HTML

vallásmozaik

vallásokkal kapcsolatos mindenféle-fajta írások, tanulmányok

Friss topikok

  • sanyája: A vallást a széles néprétegeknek csinálják és az értelmi képességeikhez szabják.Szerintem az erede... (2017.04.23. 09:48) Vudu és kereszténység
  • Géza Fispán: @CREATOR: Íme a példa : „A Próféta m... (2016.03.29. 10:54) Pedofília és az iszlám
  • Takacs1933: Gyilkos kereszt vagy szent relikvia. A közelmúltban kereszt relikvia megtalálásról közöltek TV műs... (2015.08.05. 16:06) Keresztény Relikviák
  • elektromotor: @vàndor: Érdekes módon mégis palesztin gyerekek százai haltak meg. (535) (2015.07.01. 17:49) Zsidó gyermekek lemészárolása és az iszlám
  • zriff: Jó írás. Emellett, a neten olvasva olyanokat hogy, Az ateisták már a templomban vannak www.origo.h... (2013.12.23. 17:00) Középkori szerzők alkotásai (1)

A középkor Rothschildjai

2016.11.15. 09:49 E.Katolnai

marcellus.jpgA Marcellus Amfiteátrum még ma is meglévő romjai részletét láthatjuk, mely ősi színházból Pierleone a XI. sz. közepén erős várrendszert épített ki. 1099-ben II. Orbán pápa az erőd egyik bástyájában szenvedte ki lelkét.

 

 

 

 

A római zsidó közösség (diaszpóra) történelmi létezése időszámításuk kezdete előtti évtizedekre visszakövethető és a Trastevere negyed zsidóságának különleges életképessége még a legsötétebb középkori évszázadokban is minden különösebb nehézségek nélkül segítette átvészelni, folyamatos túlélését biztosítani. Nem csupán túlélte a kora-középkor germán hódításait, járványokat, véres háborúit, hanem szépen virágzott minden rombolás ellenére is. Későbbi évszázadokban (a legsötétebbekben) mindig hozzásimult a laterani keresztény főpapokhoz, készségesen szolgálva még a legalávalóbb pápákat is, ám közben szintén kölcsönöket adott a keresztény intézményt támadó vidéki grófoknak. Mindössze egyetlen Rómában végbement zsidóellenességet jegyzett fel a történelem (Ademar, Hist. III.- c. 52), de akkor is csupán néhány vezető zsidó lett kivégezve. Az európai zsidók helyzetén sokat segített IV. Henrik császár 1095-ben kibocsájtott rendelete, melyben védelmet garantált a zsidóknak valamint megtiltotta az erőszakkal történő kikeresztelést, kényszerített áttérést. Mivel századokon keresztül szinte semmilyen értékes , konkrét neveket, eseményeket ismertető kézirat nem maradt ránk ezért a XI. századig nagyon kevés az ismeretünk Róma zsidóságára vonatkozóan. Kivételes dokumentumnak számít az olyan tudósítás mint, hogy Nathan ben Jehiel 1088-ban rituális zsidó fürdőt épített majd bátyjával Ábrahámmal egy zsinagógát adtak át 1101-ben. A spanyolországi zsidó tudós, Ábrahám ibn Ezra 1141-ben látogatott Rómába, ahol csuda jól érezte magát, „Róma bölcsei” elnevezéssel egy iskola-szerű zsidó önképzőkört alapított.

Hatvan évvel később, III. Sándor pontifikákása alatt Tudelai Benjámin látogatott Rómába, több fontos pozíciót betöltő zsidó 'tudóst' nevez meg a pápai kancellária vezetői közül (Daniel, Joab, Nátán, Menahem). Tudelai Benjámin szintén beszámol a pápai kancellária pénzügyi vezetőiről Jehiel Jácob leszármazottairól, akik rendkívül jól látták el feladatukat. Benjámin hosszú utazása alatt több akkori nagyváros zsidó közösségét meglátogatta, de a zsidó lakosság számadatait – érthetetlen okokból – nem a valóságnak megfelelően adja meg. Marseille és Capua 300, Nápoly 500 míg a jóval kisebb Salerno 600, Melfi 200 és az azoknál is kisebb Ontranto 500 zsidó lakossal rendelkezett szerinte. Rómában, ahol komoly negyedük, külön vágóhídjuk, fürdőjük volt mindössze 200 zsidót talált. Palermóban 1500 zsidó élt szerinte, míg a hússzor nagyobb Bizáncban mindössze 2000 volt a számuk. Tudelai Benjámin fennmaradt kéziratait A. Asher, Londonban 1840-ben 'Itinerary' címmel adta ki. Modern kutatók ezen adatokkal ellentétesen, mint pl. Sarina Roffé zsidó tudományok (Jewes Studies) kutatója 50.000 körülire becsüli a XII. században élt Dél-itáliai és Szicíliai zsidók számát, ami jóval tetemesebb Tudelai Benjámin becslésénél.

A XI. sz. közepén lépett a színre tehát egy kereskedelem, pénzügyi intézés területén különösen kifinomult tudással bíró zsidó kalmár, hogy kitartó szívóssággal megalapítsa a középkori Róma leggazdagabb arisztokrata dinasztiáját. Ez a homályos múltú kalmár ugyanannak a spanyol földről elvándorolt szefárdi zsidó kereskedő családnak leszármazottja volt, melynek az első sikeres dinasztiáját alapító feje I. Pietro Orseolo († 1009) Velence dózséja hivatalát nyerte el, és kinek fia Orseolo Péter, I. Istvánnak köszönhetően rövid ideig bitorolta a magyarok trónját. A népes család másik ágából származó Pier Leone (Pierleoni) valamikor az 1050. években bukkant fel Rómában, szerény, könnyen alkalmazkodó, kompromisszumokra könnyen hajló, kora erkölcsi átlagához képest tisztességes kereskedőként mutatkozott be majd szép lassan szatócsboltokat, kereskedő házakat, raktárakat hozott létre. Hamarosan átvette a trasteverei vágóhíd irányítását, pénzverési jogot szerzett. Róma szigete bal partját kikötőnek építette ki, ahol már mélyebb süllyedésű gályák is képesek voltak kikötni. Néhány év múlva megvásárolta a város központjában, a 'zsidók hídja' mellett romosodó Marcellus Teátrumot, amit komoly erőddé alakított át.

A Pierleoni megjelenésével, családalapításával Róma zsidóságának helyzete csúcspontra emelkedett. Róma zsidósága a szerény kiskereskedőnek álcázott, batyuval a hátán érkezett első Pierleonit hamarosan szent rebbeként, amolyan helyi megváltó-patrónusként kezdte tisztelni, vezetőszerepének nem létezhetett kihívója. Az 'ópapa' Pierleone vallása fanatizmusához igazodva a radikálisa, szélsőséges gregoriánusokat támogatta, szolgálataiért nagy kegyesen felvették a katolikus vezetők legpompásabb gyülekezetébe (bíborosok kollégiuma) és a laterani népség fülének jól csengő 'Benedictus Christianus' álnevet ragasztották rá. Két eltérő ideológiát, két egymással nehezen összemosható világnézetet képviselt, de legalább selyem sábeszdeklijét egyforma biztonsággal hordhatta a zsinagógában és a Szent Péter bazilikában. Pápák, bíborosok kincstárnoka, pénzügyi tanácsadója és uzsorakamatra kölcsönadó bankárjaként Róma gregoriánus főpapjait erősen befolyásolta és további kiváltságok elnyerését sajtolta ki belőlük. Hálából azért néha ő is kockáztatta bőrét mint 1096 augusztusában, mikor Matilda aranyait használva Pierleone árulókat fizetett le az Angyalvár védői közül és fondorlattal elfoglalta Róma legerősebb erődjét. Karrierje folyamán lassan, óvatosan, kompromisszumok sokaságával haladt előre és további félig-meddig mások előtt rejtett hatalmat nyert el a Pisa, Velence, Milánó, Firenze zsidó bankárjaival kötött titkos szerződésekkel, az újonnan bevezetett váltó-kötvény dokumentumok és más értékpapírok alkalmazásával. Az első római Pierleone 1112-ben hunyt el és egy romokban is virágzó, jól kiépített 'birodalmat' hagyott gyermekeire. Nem tudjuk hány felesége vagy gyereke volt az idős kort megélt Pierleoninek, de az biztos, hogy sok utódot hagyott maga után, kik közül legidősebb fia, szintén Pierleone nevet viselő a legkedvesebb örököse volt. Ez a 2. Pierleone nem esett messze fájától, apját követve hű szolgája lett a sötét lelkű gregoriánus papságnak, de ha a helyzet úgy hozta gyorsan megtudta köpönyegét fordítani, mint 1117-ben, mikor Pierleone Frangepánival egymás mellett szorongva leborultak Henrik császár előtt, ajándékokkal halmozták el és álnok módon 'megmentőjüknek' nevezték.

