságát illetően – sok értékes és kényes eseményről tudósít. Maroziát nagyon sötétre festette, de tisztelte és becsülte fiát, II. Alberik herceget, holott hivatalból utálnia kellett volna, hiszen a pápaság ellenséges tirannusnak tekintette, XII. Jánost 'szörnyetegnek' nevezte, amit egy pap akkor sem tehet meg, ha az igaz. Mikor a hős germán uralkodó (I. Ottó) a szentszék érdekeiért letarolta Rómát, Benedeknek ujjongani illett volna, ehelyett ekképp lamentál: Jaj Néked Róma! Az oly sok népség által elnyomott, megtiport, aki a szász királynak vagy foglya, most kard ítél polgáraid felett. Ládaszámra hordják szét aranyad, ezüstöd, Te voltál az Anya és most leány lett belőled. Ami valamikor a Tiéd volt, az most mind elvesztetted, az első ifjúságod lopták meg. (…) Teljesen kifosztott és tönkretett Téged a szászok királya …” 

Salernói Krónika

Két gazdagnak mondható forrással rendelkezünk a X. századi Dél-Itáliából, az ismeretlen szerzetes által írt 'Chronicon Salernitarum' (Salernói Krónika) és a 'Codex Diplomaticus Cavensis' dokumentumgyűjteménnyel. A Codex Diplomaticus Cavensis elnevezésű gyűjteményes munka a korszak mindennapjaiban enged betekintést, köteteiben ötszáz különböző jegyző által szerkesztett irat található; végrendelkezések, házassági szerződések, ingatlan vétel-eladások, adományok stb. Ugyanebből az időből a görög fennhatóság alatt lévő Bariból – szentek életéről készült feljegyzéseken kívül – csupán néhány charta és két szegényes annales, míg Capua és Benevento hercegségeiből még ennél is kevesebb dokumentum maradt ránk. Később két jelentős alkotás született a Beneventum régióban: a XI. századi Leó Marsicanus, Monte Cassino Krónikája és a száz évvel későbbi Chronicon Vulturnensen (Volturno Krónika)

A Salernó Krónika szerzője művében inkább a szekuláris történésekre összpontosít, mint a monostortor történetére vagy a szerzetesrend vallási életének menetére, és ez mindenképpen olvasmányosabbá teszi alkotását. Kétségtelen szemtanúja volt a dél-itáliai lombárd nagyurak viszályainak, a szaracénok kártevésének és a bizánci terjeszkedés próbálkozásainak. A krónika elbeszélése a hétszázas évek végén kezdődik és váratlanul vége szakad a 974-ik évnél. (Barbara M. Kreutz, Before the Normans: Southern Itali in the 9-10. Centuries). Részletes gondossággal ismerteti Benevento, Amalfi, Nápoly Salerno, Capua hercegeinek generációkon át folytatódó torzsalkodását, szemünk előtt elevenedik meg Adenolf, Guaimarius, Gisolf, Landolt, Athenolf alakja, hogy egymásra lecsapva, a másikat tönkretéve növeljék hatalmukat. Korábbi ismertetésekben említve volt, hogy az átvonuló, hódító – főleg frank-germán hadak – kellő felszerelés híján eltekintettek a jól védhető várerődök ostromlásától, ám Nola vára ostrománál „a nápolyi hadak több ostromgépet vetettek be” (161). Az ura ellen fellázadt Aquino város ostrománál pedig egy Sichelmanno nevű ácsmester épített kőhajító gépet. (163-164).

Olyan érdekes eseteket is olvashatunk a Salerno Krónikában, mint Sicard (832-839), Benevento hercege életének tragikus végét: történt egyszer, hogy Sicard herceg felesége lábait mosta egy a folyóban, amit akaratlanul meglátott egy ott pihengető nemesember. A hercegné észrevette a 'leselkedő' embert, felháborodottan hazaszaladt, kiverte a botrányt és a pimasz nemes azonnali megbüntetését követelte férjétől. A herceg bosszúból elfogatta a nemesember feleségét és meztelenre vetkőztetve parádéztatta végig a városban, hogy így leckéztesse meg a hitvesét leső nemes úrt. Nemsokkal rá a vérig sértett nemesember fegyvereseivel rácsapott a hercegre és kíséretével együtt legyilkolta. (73-75)

salerno medica.jpg

Talán érdemes néhány mondatban megemlékezni a salernói orvostudomány hosszú évszázadokra visszanyúló gazdag hagyományára, ami a középkor sötétségében halványan fel-fel csillanó reménysugár volt. Az erről tanúskodó dokumentumokat a XII. századtól jegyezték és az értékes kéziratokat Salvatore Renzi fedezte fel a salernói püspökség levéltárában és 'Collectio Salernitana' cím alatt adta ki 1857-ben. A legkorábbi beazonosítható orvosdoktor, a Monte Cassinóból érkezett Alphanus benedekrendi szerzetes volt, aki elnyerte Salerno püspöki méltóságát (püspök 1058-1085). Alphanus felvirágoztatta a város orvosi iskoláját (Schola Medica Salernitana), áthívta Karthágóból a nagytudású Constantinus Africanust, aki jelentősnek mondható orvostudományi könyv és iratgyűjteményt hozott magával. Constantinus évekig vezette az orvosképzést Salernóban, míg barátja, Desiderius (későbbi III. Viktor) apát unszolására Monte Cassinóba nem költözött. Desiderius ápoltatni ment magát Salernóba és ekkor került közeli barátságban Constantinusszal. A hagyományok szerint Salerno kórházát a IX. században alapították, királyok, hercegek látogatták, és a XI. századtól nőnemi betegségekre specializálódott orvosnők is munkálkodtak intézményében. Apuliai Guiseard herceg fiát, Bohemundot Salernóba küldte gyógyulni, miután a Bari-i doktorok nem tudták rendbe hozni. Hódító Vilmos, mikor még Normandia hercege volt szintén Salerban ápoltatta magát egy ideig. A salernói 'csodadoktorok' híre ámulatot és tiszteletet váltott ki a középkori Európában.

Raoul Glaber (985-1047)

Rodulfus (Raoul) Glaber bencés szerzetes a X. század végén, Burgundiában született, élete nagy részét szülőföldjének kolostoraiban, Auxerre-ban, Dijonban és Clunyben töltötte. Két fontos művet hagyott ránk; Históriák és Vilmos apát életrajza. Történeti művét (Historiarum Libri Quinque) talán clunyi tartózkodása alatt, 1026-ban kezdte el írni. A leírt események 900-1046-ig terjedő időszak, főleg Franciaország történéseit tárgyalja, de néha egészen távoli vidékek (Skócia, Dél-Itália) történelmével is foglalkozik. Művét sokszor hatásos elbeszélésekkel, látomásokkal, meghökkentő jelenetekkel fűszerezi, néha azonban olyasmiket ír, ami nem való egy historikushoz: „egy Brendan nevű szerzetes bolyongása folyamán társával partra száll egy szigeten, amiről később kiderül, hogy az nem is sziget, hanem egy cethal. Az óriás cet elvitte hátán a remetéket messzi keletre egy csodás szigetre, ahol sok szent életű remete él.” (Hist. II.-2). A természetben megtörtént csodák, tomboló viharok, fénykitörések, csillagászati jelenségek előfordulását mindig valamilyen történelmi eseményhez igyekszik kötni, mintha az egyik oka vagy következménye lett volna a másiknak. A nap és holdfogyatkozás, üstökösök, hullócsillagok, meteorithullás és minden más egyéb mennyei jel feltűnéséhez mindig félelem, szenvedés és halál kötődik: magyarázata szerint ezek mind a gonosz munkálkodásának bizonyítéka – ezért elmélkedésében – a szélsőséges időjárási jelenségek, mint a szárazság az özönvíz-szerű esőzés az isten tudtával történik és természetesen minden csapás büntetésként értelmezhető a nép kicsapongása miatt. Minden egyes természeti csapást éhínség követ, hogy erkölcsösebb istenfélőbb életre kényszerítse a bűnös tömegeket.