A legidősebb fiú a Trastevere negyeden kívül szinte már sehol nem számított zsidónak, 'Róma Konzulja', a város legelőkelőbb patríciusa, pápák kebelbarátja volt, mindenki szívesen üzletelt vele és még szívesebben kértek kölcsönt tőle. Neki is sok gyermeke volt, legidősebb és legbecsesebb fia, Petrus Leoni már legény korában egyházi pályán nyomult, fiatalon címzetes bíboros rangot nyert majd később pápa lett belőle. Ennek a II. Pierleoninak egyik lánya Szicília királya, Roger felesége lett, de gyermekei közül (volt vagy 15) többen beházasodtak törzsgyökeres római családokba. George L. Williams (Families and Descendants of the Popes) szerint Orsini, Savella, Colona Gaetani, Conti és a Frangepáni családok mind erősen keveredtek a Pierleoni családdal. Petrus Leone testvérei közül mindössze négyet ismerünk; Jordan, Roger, Huguizon, Giordano (1144-ben patrícius), míg lánytestvérei neve nem maradt fenn, kivéve egyetlen leánytestvére, húga Tropea nevét ismerjük. Az első és a második Pierleone-ház bankárjai, pénzügyi tanácsadói, élelem-fegyver-posztó és mindenféle használati eszköz áruszállítói voltak a szentszéknek és Róma polgárainak. Ezenfelül félig titokban Itália legnagyobb rabszolga-kereskedői voltak, hiszen ne feledjük Genova, Pisa, Velence, Nápoly gályáit nem önkéntes evezősök hajtották. Százasával, ezresével volt szükség minden évbe új gályarabokra, kiket a felszínen szaracénok, normannok és más brigantik szolgáltattak, de a háttérben mindig ott volt az üzleteket megkötő, koordináló Pierleone klán egyike. (Több kontinensen és évszázadon átnyúló rabszolga-kereskedelem zsidó – pl. Monsanto-család – szálait, participálását feszegetni, boncolgatni rendkívül veszélyes, mert a kutatóra egyből rásüthetik a fasiszta-náci-nyilas billogot, még akkor is ha igazat írja. (*)

 

Pierleoni dinasztia sikeres történetében fontos adat, mozzanat lehet talán azon feljegyzések figyelemben vétele, miszerint az osztrák Habsburg-ház őseit is ehhez a kalmár családhoz lehet visszavezetni. Egy XV. században, 1476-ban napvilágot látott munkában, Heinrich von Gundelfingen svájci szerzetes kolostori kéziratokból összeállította a Habsburg ház pontos genealógiáját, egyértelműen kimutatva, hogy a XII. sz. végén Németországba vándorolt egy bizonyos Pierleoni Massio, Aventine grófjától leszármazott két testvér, és ezek közül az egyik alapította meg a Habsburg-házat.

Gregorovius szintén említi az összefüggést és bizonyítékként a Santa Maria della Consolazione-templom 1852-ben felvésett feliratát hozza fel, melyben félreérthetetlenül rámutat Pierleone és a Habsburg ház (… Luce de Pierleonibus Filia nobillis Romanor et Austria gentis …) szoros kötődésére.

II. Pierleone márvány síremlékét a római Szent Pál-bazilika klastroma őrzi. Síremlékét pogány mitológia figurák (Apolló, Marszüasz és múzsák) ékesítik, magasztaló felirata az igazat mondja: „Párját ritkító igaz ember volt, mérhetetlen gazdagsággal rendelkezett pénzben és gyermekáldásban.”

(*) Rabszolgaság – Kiegészítés

Rövid kiegészítésre szükség van, hogy megértsük nem csak a középkori Pierleoni család gond nélküli meggazdagodását, hanem sok más európai zsidó család szédületes meggazdagodását, mely gazdagság lényegesebb szerényebb lenne, ha ezek a zsidó családok nem vállaltak volna oroszlánrészt a rabszolga-kereskedelemben. Az ősi zsidó szentírások nem hogy nem tiltják, hanem egyenesen bátorítják a rabszolgatartást, mint ahogy olvashatjuk: „Mind szolgád, mind szolgálóleányod, akik lesznek néked, a körületek lévőnépek közül legyenek: azokból vásárolj szolgát és szolgálóleányt. Meg zsellérek gyermekei közül is , akik nálatok tartózkodnak azokból is vásárolhattok és azoknak nemzetségéből, akik veletek vannak: akiket a ti földeteken nemzettek, és legyenek a ti tulajdonotok. És örökül hagyjátok azokat a ti utánatok való fiaitoknak, hogy örökségül bírják azokat, örökké dolgoztathattok velük …” (III. Mózes, 25:44-46). A kora-kereszténység egyik legszélsőségesebb vezéralakja I. Gergely (590-604) hosszú évszázadokra meghatározott irányt adott a rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatosan, mikor a rabszolgaság intézményének hasznosságát soha nem ítélte el, sőt ő maga is megtiltotta a szabad keresztény és a rabszolga között kötendő házasságot. (Ep. VII.-1.) Útmutatást adott számára a másik 'nagy' elődje I. Leó pápa idevonatkozó rendelete: „Olyan személyeket bocsátanak a szent szolgálatra … akik nem érdemlik ki gazdáiktól szabadon bocsájtásukat, mintha a rabszolgai alantasság összeférne ezzel a megtiszteltetéssel … a szent szolgálatot beszennyezik ezzel a hitvány társasággal és megsértik a tulajdonosok jogait is tulajdonuknak merész és jogtalan elvételével.” (Patrologia Latina, Ep. 4-1, Ep. 54-611.) De ott volt Gergely érvei alátámasztására a IV. században megtartott Gangra-i zsinat, ahol a keresztény szentatyák félreérthetetlenül kimondták: „Átkozott az, aki kegyes előírások ürügyén a rabszolgának azt tanácsolja, hagyják el urukat és ne szolgálják kellő tisztelettel és jóakarattal.” … „Nem engedhető meg olyan eljárás mely bánatot okozna a rabszolgák gazdáinak és zavart keltene a gazdaságokban.” Joseph McCabe írja többek közt Gergelyről: „Az egyik legnagyobb rabszolgatartó gazda volt Itáliában, szívesen vette, ha egyháza a földadományhoz földműves rabszolgákat is kapott ajándékba. Hatalmas számú rabszolgahad dolgozott a 80.000. négyzetmérföldet kiadó egyházi földeken, akik közül néha – pénzért – egyet-kettőt felszabadított. Soha nem ítélte el a rabszolgatartást, sőt minden alkalommal védte annak intézményét.” (The Story of Religious Controversy) Középkori királyi és egyházi rendeletek csak a keresztényekkel való rabszolga-kereskedelmet tiltották meg a zsidóknak, de az eretnekeket, pogányokat, muzulmánokat és az 'értéktelen' feketéket szabadon adhatták-vehették. Egy Raffelstettenben 903 és 907 közt kelt bajor vámszabályzat utal a zsidó kereskedésre és rabszolgaszállításra is, amelyet a Dunán bonyolítottak le Bajorország és Morvaország között. Ez a vámszabályzat utolsó pontjában meghagyja, hogy a zsidók és egyéb kereskedők bárhonnét jöjjenek Morvaországból, vagy más országból, rabszolgák és egyéb árucikkek után igazságos vámot fizessenek, amint az előbbi királyok idejében még szokásban volt. A rabszolga-kereskedelem hosszú időkig dívott az Árpád-házi királyok alatt is és a kereszténység elterjedése után csak annyiban korlátozódott, hogy a zsidókat több ízben eltiltották a keresztény rabszolgák vásárlásától. Az első ilyen értelmű törvényt Szt. László hozta (Magyar Zsidó Lexikon).

Solomon Grayzel 'Zsidók története babiloni számkivetéstől a II. világháború végéig' c. könyvében tisztességesen beismeri (312. oldal), hogy a zsidók voltak a legjelentősebb rabszolga-kereskedők az európai társadalmakban. 1492-t követően pedig Ábrahám ivadékai uralták a rabszolga-kereskedelmet az egész Újvilágban.

Egy, az amerikai gyarmatokról szóló zsidó műben, a New World Jewry, 1492-1776-ban (Az Újvilág zsidósága 1492-1776) a következőket olvashatjuk: „Olyan hajókkal jöttek Amerikába, amelyeken afrikai feketéket hoztak, hogy rabszolgának adják el őket. A rabszolga-kereskedelem királyi monopólium volt, és a zsidókat gyakran nevezték ki a korona ügynökeinek, hogy intézzék az értékesítésüket. Ők voltak a legnagyobb flottával rendelkezők az egész karibi régióban, ahol a szállítási üzletek javarészt zsidó vállalkozások voltak. A hajóknak nemcsak a tulajdonosai voltak zsidók, hanem a legénységük is, és zsidó kapitányok parancsnoksága alatt vitorláztak… A Nyugat-Indiai Társaság, amely monopolizálta a rabszolgák afrikai importját, közárveréseken értékesítette a rabszolgákat, készpénzért. A készpénz javarészt zsidók kezében volt, az árveréseken feltűnő vásárlók java része szinte mindig zsidó volt, és mivel nem voltak versenytársaik, mindig olcsón tudtak rabszolgákat venni. Másrészt viszont akkor sem volt versengés, amikor a rabszolgákat az ültetvényeseknek vagy más vevőknek adták el, a legtöbb rabszolgát új tulajdonosaik hitelre vették át, amelyet a következő aratás alkalmával kellett kifizetni cukorban. A zsidók gyakran szereztek 300 százalékos hasznot.”

 

Szólj hozzá!

Középkori szerzők alkotásai (2.)

2014.01.12. 02:58 E.Katolnai

Brémai Ádám

XI. századi német történetíró és földrajztudós, a hamburgi és a brémai érsekség történetéről szóló művét 1073. körül írta meg Gesta Hammaburgiensis ecclesiae pontificum („Hamburgi egyháztörténet” vagy „A hamburgi egyház főpapjainak története”) címmel.