A természet működésének elmagyarázásában nagyon ésszerűnek tartja a négyes dologi magyarázatot; a mindenség négy eleme (éter, levegő, víz, föld) egységes hatását: „A dolgoknak a négyességei pedig, amelyekben önmagába fordul vissza, az Őt szemlélők elméjét is, értelmét is megvilágítják. Tehát négy evangélium van, amelyek elménkben a magasabb világot alkotják. Ugyanennyi elem van, amelyek azt a titkot teszik ki. Négy olyan erény is van, amelyek előbbre valóak a többieknél, minket pedig csodálata által a többire tanítanak. Ugyanilyen okból van a testnek négy érzéke, leszámítva a tapintást, amely a többi, finomabbnak szolgál.” A természeti jelenségeket kiváltó okokról természetesen halvány fogalma sem volt, példának hozható, hogy a vulkánkitörésről is kezdetleses elképzelései voltak, szerinte a nap hatalmas erejével lukat éget a földbe és ebből lesz a kitörés. Hasonló tudálékos magyarázatot nyújt, arra a kérdésre, hogy miért van a kereszténység jobban elterjedve északon és nyugaton, mint keleten vagy délen. Érvelésében a válasz abban rejlik, hogy Krisztus feje a kereszten nyugat felé volt fordulva, míg jobbkeze északra mutatott; kelet a háta mögött volt és délnek a bal keze mutatott. (Hist. I.-24)

Jól bemutatja az ezredforduló időszakában felszínre törő babonás félelmet, a baljós ómenek által felvázolt földrengésektől, járványoktól, éhínségektől való rettegést, amit persze elsősorban a papok generáltak. Ő maga is szervesen hozzájárulhatott a félelemkeltéshez, hiszen ekként riogatott: „A Sátán János próféta szerint, nemsokára elszabadul, mivel az ezer év betelt.”

„Az említett ezredik éven túl, mintegy a harmadik év beálltával, szerte az egész földkerekségen, főleg azonban Itáliában és Galliában, hozzákezdtek az egyházak építéséhez. […] Mindegyik keresztény nép abban versengett, hogy szebbel rendelkezzék, mint a másik. Úgy látszott, mintha a világ maga is ledobta volna avult régiségét, s mindenütt templomok ragyogó ruhájába öltözködnék. Ekkor tehát majdnem valamennyi püspöki székhely templomait és a különböző szentek többi monostorát, a kisebb falvak templomait a hívek jobbal cserélték fel.” (Hist. III.-4) Ha nem is „szerte az egész földkerekségen”, de kétségtelen, hogy a X. sz. elején a frank-germán területeken, és Észak-Itáliában sok helyütt nagyszabású építkezések kezdődtek el; masszív templomok, monostorok, várak emelkedtek ki a korábbi századok alacsony-szerűségéből, melyek közül nem egyet mind a mai napig meglehet csodálni. Glaber külön nem írja, de az épületekből lehet következtetni a kőbányák, kőfaragóműhelyek magas volumenű termelésére, a velejáró mesterségek virágzására, melyek szinte teljesen kihaltnak látszottak a korábbi századokban.

A keresztény világot megmozgató építkezésekkel (gazdasági fejlődéssel) majdnem egy időben félelmetes leírásban ecseteli, az 1032-ben Európán végighullámzó pusztító éhínséget, mikor „mardosó éhség arra kényszerítette az embereket, hogy emberhúst faljanak fel: az úton járókat a náluk erősebbek elragadták, darabokra vágták és tűzön megsütve felfalták.” (…) „... valaki sült húst vitt eladni a tournous-i vásárba, mintha az valami állat húsa lenne; amikor felfedezték ezt a borzasztó bűnt nem is tagadta: a feldühödött nép végül agyba-főbe verte majd utána megégették. Földbe temetett, égett testét valaki más az éj leple alatt kiásta és megette: mikor kitudódott azt is hasonlóan módon máglyán égették meg.” (IV.-4).