Alkotása megszerkesztéséhez olyan klasszikus szerzőkön kívül, mint Tacitus, Vergilius, a keresztény misszionáriusok, ügynökök, főpapok (Bonifác, Radbod, Willehad, Ansgar, Willibord stb.) életrajza éppúgy rendelkezésére állt, mint Bede, Tours-i Gergely (Frankok Története) vagy a Fulda monostor levéltára és Évkönyvei. Kétségtelen, hogy Einhard művét (Vita Karoli) jól ismerte, forrásként használta, ez mellett többször szó szerint másolt a Corbie-i apátság és más frank-germán évkönyvekből. Négy kötetes alkotásában elsősorban saját élettere földrajzi, történelmi helyzetét vázolja, ezért az északi germánok, szlávok dolgai tölti ki nagyrészt tartalmát. Távoli északi szigetek történetéről, hős hajóskapitányokról viking hajósoktól hallhatott, és ő számol be először Vinland azaz 'Újvilág' felfedezéséről. Habár a pápaság vagy Itália történelmét nem tárgyalja, mégis a sok értékes adat, ismertetés miatt fontos megemlíteni alkotását.

Első könyve XII. fejezetének végén egy adományozó okiratot ismertet, melyen ott látható Károly Úr a nagy császár pecsétje. Az okiratot – szerinte – Köln érseke I. Hildebald hitelesítette, és minek dátuma: „az Úr testet öltése utáni 788. július idusán, tizenkettedik indukcióban, Károly Úr uralkodásának 21. évében lett kiállítva Speyerben. Dicsőségünkre! Ámen.” Ádám atya vagy annyira nem törődött a hamisításokkal, vagy annyira tudatlan volt, hogy nem tudta, hogy Károly 788-ban még nem volt császár. Úgy tűnik azt sem tudta, hogy az 'anno domini' dátumozás még teljesen ismeretlen volt a 8-9. században. A fennmaradt okmányról J. M. Lappanberg (Hamburg Krónika) megjegyzi, hogy nem csak a pecsét, de az aláírás is hamisított. „Az hogy Ádám képtelen volt a hamisításokat felfedezni nem lehet hibaként felróni, mert a Hamburg levéltárában lévő hamis okmányok magas száma tényleg zavaró.” (Francis J. Tschan)

Ademar

Chabannes-i Adémar (kb. 989-1034) Angoulême-ban nevelkedett, először a Szent Cybard monostor szerzetese majd a Limoges-i St-Martialis monostorban folytatta karrierjét. Több kompillatív művet írt, melyek közül a legismertebb a Historia Francorum c. három kötetes krónikája, Művében Pharamond – magyarosan Faramund – frank király (370-427) uralkodásától 1028-ig dolgozza fel a franciák (frankok) történetét. Az első két könyve teljes egészében más, korábbi történelmi művek másolata, mint pl. a Liber Historiae Francorum, Fredegár kontinuátora, Annales Regni Francorum (Frank Királyság Évkönyvei). A mű harmadik kötete Ademar szerzeménye, melyben 814-1028-ig ismerteti az eseményeket, leiratában a sok értelmetlen fantáziálás ellenére mégis számos értékes közlésre lelni. Krónikáját kétszer is feldolgozta, ezért három kézirat variáció között válogathatnak a lelkes kutatók. Az első eredeti kézirat töredékes, míg a másik kettő későbbi másolásos formában maradt ránk. Művei megbízhatóságát illetőn érdemes figyelemben venni Brian Stock, a középkori kéziratok jeles szakértője leményét, miszerint a hamisításokat nagyon fontos elkülöníteni a valódi okmányoktól és példának hozza Ademart, aki még az eleve hamis Pszeudo-Izidór anyagot is tovább hamisította, hogy a számára kedves püspökségeket még több előnyhöz juttassa. (The Implication of Literacy). Ademar rengeteget írt, másolt és ezenfelül még utazgatásra is volt ideje, többször elzarándokolt Rómába és járt Compostellában, egy másik sosem élt legenda alak, Jakab sírjánál.

Amellett, hogy kora egyik nagy hamisítója volt, kedvenc szentje, Szent Martialis tiszteletére liturgikus szövegeket készített, továbbá írt Martialisról egy életrajzot, melyről azt állította, hogy annak történetét a III. században élt – Martialis utódjának számító – szent Aurelianus nevű püspök kéziratából (Vita Aureliana) másolta, azaz a saját szerzeményét ezen forrás alapján alkotta meg. Mivel egy ilyen tiszta életű szent, mint Aurelianus saját kézzel írt művéről van szó, ezért kétségtelen, hogy az általa írt biográfia (Vita Martialis) minden szava hiteles, pedig Martialis alakja és történelmi léte ugyanúgy homályban vész, mint a keresztény martirológium legtöbb figurája. A zavaros homály tovább sűrűsödik, mert a papi feljegyzésekben két különböző időben, két különböző helyen szerepeltetk Martialist, ám Ademar a régebbi időben leledzett szent verzióját vette komolyan és szinte az egész életében ezért a mesefiguráért harcolt. A hamisított kézirat szerint Martialis valójában az első században élt; Jézus egyik tanítványa volt, jelen volt az 'utolsó vacsoránál' és a keresztrefeszítésnél, csodákat művelt, később tömegeket keresztelt meg az igaz hitben. A másik verzió szintén jóval megelőzi Chabannes-i Ademar korát és a legrégebbi autentikusnak mondható feljegyzés Martialisról, Tours-i Gergelytől (I. Hist. c. 28.) származik, aki forrásként egy rég elveszett, más szóval csak Gergely által ismert dokumentumot ntetett fel: Toulouse első püspökének, a szintén 'szent' avatott Saturninus életrajzát (Saturnius Cselekedetei). Ezen a talán volt, talán nem iraton és az abból másoló Gergely közlésén kívül semmilyen más korabeli feljegyzés nem létezik, mely alátámasztaná Martialis létét, és a III. századra helyezett püspöki tevékenyt. A legzavaróbb az egészben, hogy maga Saturninus, akire kútfőként hivatkozik Gergely lehet nem is élt a valós történelemben, hiszen a toursi historikus, az egyházi-poéta és himnuszszerző barátja, Venantius Fortunatus versekben írt mártírgyűjteményéből vette Saturninus nevét és az egész Saturninus legendát, melyből ő már történelmet kreált. A költeményes martirológiumra hivatkozva mondja Gergely: „Saturninus nagyon sok bálványimádót megtérített imádságával és csodás cselekedeteivel.”

martial-crop.jpg

A sosem élt mesefigura Martialis, kinek szentségéért nem restelltek lódítani, majd ráleltek kriptájára, szarkofágja látványosság lett, csontjai pedig gyógyítóan hatnak, különösen a hibbantságra.

Tours-i Gergely pontosan azt a munkásságot folytatta a frank-germán területek egyházmegyéire vonatkozóan, amit Euszébiosz hajtott végre a Római Birodalom egyháztörténési leírásában. Euszébiosz püspökök, főpapok sorát teremtette meg következetes, ám önkényes félrevezetésével, és Gergely ezt a hagyományt követve kreált püspököket, szenteket, mártírokat a saját frank-germán világában. Saturninus történelmi létezése és az egész Tours-i Gergely által kitalált szent-mártírmese megérdemel még néhány mondatot. Gergely szerint Fábián pápa (236-250) hét püspököt küldött Rómából Galliába; Gatient Toursba, Trophimust Arlesbe, Pált Narbonnebe, Saturninust Toulousba, Dénest Párizsba, Austromoenét Clermontba és Martialt Limogesbe. Ez a Saturninus nagyon rosszul végezte, mert miután sorozatosan megtagadta a Római Birodalmat védő isteneknek kijáró szimbolikus áldozást, a gonosz pogányok egy megvadított bika farkához kötötték, a bősz állat pedig körbe rángatta, amit Saturninus nem élt túl. Tehát ennek a Saturninusnak volt kollégája a III. századi Martialis, kinek a nevén és működési helyén kívül semmi mást nem árult el Tours-i Gergely, de Ademarnak ez a kevés is elég volt arra, hogy egy kerek, 'elhihető' történetet eszkábáljon össze személyéről. Adva volt tehát Ademar számára a Tours-i Gergely által közölt név, ehhez hozzáillesztette a nála száz évvel korábban tevékenykedő (másik hamisító), bizonyos Florus Dékán által interpolált szent Bede mártírgyűjteménye közlését. Szándékosan figyelmen kívűl hagyta, hogy az általa forrásnak tekintett Martialis közlés nem Bede eredeti közlése, hanem azt Florus Dékán toldotta (hamisította) hozzá másolása közben, azt a látszatot keltve, mintha azt Bede személyesen írta volna. Ezt a betoldást Ademar átvette és kikerekítette miszerint, Martialis Szent Péter unokatestvére volt, jelen volt Lázár feltámasztásánál, az utolsó vacsorán és Jézus kereszthalálánál majd nagybátyával, Péterrel Rómába ment. Péter hamarosan Galliába küldte Martialist, ahol igen sok csudás dolgot cselekedett, pl. egy nap alatt huszonkétezer embert térített meg. Mivel Martialis egyike volt a legendás 'hetvenkettőnek', akik az Úr Jézust vagy valamelyik apostolt személyesen ismerték, ezért kiemelt tisztelet, rajongó imádás illeti. Martialis első századba nyúló bugyuta meséje összeillett azokkal a gyermeteg hiedelmekkel, miszerint Lázár és két lánytestvére, Márta és Mária áteveztek a Földközi-tengeren és ők terjesztették a keresztényhitet először Provenceben. Martialisról feljegyzett két, kétes adatot felhasználva Ademar kiszínezte a Gergely által tálalt, ám a valóságban sosem létezett, Aurelianus püspök alakját, aki ráadásul még egy értékes művet is írt számára (Vita Martialis). Többségükben Ademar kortársai vagy a későbbi egyháztörténészek nem tudták vagy nem akarták figyelembe venni azt, hogy az egész Martialis-történet egy otromba hamisítvány, de hallgatásukban az is közrejátszhatott, hogy évszázadokig senki sem merészelte megkérdőjelezni az ilyenfajta papi állításokat. Történészek, egyháztudósok egészen 1920-ig autentikusnak fogadták el Ademar hamisítását, tényleg elhitték, hogy létezett egy Aurelianus püspök által írt kézirat, amit Ademar hiteles forrásként használt. Ebben a rövid fejezetben világosan nyomon lehet követni, hogy a középkori papság miként fusizta össze a történelmet, sosem létezett mártírokat, püspököket miként illesztett be egyetemes történelmünkben, hiszen pl. Aurelianus püspök létezéséről kizárólag a kétszáz évvel később alkotó Tours-i Gergelytől tudunk, rajta kívül nincs semmi említés Aurelianus személyéről.

Martialis egyházrendi státuszát vitató Poitiers-i zsinaton (1024), Ademar szerint az istenfélő Aquitania-i Vilmos herceg megjelent és bemutatott az ott ülésező atyáknak egy aranybetűvel írott könyvet (kódex), amit Knut, Dánia és Anglia királyától kapott ajándékba. Az aranybetűs könyvben pedig az állt, hogy Martialis Jézus tanítványa volt, tanúja volt a Megváltó szenvedésének, halálának, csodás feltámadásának, majd később Galliába hajózott, hogy elterjessze a keresztény vallást. Ezt a kódexet azonban hiába keresgélték a lelkes vallástörténészek, mert ez csak Ademar fejében létezett, és az pedig a keresztény hiszékenységet jellemzi, hogy sokan hitelt adtak az ilyen lódításnak. A következő Poitiers-i zsinaton (1029) Ademar összefogott a korábban hitetlenkedő Jordán püspökkel, és sikerült beemelniük Martialis apostoli tiszteletét a liturgiába, nevét hivatalosan felvették a szent apostolok jegyzékébe. Öröm az ürümben, hogy a zsinaton részt vett egy lombard származású vándor egyházfi, a tudós Chiusa-i Benedek, aki a zsinat után, 1029. augusztus 3-án, szent Martialis apostoli sorban történt felmagasztalása alkalmára tartott ünnepi misét félbeszakította, és a nyilvánosság előtt kétségbe vonta az Ademar által szerkesztett firkálmányt. Bátran szembeszállt Ademarral; hamisításnak nevezte a Vita Martialist és az egyház szertartásrendjében történő beiktatását istenellenes profanizálásnak bélyegezte meg. Ademart nem keserítette el a saját kollégájától jövő kritika, hanem válaszként további hamisításokat produkált, hogy azokkal támassza alá korábbi fantazmagóriáit. Gátlástalanságában nem restellt egy XIX. János pápa nevében szerkesztett levelet hamisítani, valamint jegyzőkönyveket eszkábált össze egy soha le nem zajlott, általa 1031-re helyezett, Limoge-ben tartott zsinatról, ahol természetesen a résztvevők szentesítették az elrugaszkodott Martialis-rögeszméjét. Ezeken kívül szentbeszédeket állított össze Martialis apostoli szentsége magasztalására, melyek kihirdetésén – szerinte – híres világi és egyházi előkelőségek tették tiszteletüket. Erőlködése nem maradt észrevétlenül: Richard Landes tudósít, hogy a Szent Martialis monostor szerzetesei a XIX. János nevében hamisított levelet és a hamis zsinati aktákat minden fennakadás nélkül bemásolták az 1060-ban összeállított bibliai gyűjteményükbe. (A Libellus)

Történelmi munkásságát kétségtelenül a mese és legenda jelenetek sora jellemzi. Sokan hiteles történelmi eseményként könyveltek egy másik hihetetlen esetet, mely pedig hiányol minden józan objektivitást: VIII. Benedek uralkodása alatt hatalmas földrengés rázta meg Rómát, amit pusztító viharok követtek mindenfelé. Nagy volt a veszteség és nagy volt a félelem. A pápa tanácsadói és bennfentesei felvilágosult, okos emberek módjára bemagyarázták a pápának, hogy a mennyei büntetést a zsidók bűnös praktikája miatt szenvedi el a város. A zsidók ugyanis az összes imaházukban egyszerre meggyalázták, megszentségtelenítették a keresztények legszentebb jelképét a keresztet, amivel kihívták Isten haragját. Benedek pápa a baj megszüntetése végett elfogatta és azon nyomban lefejeztette (decollatis) a bűnös zsidókat: lám, mikor fejük a porba hullt megszűnt a szörnyű vihar, kiderült az ég. (3:52) Ademar 1020. évre mondja ezen események lejátszódását. Ugyanebben a fejezetben – talán, hogy legyen benne valami realitás is – tudósít, egy nagyszabású muzulmán támadásról Narbonne ellen, amit a franciák sikeresen visszavertek. És valóban ez tényleg megtörtént.

Aquitainiában 1018-ban felütötte fejét az eretnekség, és Ademar beszámolójában ezek az eretnekek „manicheusok voltak, akik megtagadták a keresztséget, és minden ésszerű doktrínát” (3:49). Ademar tudósítását alátámasztja egy nem régiben felfedezett, Heribert német püspök által írt levél XI. századi másolata, mely szintén említi a manicheus gyülekezetek létét, akik „visszautasítják a kereszt tiszteletét és kigúnyolják azon társaikat, akik hisznek a keresztségben”. Prédikációiban Ademar (pl. 'De Eucharistia') nemegyszer élesen kikel a zsidók, szaracénok, eretnekek ellen, akik mind az igaz hit ellen támadva a sátánnal vannak szövetségben. Ugyanebben a prédikációjában párhuzamot von Krisztus meggyilkolása és az ő korában gyakorolt – állítólagos – keresztény szimbólumok kigúnyolása, megszentségtelenítése között, mely által bizonyítottnak véli a zsidók keresztényellenes gyűlöletét. Szavahihetőségét tovább rontja a Rodulfus Glabertől átvett jeruzsálemi Szent Sír-templom lerombolásával kapcsolatosan felhozott, a zsidók felelőségét kihangsúlyozó mese tovább-bővítése. Akeresztény fantázia által összehozott magyarázat szerint a szaracénok mennyei büntetést szenvedtek el éhínség és égi csapások által. Elbeszélésében, mikor a szaracénok a betlehemi templomot akarták megrohamozni vakító fény hullott rájuk az égből, sok közülük holtan rogyott össze. A sinai hegyen álló Szent Katalin monostor ellen tízezer szaracén vonult fel, hogy azt a földig rombolják, szerzeteseit pedig felkoncolják. Amikor a szaracénok négy mérföldre megközelítették a monostort, azt látták, hogy minden hegy meggyullad körülöttük és füstjük elborítja az eget. Mindenki és minden elpusztult az iszonyú lángoló jelenségben, kivéve a monostort és lakóit. A 'vakító mennyei fény' csodás munkálkodásának toposzát igen szerette Ademar, egyik prédikációjában említi, hogy a Montjovy nevű falu temetőjében megtartott keresztény dzsemborén Martialis, ill. Martialisnak tulajdonított emberi maradványokat parádéztattak körben, mikor: „éjfélkor a föld megremegett és vakítóan éles fény világlott fel a mennyekből hosszú ideig nappali fénybe borítva Montjovyt, és akik betegek voltak, mind meggyógyultak.” (Sermo, 40.)

Ademar lelkes rajongója volt az ezredforduló környékén kibontakozó 'békemozgalomnak' melynek egyik békegyűléséről krónikájában részletesen beszámol. Limoge városában 994-ben tartott zsinatot Aldouin püspök hívta össze a térséget sújtó, pestilentia ignis-nek nevezett betegség pusztításai miatt. „A gyógyulás érdekében a püspök három napi böjtöt hirdetett meg, majd Aquitánia prelátusai egybegyűltek a városban és a térség szent ereklyéi előtt tisztelegtek. Ezután Szent Martialisnak, Gallia patrónusának testét kiemelték sírjából, mindenki nagy örvendezésére. Így a betegség mindenütt megszűnt, és a herceg, valamint az előkelőek szerződést kötöttek egymással a béke és az igazság fenntartása érdekében.” (III.-35) A Bourgesben, 1031-ben megtartott békegyűlés jegyzőkönyvei csak Ademar leírásában maradtak fenn, ezért nem egy kutató – a Limoge-i jegyzőkönyvekhez hasonlóan – közönséges hamisírásnak tartja az Ademar által készített zsinati jegyzőkönyveket.

Ademar leírja, hogy a béke megtörőivel szemben a prelátusok egy új, félelmetes eszközt, az általános kiközösítés fegyverét vetették be. Az egyházi szankciók – a nagyobb nyomásgyakorlás kedvéért – nemcsak a béke megtörőit, hanem valamennyi lakost érintették: A püspök „a nép bűnei miatt bevezette azt az új szokást, hogy beszüntette az isteni kultuszt és a szent áldozást a templomokban és a kolostorokban. A nép akkor úgy élt, mint a pogányság korában: senki nem fohászkodott Istenhez. Ezt a szokást kiközösítésnek nevezték.”