A békemozgalomnak nevezett keresztény szervezkedés folyamatában a francia püspökségek az egyik szinódust rendezték a másik papi-gyűlés után, mely összejöveteleken a sok szentéletű keresztény a csodálatos dolgok performálásával emelte a békegyűlések tekintélyét. „Akkoriban ezeken az összejöveteleken a szentek számtalan beteget meggyógyítottak. Azonban nehogy bárki is könnyelműen gondolkozzék ezekről, sokakban már szétmállott a bőr, lábaknak és karoknak szétesett húsa eredeti állapotba tért vissza, és igen sokszor még a vér is folyt.” (IV.-5) A keresztény intézmény legjelentősebb jövedelemforrását is megemlíti: „... különböző jelek lehetővé tették számos szent ereklyéjének fellelését, azokon a helyeken, ahol hosszú idő óta rejtve voltak.” (III.-5) Fellelték, aztán lehetett árulni: Európa tele volt tanulatlan, babonás emberrekkel, akik szívesen adtak pénzt az ilyesmiéért. Persze létezett konkurencia is. Csak a tökéletes hazugság volt hiteles Glaber számára, ezért ismerteti az ereklyék körüli csalásokat, példának hoz fel egy ereklyehamisító galliai férfit, aki az Alpok közé menekült, mikor hamissága kitudódott. (IV.-6)

Habár keveset tudott őseinkről, mégis említi krónikájában a magyarokat, Ademartól helytelenül átvéve úgy írja, hogy Géza miután megkeresztelkedett az István nevet vette fel. A magyarság megtérése szerinte ajándék volt a kereszténység számára, mert a magyar király megnyitotta országát a szentföldre igyekvő zarándokok előtt: nem csak ellátásukról gondoskodott, de még ajándékokat is osztogatott közöttük (III.-2). Úgy tudta, hogy a germán király, III. Henrik iktatta hatalmába a hunok királyát 'Abbót' azaz Aba Sámuelt, akit természetesen összekevert Orseolo Péterrel. III. Henrik a magyarok feletti diadalát isteni segítséggel aratta, mégpedig az isten sűrű ködöt borított a magyar seregre, így azok nem láttak semmit, miközben a németek a ködön kívül állva jól láttak mindent és kényelmesen gyilkolászhatták a magyarokat. (V.-23). A Megyer nembéli Géza udvarában is megfordult szent Adalbertről meglepően őszintén és világosan megírja, hogy a hittérítő kivágta a poroszok szent fáját és ezért verték agyon. (I.-10)

Történelmi közlései nem egyszer pontatlanok, meseszerű leírások. A másik mesemondótól, Ademartól színte szó szerint vette át Rodulf lovag történetét: „Ebben az időben a bátor normann Rodulf magára vonta II. Richárd gróf haragját és ezért jobbnak látta, ha inkább távozik és meg sem állt Róma városáig, ahol személyesen magyarázta el Benedek pápának helyzete állását”. (III.-3) A történet valamikor VIII. Benedek pontifikálása idején zajlott le és az abban szereplő II. Richárd, normann herceg (996-1026) ismert, ám a normann lovag Rodulf beazonosíthatatlan figura, akit Glaber talált ki. A folytatásban a pápának megtetszik a jó kiállású lovag és elpanaszolja neki hogy méreg önti el szívét a görögök egyre bátrabb terjeszkedése láttán, ami miatt képtelen hozzájutni a dél-itáliai egyházbirtokok jövedelméhez. Mikor Rodulf végighallgatta panaszokat, ígéretet tett, hogy felveszi a harcot az egyház ellenségeivel, ha az Itáliaiak is támogatják. Benedek pápa ezek után Beneventóba küldte Rodulfot és fegyvereseit egy levéllel, melyben megparancsolta a Beneventóiaknak, hogy úgy fogadják el Rodulfot, mint a z összes hadak tejhatalmú főparancsnokát és mindenben engedelmeskedjenek neki. Mindenki úgy tett, ahogy a szentatya megparancsolta és a hős lovag hamarosan elkezdte gyilkolászni a görögöket. A bizánci udvar erősítést küldött, de ugyanakkor Rodulfot megsegítő friss normann alakulatok érkeztek Itáliába és a normannok sikert-sikerre halmozva aprították a görögöket, ott, ahol érték. Az igazi történelemben, a X. sz. első felében habár kis számban tényleg érkeztek és a pápa zsoldjában is harcoltak normann harci egységek, akik Dél-Itáliában valóban felvették a harcot a pápa uszítására a görögökkel, de Baszileosz Buganiosz katapán elsöpörte őket. Továbbá VIII. Benedek pontifikálása idején nem egy Rodulf nevű lovag, hanem egy lombard nemes, Melus vezette a normannokat. Rodulf lovag mintáját valószínűleg az Ivry-i Rodulf alakjáról másolta le Ademar, ám az Ivry-i Rudolf sosem járt Itáliában.