Habár található néhány értékes közlés Ademar krónikájában mégsem lehet megbízható történésznek tartani, mert a túlzások, kitalált meserészletek sokasága komolytalanná teszi az egész művét. Harmadik könyvében írja pl. a normann Rogerről: „Érkezése után Tosni-i Roger sok szaracént elfogott és mindennap közülük egyet kettévágott, a mészárlást a többi fogolyknak végig kellett nézni, majd a kivégzett fogoly egyik felét vízben, mint ahogyan a disznót szokás megfőzette, és megetette a többi rabbal. A másik felét hazavitte, megfőzte és a saját embereivel fogyasztotta el. Az utolsó rabok közül néhánynak lehetővé tette, hogy megszökjenek, de csak azért, hogy hírét vigyék a többi szaracénnak az iszonyatos kegyetlenségének. A borzalmas kegyetlenség rettegést támasztott mindenfelé a szaracénok közt, és híre eljutott Spanyolországba, Musetus királyhoz is, aki Rogertől való félelmében adófizetést ígérve azonnali békeszerződést kért Barcelona grófnőjétől, Ermensendtől.” (c. 55.) A normann kannibalizmus csacska meséjét még a provinciális kispapok sem vehették komolyan, de az igazi történelemben Ermensend, a már korábban említett Borel gróf özvegye volt, leányát, Estefániát Roger vette feleségül. Musetus 'király' személyét eddig még nem sikerült beazonosítani.

Lehetetlenség kideríteni, hogy Ademar honnét vette értesüléseit a dél-itáliai normannok és görögök között dúló harcok részleteiről, de mindenesetre szerinte a normannokat a 'Rusok' győzték le, azaz orosz nemzetet összekovácsoló viking törzsszövetség katonái. Rodulf lovag itáliai kalandjaival foglalkozó fejezetében (III.-55) említi a rus-okat, akik a negyedik ütközetben győzték le a hős normann vezért. Sokat közülük élve fogtak el, ezeket Konstantinápolyba vitték, ahol az életük végéig börtönben sínylődtek.” Majd azt írja; a görögök úgy megdühödtek mindenkire a normannok miatt, hogy a Jeruzsálembe vezető utat lezárták, és minden idegent letartóztattak és börtönbe zártak.” A bátor Rodulf lovag meséjét átvette Glaber is, pedig utánajárhatott volna, hogy a VIII. Benedek ideje alatt Itáliába vonuló normannokat Giselbert vezette, majd a normann-tusculumi-pápai osztagok Melus irányítása alatt hadakoztak – nem valami nagy sikerrel – a görögök ellen. Rodulf lovag alakja beazonosíthatatlan a valós történelemben.

Gerbert (II. Szilveszter) életére vonatkozólag egy olyan hazugságot talált ki Ademar, amit mind a mai napig kritika nélkül ismétel az akadémista történelemírás: „Az Abbászida-dinasztia szétesésekor jött létre Maghreb kalifátus, amelynek fővárosa Fez lett. Itt 859-ban alapítottak egyetemet (a mecsetben), amelyen egy keresztény pap Gerbert is tanult, kiből később II. Szilveszter néven pápa lett. (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról Budapest, Magvető 1983) „A 10. századtól már működött a córdobai egyetem, ahol együtt tanítottak arab, zsidó és keresztény professzorok: Arisztotelész filozófiáját Ibn Rusd (Averoës néven lett világhírű), matematikát a francia Gerbert …” (Tuka Ágnes). Szinte Gábor írja Gerbertről: „ Alaposan megismerte az arab kultúrát, amely a IX–X. században a görög kultúra közvetítője volt …”, de a magyar wikipédia tudósai is így beszélnek (megint) mellé: „Az ókor összegyűjtött ismereteit az arab világ tartotta meg, és közvetítésével került újra Európába. Ezért aztán nem meglepő, hogy Szilveszter arab területen folytatott tanulmányai hatalmas tudományos vérttel szerelte fel. Sevillában tanulta meg az arab számok használatát …” De még a vén Marczali Henrik is így írt: „... Gerbert (II. Szilveszter pápa) és mások az arabok iskoláiban tanultak s hazájokba visszatérvén, a tudományokat terjesztették a keresztyének között.” (Nagy Képes Világtörténet, IV. 1-1) Ezek és más tudósok 'főforrása' kizárólag a hamisító-lódító Ademar lehetett, információjukat csak is tőle szerezhették, mert más kortárs szerző ilyesmit nem említett. Megdöbbentő igazán az a tudós történészeknél, hogy közülük egy sem vette észre a közlés elszigeteltségét, ellentmondását a többi fellelhető adattal szemben és az Ademar műveit kívül-belül átjáró megbízhatatlanságot. Gerbert sosem járt Sevillában vagy Córdobában, és sosem tanult arab tudósoktól, amire levelei tartalma a legjobb bizonyíték.

Ademar, szentföldi zarándoklat közben, 1034-ben halt meg.

hakim kalifa.jpg

Ademarral kortárs, kiemelten sötét vallási fanatikus volt, Egyiptom mindenható ura, az elmebeteg Al-Hakim kalifa. Hatalma tetőfokán egymásután ölette meg udvari embereit, rokonait, vezíreket és egyre jobban beleháborodott vallása értelmetlenségeibe. Mikor nem valamelyik rokonságában tartozó kislánnyal fajtalankodott, volt ideje amolyan igazi mohamedán szellemiségű törvényeket kiötölni. Bevezette a nem mohamedánokra vonatkozó differenciálódás törvényt, minek értelmében jól látható külső jeleknek kellett megkülönböztetni a keresztényeket és a zsidókat az igaz hitű muszlimoktól. A zsidóknak egy fából készített borjú-ábrázolást kellett a nyakukban hordani, míg a keresztények vaskeresztet voltak kötelesek nyakukban viselni. Ha a zsidó nyilvános fürdőbe ment az ökör ábrázoló jelvényt le kellett vennie, és ahelyett csengőt kellett nyakába raknia. Zsidók és keresztények nem ülhettek lóra, csak szamárháton közlekedhettek zsidók és keresztények fekete ruházatot voltak kötelesek viselni, még a gyermekeik is. A nőknek szigorúan megtiltotta, hogy fátyol nélkül kitegyék lábukat otthonról, üldözte az alkoholos italok és a tudatmódosító növények használatát, bezáratott minden teaházat és tiltotta a nyilvános mulatozást. 

 

Soractei Benedek

Soractei Benedek, magyarul Szoraktész Benedek, X. században alkotó, a Soracte hegyi Szent András monostor bencés szerzetese. Rövid terjedelmű krónikáját a X. sz. utolsó harmadában 'barbár' latinsággal írta meg, melynek kézirata a Vatikán, BAV. Chigiani latini F. IV. 75. Q sorszámú fóliánsban maradt fenn: hiányzik az eleje és a befejezése, de a ránk maradt részekben Julianus császártól 972-ig ismerteti főleg a Róma és környéke történelmi eseményeit. Munkájához többek közt használta Paulus Diaconus, Bede, Einhard és Anastasius műveit, valamint a német és itáliai krónikákból átvett adatokat. Különösen Nagy Károly tetteivel kapcsolatban regényes túlzásokban esik, még egy palesztinai hadjáratról is regél, amit egészében ő találhatott ki. Róma életét, politikai eseményeit monostori látószögből szemléli, mintha a földrajzi távolságon kívül egy elkülönült valóságból nézné, ám ennek ellenére – kiemelten a X. sz. pápaságát illetően – sok értékes és kényes eseményről tudósít. Maroziát nagyon sötétre festette, de tisztelte és becsülte fiát, II. Alberik herceget, holott hivatalból utálnia kellett volna, hiszen a pápaság ellenséges tirannusnak tekintette, XII. Jánost 'szörnyetegnek' nevezte, amit egy pap akkor sem tehet meg, ha az igaz. Mikor a hős germán uralkodó (I. Ottó) a szentszék érdekeiért letarolta Rómát, Benedeknek ujjongani illett volna, ehelyett ekképp lamentál: Jaj Néked Róma! Az oly sok népség által elnyomott, megtiport, aki a szász királynak vagy foglya, most kard ítél polgáraid felett. Ládaszámra hordják szét aranyad, ezüstöd, Te voltál az Anya és most leány lett belőled. Ami valamikor a Tiéd volt, az most mind elvesztetted, az első ifjúságod lopták meg. (…) Teljesen kifosztott és tönkretett Téged a szászok királya …” 

Salernói Krónika

Két gazdagnak mondható forrással rendelkezünk a X. századi Dél-Itáliából, az ismeretlen szerzetes által írt 'Chronicon Salernitarum' (Salernói Krónika) és a 'Codex Diplomaticus Cavensis' dokumentumgyűjteménnyel. A Codex Diplomaticus Cavensis elnevezésű gyűjteményes munka a korszak mindennapjaiban enged betekintést, köteteiben ötszáz különböző jegyző által szerkesztett irat található; végrendelkezések, házassági szerződések, ingatlan vétel-eladások, adományok stb. Ugyanebből az időből a görög fennhatóság alatt lévő Bariból – szentek életéről készült feljegyzéseken kívül – csupán néhány charta és két szegényes annales, míg Capua és Benevento hercegségeiből még ennél is kevesebb dokumentum maradt ránk. Később két jelentős alkotás született a Beneventum régióban: a XI. századi Leó Marsicanus, Monte Cassino Krónikája és a száz évvel későbbi Chronicon Vulturnensen (Volturno Krónika)

A Salernó Krónika szerzője művében inkább a szekuláris történésekre összpontosít, mint a monostortor történetére vagy a szerzetesrend vallási életének menetére, és ez mindenképpen olvasmányosabbá teszi alkotását. Kétségtelen szemtanúja volt a dél-itáliai lombárd nagyurak viszályainak, a szaracénok kártevésének és a bizánci terjeszkedés próbálkozásainak. A krónika elbeszélése a hétszázas évek végén kezdődik és váratlanul vége szakad a 974-ik évnél. (Barbara M. Kreutz, Before the Normans: Southern Itali in the 9-10. Centuries). Részletes gondossággal ismerteti Benevento, Amalfi, Nápoly Salerno, Capua hercegeinek generációkon át folytatódó torzsalkodását, szemünk előtt elevenedik meg Adenolf, Guaimarius, Gisolf, Landolt, Athenolf alakja, hogy egymásra lecsapva, a másikat tönkretéve növeljék hatalmukat. Korábbi ismertetésekben említve volt, hogy az átvonuló, hódító – főleg frank-germán hadak – kellő felszerelés híján eltekintettek a jól védhető várerődök ostromlásától, ám Nola vára ostrománál „a nápolyi hadak több ostromgépet vetettek be” (161). Az ura ellen fellázadt Aquino város ostrománál pedig egy Sichelmanno nevű ácsmester épített kőhajító gépet. (163-164).

Olyan érdekes eseteket is olvashatunk a Salerno Krónikában, mint Sicard (832-839), Benevento hercege életének tragikus végét: történt egyszer, hogy Sicard herceg felesége lábait mosta egy a folyóban, amit akaratlanul meglátott egy ott pihengető nemesember. A hercegné észrevette a 'leselkedő' embert, felháborodottan hazaszaladt, kiverte a botrányt és a pimasz nemes azonnali megbüntetését követelte férjétől. A herceg bosszúból elfogatta a nemesember feleségét és meztelenre vetkőztetve parádéztatta végig a városban, hogy így leckéztesse meg a hitvesét leső nemes úrt. Nemsokkal rá a vérig sértett nemesember fegyvereseivel rácsapott a hercegre és kíséretével együtt legyilkolta. (73-75)

salerno medica.jpg

Talán érdemes néhány mondatban megemlékezni a salernói orvostudomány hosszú évszázadokra visszanyúló gazdag hagyományára, ami a középkor sötétségében halványan fel-fel csillanó reménysugár volt. Az erről tanúskodó dokumentumokat a XII. századtól jegyezték és az értékes kéziratokat Salvatore Renzi fedezte fel a salernói püspökség levéltárában és 'Collectio Salernitana' cím alatt adta ki 1857-ben. A legkorábbi beazonosítható orvosdoktor, a Monte Cassinóból érkezett Alphanus benedekrendi szerzetes volt, aki elnyerte Salerno püspöki méltóságát (püspök 1058-1085). Alphanus felvirágoztatta a város orvosi iskoláját (Schola Medica Salernitana), áthívta Karthágóból a nagytudású Constantinus Africanust, aki jelentősnek mondható orvostudományi könyv és iratgyűjteményt hozott magával. Constantinus évekig vezette az orvosképzést Salernóban, míg barátja, Desiderius (későbbi III. Viktor) apát unszolására Monte Cassinóba nem költözött. Desiderius ápoltatni ment magát Salernóba és ekkor került közeli barátságban Constantinusszal. A hagyományok szerint Salerno kórházát a IX. században alapították, királyok, hercegek látogatták, és a XI. századtól nőnemi betegségekre specializálódott orvosnők is munkálkodtak intézményében. Apuliai Guiseard herceg fiát, Bohemundot Salernóba küldte gyógyulni, miután a Bari-i doktorok nem tudták rendbe hozni. Hódító Vilmos, mikor még Normandia hercege volt szintén Salerban ápoltatta magát egy ideig. A salernói 'csodadoktorok' híre ámulatot és tiszteletet váltott ki a középkori Európában.

Raoul Glaber (985-1047)

Rodulfus (Raoul) Glaber bencés szerzetes a X. század végén, Burgundiában született, élete nagy részét szülőföldjének kolostoraiban, Auxerre-ban, Dijonban és Clunyben töltötte. Két fontos művet hagyott ránk; Históriák és Vilmos apát életrajza. Történeti művét (Historiarum Libri Quinque) talán clunyi tartózkodása alatt, 1026-ban kezdte el írni. A leírt események 900-1046-ig terjedő időszak, főleg Franciaország történéseit tárgyalja, de néha egészen távoli vidékek (Skócia, Dél-Itália) történelmével is foglalkozik. Művét sokszor hatásos elbeszélésekkel, látomásokkal, meghökkentő jelenetekkel fűszerezi, néha azonban olyasmiket ír, ami nem való egy historikushoz: „egy Brendan nevű szerzetes bolyongása folyamán társával partra száll egy szigeten, amiről később kiderül, hogy az nem is sziget, hanem egy cethal. Az óriás cet elvitte hátán a remetéket messzi keletre egy csodás szigetre, ahol sok szent életű remete él.” (Hist. II.-2). A természetben megtörtént csodák, tomboló viharok, fénykitörések, csillagászati jelenségek előfordulását mindig valamilyen történelmi eseményhez igyekszik kötni, mintha az egyik oka vagy következménye lett volna a másiknak. A nap és holdfogyatkozás, üstökösök, hullócsillagok, meteorithullás és minden más egyéb mennyei jel feltűnéséhez mindig félelem, szenvedés és halál kötődik: magyarázata szerint ezek mind a gonosz munkálkodásának bizonyítéka – ezért elmélkedésében – a szélsőséges időjárási jelenségek, mint a szárazság az özönvíz-szerű esőzés az isten tudtával történik és természetesen minden csapás büntetésként értelmezhető a nép kicsapongása miatt. Minden egyes természeti csapást éhínség követ, hogy erkölcsösebb istenfélőbb életre kényszerítse a bűnös tömegeket.

A természet működésének elmagyarázásában nagyon ésszerűnek tartja a négyes dologi magyarázatot; a mindenség négy eleme (éter, levegő, víz, föld) egységes hatását: „A dolgoknak a négyességei pedig, amelyekben önmagába fordul vissza, az Őt szemlélők elméjét is, értelmét is megvilágítják. Tehát négy evangélium van, amelyek elménkben a magasabb világot alkotják. Ugyanennyi elem van, amelyek azt a titkot teszik ki. Négy olyan erény is van, amelyek előbbre valóak a többieknél, minket pedig csodálata által a többire tanítanak. Ugyanilyen okból van a testnek négy érzéke, leszámítva a tapintást, amely a többi, finomabbnak szolgál.” A természeti jelenségeket kiváltó okokról természetesen halvány fogalma sem volt, példának hozható, hogy a vulkánkitörésről is kezdetleses elképzelései voltak, szerinte a nap hatalmas erejével lukat éget a földbe és ebből lesz a kitörés. Hasonló tudálékos magyarázatot nyújt, arra a kérdésre, hogy miért van a kereszténység jobban elterjedve északon és nyugaton, mint keleten vagy délen. Érvelésében a válasz abban rejlik, hogy Krisztus feje a kereszten nyugat felé volt fordulva, míg jobbkeze északra mutatott; kelet a háta mögött volt és délnek a bal keze mutatott. (Hist. I.-24)

Jól bemutatja az ezredforduló időszakában felszínre törő babonás félelmet, a baljós ómenek által felvázolt földrengésektől, járványoktól, éhínségektől való rettegést, amit persze elsősorban a papok generáltak. Ő maga is szervesen hozzájárulhatott a félelemkeltéshez, hiszen ekként riogatott: „A Sátán János próféta szerint, nemsokára elszabadul, mivel az ezer év betelt.”

„Az említett ezredik éven túl, mintegy a harmadik év beálltával, szerte az egész földkerekségen, főleg azonban Itáliában és Galliában, hozzákezdtek az egyházak építéséhez. […] Mindegyik keresztény nép abban versengett, hogy szebbel rendelkezzék, mint a másik. Úgy látszott, mintha a világ maga is ledobta volna avult régiségét, s mindenütt templomok ragyogó ruhájába öltözködnék. Ekkor tehát majdnem valamennyi püspöki székhely templomait és a különböző szentek többi monostorát, a kisebb falvak templomait a hívek jobbal cserélték fel.” (Hist. III.-4) Ha nem is „szerte az egész földkerekségen”, de kétségtelen, hogy a X. sz. elején a frank-germán területeken, és Észak-Itáliában sok helyütt nagyszabású építkezések kezdődtek el; masszív templomok, monostorok, várak emelkedtek ki a korábbi századok alacsony-szerűségéből, melyek közül nem egyet mind a mai napig meglehet csodálni. Glaber külön nem írja, de az épületekből lehet következtetni a kőbányák, kőfaragóműhelyek magas volumenű termelésére, a velejáró mesterségek virágzására, melyek szinte teljesen kihaltnak látszottak a korábbi századokban.

A keresztény világot megmozgató építkezésekkel (gazdasági fejlődéssel) majdnem egy időben félelmetes leírásban ecseteli, az 1032-ben Európán végighullámzó pusztító éhínséget, mikor „mardosó éhség arra kényszerítette az embereket, hogy emberhúst faljanak fel: az úton járókat a náluk erősebbek elragadták, darabokra vágták és tűzön megsütve felfalták.” (…) „... valaki sült húst vitt eladni a tournous-i vásárba, mintha az valami állat húsa lenne; amikor felfedezték ezt a borzasztó bűnt nem is tagadta: a feldühödött nép végül agyba-főbe verte majd utána megégették. Földbe temetett, égett testét valaki más az éj leple alatt kiásta és megette: mikor kitudódott azt is hasonlóan módon máglyán égették meg.” (IV.-4).