„Abban az időben, Itáliában sokan fertőződtek meg az akkor felszínre törő perverz doktrínáktól, de mind el lett elpusztítva kard és tűz által.” (II.-12) Glaber mellesleg elégedetten szemlélte az eretnekek (haereticus) égetését és szerinte a máglya tűzének kínja ízelítője annak a szenvedésnek, ami a gonosztevőkre vár. Elbeszéli a Monteforte városka esetét, ahol az eretnekség vészesen felütötte fejét, amiért – meg nem nevezett – püspökök és nemesek megostromolták, majd az összes eretneket megégették. (IV.-5) Glaber minden alap nélkül, megint összevissza beszél, mikor azt állítja, hogy Monteforte eretnekei bálványokat imádtak és a zsidókkal közösen undorító áldozatokat mutattak be. Említést tesz egy Vilgardus nevű ravennai emberről, aki nagy tudománnyal bírt a pogány irodalom területén, mert a szentírás helyett a klasszikusok műveit forgatta. Aztán egy éjszaka megjelent az ördög Horatius, Vergilius és Juvenális képében így elváltozva gonosz, istenellenes dolgokra buzdították a tudós férfiút, aki hatásukra az igaz hit ellen kezdett prédikálni. Ravenna püspöke máglyahalálra ítélte az eretneket. (II.-23)

1010-ben a jeruzsálemi Szentsír Templomát, Al-Hakim egyiptomi kalifa parancsára földig rombolták, amiről Glaber is beszámol, de mint mindent, ezt az esetet is túl színezi. Szerinte az egész becstelenség mögött a gonosz Orleans-i zsidók álltak, akik megbíztak egy csavargó zarándokot, hogy kézbesítse levelüket a Kairóba basáskodó Al-Hakim kalifának. A levélben a zsidók utasították a muszlim vezért, hogy rombolja le a jeruzsálemi templomot, és megfenyegették, jaj neki, ha nem teljesíti parancsukat (III.-24). A Szent Sír-templom szentséges hírneve rengeteg hívőt vonzott Jeruzsálemben, ezért a sátán az irigységtől hajtva a rosszakaratú szövetségeseihez, a zsidókhoz fordult.” Glaber szerint, abban az időben sok zsidó élt Orleansban és ők küldték a zarándoklatra induló Róbertet a levéllel Kairóba. Róbert egy idő után „alaptalan magabiztosságtól eltelve” visszatért Orleansba, ahol egy másik zarándok felismerte és mindenki előtt felfedte istentelen tettét. Ezek után Róbertet egykettőre letartoztatták, összevissza verték majd „a lángok közé vették, ott lelte végét”. Mivel Róbert megvallotta, hogy kik voltak a megbízói a gonosz Orleans-i zsidókra zúdult a harag; többet megégettek közülük, de megkegyelmeztek azoknak, akik áttértek a keresztény hitre, míg mások meg elmenekültek. És hogy még vonzóbb befejezése legyen a történetnek Al-Hakim mamája, aki más nem is lehetett, mint keresztény elment Jeruzsálemben és saját kezével kezdte el összerakni azt a templomot, amit fia rombolt le. A másik történelem csináló széllelbélelt pap, Ademar ugyanezt a történetet ismétli, csak még jobban kiszínezve, túldramatizálva. (III.-47)

Glaberből sosem lett főpap és egyszerű szerzetesként halt meg 1039-ben, Saint-Germain en Auxerre apátságában.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://vallasmozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr215749902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.