A békemozgalomnak nevezett keresztény szervezkedés folyamatában a francia püspökségek az egyik szinódust rendezték a másik papi-gyűlés után, mely összejöveteleken a sok szentéletű keresztény a csodálatos dolgok performálásával emelte a békegyűlések tekintélyét. „Akkoriban ezeken az összejöveteleken a szentek számtalan beteget meggyógyítottak. Azonban nehogy bárki is könnyelműen gondolkozzék ezekről, sokakban már szétmállott a bőr, lábaknak és karoknak szétesett húsa eredeti állapotba tért vissza, és igen sokszor még a vér is folyt.” (IV.-5) A keresztény intézmény legjelentősebb jövedelemforrását is megemlíti: „... különböző jelek lehetővé tették számos szent ereklyéjének fellelését, azokon a helyeken, ahol hosszú idő óta rejtve voltak.” (III.-5) Fellelték, aztán lehetett árulni: Európa tele volt tanulatlan, babonás emberrekkel, akik szívesen adtak pénzt az ilyesmiéért. Persze létezett konkurencia is. Csak a tökéletes hazugság volt hiteles Glaber számára, ezért ismerteti az ereklyék körüli csalásokat, példának hoz fel egy ereklyehamisító galliai férfit, aki az Alpok közé menekült, mikor hamissága kitudódott. (IV.-6)

Habár keveset tudott őseinkről, mégis említi krónikájában a magyarokat, Ademartól helytelenül átvéve úgy írja, hogy Géza miután megkeresztelkedett az István nevet vette fel. A magyarság megtérése szerinte ajándék volt a kereszténység számára, mert a magyar király megnyitotta országát a szentföldre igyekvő zarándokok előtt: nem csak ellátásukról gondoskodott, de még ajándékokat is osztogatott közöttük (III.-2). Úgy tudta, hogy a germán király, III. Henrik iktatta hatalmába a hunok királyát 'Abbót' azaz Aba Sámuelt, akit természetesen összekevert Orseolo Péterrel. III. Henrik a magyarok feletti diadalát isteni segítséggel aratta, mégpedig az isten sűrű ködöt borított a magyar seregre, így azok nem láttak semmit, miközben a németek a ködön kívül állva jól láttak mindent és kényelmesen gyilkolászhatták a magyarokat. (V.-23). A Megyer nembéli Géza udvarában is megfordult szent Adalbertről meglepően őszintén és világosan megírja, hogy a hittérítő kivágta a poroszok szent fáját és ezért verték agyon. (I.-10)

Történelmi közlései nem egyszer pontatlanok, meseszerű leírások. A másik mesemondótól, Ademartól színte szó szerint vette át Rodulf lovag történetét: „Ebben az időben a bátor normann Rodulf magára vonta II. Richárd gróf haragját és ezért jobbnak látta, ha inkább távozik és meg sem állt Róma városáig, ahol személyesen magyarázta el Benedek pápának helyzete állását”. (III.-3) A történet valamikor VIII. Benedek pontifikálása idején zajlott le és az abban szereplő II. Richárd, normann herceg (996-1026) ismert, ám a normann lovag Rodulf beazonosíthatatlan figura, akit Glaber talált ki. A folytatásban a pápának megtetszik a jó kiállású lovag és elpanaszolja neki hogy méreg önti el szívét a görögök egyre bátrabb terjeszkedése láttán, ami miatt képtelen hozzájutni a dél-itáliai egyházbirtokok jövedelméhez. Mikor Rodulf végighallgatta panaszokat, ígéretet tett, hogy felveszi a harcot az egyház ellenségeivel, ha az Itáliaiak is támogatják. Benedek pápa ezek után Beneventóba küldte Rodulfot és fegyvereseit egy levéllel, melyben megparancsolta a Beneventóiaknak, hogy úgy fogadják el Rodulfot, mint a z összes hadak tejhatalmú főparancsnokát és mindenben engedelmeskedjenek neki. Mindenki úgy tett, ahogy a szentatya megparancsolta és a hős lovag hamarosan elkezdte gyilkolászni a görögöket. A bizánci udvar erősítést küldött, de ugyanakkor Rodulfot megsegítő friss normann alakulatok érkeztek Itáliába és a normannok sikert-sikerre halmozva aprították a görögöket, ott, ahol érték. Az igazi történelemben, a X. sz. első felében habár kis számban tényleg érkeztek és a pápa zsoldjában is harcoltak normann harci egységek, akik Dél-Itáliában valóban felvették a harcot a pápa uszítására a görögökkel, de Baszileosz Buganiosz katapán elsöpörte őket. Továbbá VIII. Benedek pontifikálása idején nem egy Rodulf nevű lovag, hanem egy lombard nemes, Melus vezette a normannokat. Rodulf lovag mintáját valószínűleg az Ivry-i Rodulf alakjáról másolta le Ademar, ám az Ivry-i Rudolf sosem járt Itáliában.

„Abban az időben, Itáliában sokan fertőződtek meg az akkor felszínre törő perverz doktrínáktól, de mind el lett elpusztítva kard és tűz által.” (II.-12) Glaber mellesleg elégedetten szemlélte az eretnekek (haereticus) égetését és szerinte a máglya tűzének kínja ízelítője annak a szenvedésnek, ami a gonosztevőkre vár. Elbeszéli a Monteforte városka esetét, ahol az eretnekség vészesen felütötte fejét, amiért – meg nem nevezett – püspökök és nemesek megostromolták, majd az összes eretneket megégették. (IV.-5) Glaber minden alap nélkül, megint összevissza beszél, mikor azt állítja, hogy Monteforte eretnekei bálványokat imádtak és a zsidókkal közösen undorító áldozatokat mutattak be. Említést tesz egy Vilgardus nevű ravennai emberről, aki nagy tudománnyal bírt a pogány irodalom területén, mert a szentírás helyett a klasszikusok műveit forgatta. Aztán egy éjszaka megjelent az ördög Horatius, Vergilius és Juvenális képében így elváltozva gonosz, istenellenes dolgokra buzdították a tudós férfiút, aki hatásukra az igaz hit ellen kezdett prédikálni. Ravenna püspöke máglyahalálra ítélte az eretneket. (II.-23)

1010-ben a jeruzsálemi Szentsír Templomát, Al-Hakim egyiptomi kalifa parancsára földig rombolták, amiről Glaber is beszámol, de mint mindent, ezt az esetet is túl színezi. Szerinte az egész becstelenség mögött a gonosz Orleans-i zsidók álltak, akik megbíztak egy csavargó zarándokot, hogy kézbesítse levelüket a Kairóba basáskodó Al-Hakim kalifának. A levélben a zsidók utasították a muszlim vezért, hogy rombolja le a jeruzsálemi templomot, és megfenyegették, jaj neki, ha nem teljesíti parancsukat (III.-24). A Szent Sír-templom szentséges hírneve rengeteg hívőt vonzott Jeruzsálemben, ezért a sátán az irigységtől hajtva a rosszakaratú szövetségeseihez, a zsidókhoz fordult.” Glaber szerint, abban az időben sok zsidó élt Orleansban és ők küldték a zarándoklatra induló Róbertet a levéllel Kairóba. Róbert egy idő után „alaptalan magabiztosságtól eltelve” visszatért Orleansba, ahol egy másik zarándok felismerte és mindenki előtt felfedte istentelen tettét. Ezek után Róbertet egykettőre letartoztatták, összevissza verték majd „a lángok közé vették, ott lelte végét”. Mivel Róbert megvallotta, hogy kik voltak a megbízói a gonosz Orleans-i zsidókra zúdult a harag; többet megégettek közülük, de megkegyelmeztek azoknak, akik áttértek a keresztény hitre, míg mások meg elmenekültek. És hogy még vonzóbb befejezése legyen a történetnek Al-Hakim mamája, aki más nem is lehetett, mint keresztény elment Jeruzsálemben és saját kezével kezdte el összerakni azt a templomot, amit fia rombolt le. A másik történelem csináló széllelbélelt pap, Ademar ugyanezt a történetet ismétli, csak még jobban kiszínezve, túldramatizálva. (III.-47)

Glaberből sosem lett főpap és egyszerű szerzetesként halt meg 1039-ben, Saint-Germain en Auxerre apátságában.

 

 

Szólj hozzá!

Középkori szerzők alkotásai (1)

2013.12.20. 03:31 E.Katolnai

A középkor történéseit egy részt levelekből, életrajzokból, adományozó/alapító okmányokból és zsinati jegyzőkönyvekből olvashatjuk ki, ám nagyobb részt a krónikák és az évkönyvek (annales) nyújtanak biztos történelmi forrást. A krónikák népek, országok, uralkodócsaládok, püspökségek évrendben szedett történetét vázolják fel, melyek ismertetései sokszor évszázadokra vagy még tovább, egészen a világ teremtéséig nyúlnak vissza. A krónikás minden esetben számos korábbi történelmi munkát ötvöz egybe, rendszerint kibővíti, néhol átírja és tovább folytatja a saját kora eseményei elbeszélésével. A krónikás mindig igyekszik – saját szemszögéből – megmagyarázni az események kiváltó okait és következményeit, valamint tanúságot próbál levonni azokból.

Az évkönyvet rendszerint több szerző írta és a megtapasztalt eseményekkel egyidejűen évről-évre jegyezték, mindig a soron következő jegyző folytatta tovább generációkon keresztül. Az évkönyv lényegesebben szárazabb olvasmány, mint egy krónika, ha bár eseményekben, nevekben bővelkedik, hiányzik hozzá az egyéni stílus, szerzőik sokszor csak néhány szóból álló mondatokban, rövid fejezetekben közlik a megtörténteket.

A XI. sz. római pápaságára vonatkozóan igen gazdag kéziratmennyiséggel rendelkezünk, ami bizonyíték az írásbeliség fokozott elterjedésére. Lehetetlenség a század minden krónikását, jegyzőjét felsorolni, azonban a jelentősebb alkotókról szükséges néhány sorban megemlékezni. Kezdeném talán a híres Thietmar krónikájával.

Page_of_Thietmars_Chronicle.jpg

Thietmar (975-1018)

Thietmar (magyarosan Ditmár), Merseburg püspöke maga is főnemesi családból származott, mely rokonságban állt a szász Ottókkal, így bejárása volt a főúri udvarokba, ahol lehetősége nyílt az uralkodók közeléből szemlélni az eseményeket. Krónikája (chronicon) két XI. századi kéziratban maradt fenn; a saját maga által diktált és javított Drezda-i példányban, és egy későbbi Corvey monostorában készült másolatban, melyet jelenleg Brüsszelben őriznek. A Drezda-kézirat eredetiségéhez nem férhet kétség.

Nyolc kötetes krónikája I. (Madarász) Henrik halálától írja le a történteket, II. Henrik uralkodásáig. Merseburg püspöksége elég közel esett a 'vad' szláv területekhez, ezért Thietmar figyelmesen követte az ottani eseményeket. Tudósításaiból közel sem lehet kikövetkeztetni egy olyan erős germán birodalmat, mely komoly veszélyt jelenthetett volna keleti szomszédaira. Nagyon nehezen bírtak csak el a szláv törzsekkel, hercegségekkel a németek, és sokszor szenvedtek el megszégyenítő vereségeket: „Miközben egy bohémiai hadjáratból visszavonuló Würzburg püspöke, Arn megpihent seregével a Schkeuditz dombjai között hirtelen az ellenség körbefogta és miután honfitársai hősi halált szenvedtek a püspök is elnyerte mártíromságát. (…) Történt mindez a szentszületés utáni 892. évben Karintiai Arnulf császár uralkodása idején. (I. 4.) Itt évszámot tévesztet Thietmar, mert Karintiai Arnulf (kb. 850-899), 892-ben már három éve halott volt.

„A híres őrgróf Hodo sereget gyűjtött és megtámadta Mieszkót, pedig az a császárnak hűségesen fizette a rá kivetett adót. (…) Keresztelő Szent János napján, Zhedennél ütköztek meg a seregek és kezdetben hősiesen nyomták, zilálták katonáink az ellenség sorait, de akkor Mieszko testvére, Czidibur oldalról támadva felülkerekedett, és két gróf kivételével az összes (germán) harcost legyilkolta.” (II.-29)

„Az Úr születésének 976, évében a bajorok hercege Henrik miután rangjától megfosztották az anyaszentegyházból kiközösítették, Bohémiába menekült. A császár utána eredt, erős haddal támadt Boleszláv király és az udvarában befogadásra talált bajor herceg ellen, de semmi eredményt nem tudott elérni, sőt a saját bajor hadosztálya is teljesen odaveszett Boleszláv katonasága cselvetése miatt.

„Az összes szláv fegyveres rázúdult Branderburg egyházmegyéjére. (…) Az ottani püspök, Folkmar elsőként menekült el és a hadparancsnok, Dietrichnek éppen hogy elsikerült menekülnie a katonáival, míg az ott rekedő klerikusokat rabságra vetették.” (III.-17)

Kronológia rendjét bontva, Thietmar a 983. szláv felkelésről beszél, mely a goromba méretű adóterhek miatt robbant ki. Egy másik szláv zendülésről írja: „Miután mindkét sereg katonái egymásnak estek – az érsek –, aki eddig kocsin utazott, lóra ülve elmenekült. Csak nagyon kevés társa kerülte el az öldöklést. A diadalittas szlávok kifosztották az elesetteket – mindez július 2. történt – és csupán az miatt keseregtek, hogy az érseknek-sikerült előlük elmenekülnie.” (IV.-38) Említi ezután még az 1009-ben lezajlott Metz környéki szláv lázadásokat, melyekben „sok germánt leöltek és sokakat meg elkergettek birtokukból.” (VI.-51), de ennél jóval súlyosabb hibát követ el Madarász Henrik esetében:„A király (I. Henrik) ismételten kiverte a betörő magyar seregeket.” (I.-15) I. Henrik egyszer sem győzte le a magyarokat.

„Úgy mondják, hogy (Henrik király) Rómába ment hálaadó imát mondani és útja folyamán többet ment gyalog, mint lóháton. Mikor kérdezték tőle, miért csinálja ezt, válaszul őszintén megvallotta bűneit. Jézus születésétől számított 931. évben császárrá koronázták.” (I.-15) Henrik sosem járt Rómában és Német-római császár sem lett belőle.

Olykor csacskaságokat írt, hiszen azok nélkül nem lehet teljes egy keresztény alkotás sem:„Természetfeletti esemény történt a királyi palota fogadótermében mindenki szeme láttára. Egy bizonyos kutya a jelenlévők között felfedezte ellenségét, odament hozzá majd hirtelen kitépte, leharapta az egyik karját. Utána – mintha mi sem történt volna – a farkát csóválva kiszaladt a teremből.” (I. 27) Magyarázata szerint a kutya megismerte, hogy korábban ez az ember ölte meg az alvó gazdáját és azért csonkította meg …

Valamiért fontosnak tartotta a dánokat lejáratni, és egy felvilágosult paphoz méltatlanul butaságokat állít róluk: „Nem tekinthetek el annak megemlítésétől, hogy a királyságuk központjában található Seeland környék, Leire nevű helységében minden kilenc évben (január 6-án) összegyűlnek a pogányok, hogy isteneiknek áldozzanak. Ilyenkor égőáldozatot mutatnak be, melyen 99 embert égetnek meg elevenen, és ugyanannyi számú paripa, kutya, kakas kerül az áldozati tűzbe. Amint azt már megjegyeztem, ezek az emberek arról voltak meggyőződve, hogy az ilyen áldozásokkal kiengesztelik a föld alatt tanyázó isteneiket, akik ily módon cserében megbocsájtják bűneiket, gonoszságaikat.” (I.-17)

A keresztény babona hagyományát tiszteletben tartva Thietmar is hitet tesz az elenyészett test fizikai feltámadásában: „... mindaddig nem lehetséges a testi feltámadás, míg az összes test egyszerre fel nem támad a végidőkbeli megváltásban mely kétségtelen, hogy hamarosan bekövetkezik,” (VII.-32)

A középkorban buzgólkodó keresztény írástudók között bevett szokás volt kitalált hazugságok által a más vallású népek hitvilágának besározása, becsmérlése. Boleszlávval kapcsolatosan írja: „Apja idejében, mikor még istentelen életet éltek minden asszony önként követte férjét a halálba, együtt égtek el a temetkezési máglyán, de előtte lefejezték a feleséget, hogy ne égjen elevenen a máglyán.” Mivel nem jelöli meg forrását, ezért megkérdezhető: vajon honnét, kitől veszi értesüléseit? Hát kitől mástól, mint szellemi elődjétől a pogány gyűlölő 'szent' Bonifáctól (Ep. 73.), aki a Vendekről állított hasonló, saját maga által kitalált ostobaságokat. Talán egyfajta kéjes, szexuális frusztrációt óhajtott levezetni Thietmar, mikor a lengyelek közt előforduló gyakorlatról, a kicsapongó asszonyok büntetéséről tudósít: „Ha egy asszony bűnösnek találtatott teste árusításában, kegyetlenül és szégyenteljesen lett megbüntetve érte. Genitaliája körüli 'előbőrt' lemetszették és azt, az ajtófélfára függesztették ki, hogy mindenki jól láthassa és, hogy annak visszataszító látványa másokat elrémítsen teste kiárusításától. Az Úristen (Jehova) törvénye kimondja, hogy ilyen esetben a bűnös nőt meg kell kövezni, ám a mi ősi törvényeink ilyenkor a lefejezést alkalmazták.” (VIII.-3) Az ótestamentumi emberáldozatok hatása alatt vergődő középkori keresztény papok úgy képzelték el, a más hitelképzelésekkel rendelkező népekről, hogy ezek a népek is mind embert áldoztak isteneiknek, – mint a zsidók – és ez a rettenetes gonosz tett hangoztatása még alacsonyabb szintre nyomja le a pogány erkölcsöt a kereszténnyel szemben, ahol hivatalosan nem volt emberáldozás. A rosszindulatú rágalmazást szintén alkalmazták Árpád fejedelem apja Álmos esetében, akit a népünket lejáratni óhajtó papok szerint a magyarok feláldoztak. A szlávok esetében sem bizonyított, hogy rituális emberáldozatot mutattak volna be isteneiknek, ám Thietmar mégis megbélyegzi őket, mikor azt írja, hogy egy bizonyos vár urát a liuticz-szek isteneik kiengeszteléséért lefejeztek. (IV.-13)

Második könyvében fényes-pazar ünnepségről számol be, melynek lényegi értékét az emberi csontokkal való bohóckodás adta ki: „Az Úr születésének 961 évében, a császár uralkodásának huszonötödik évében minden nemes színe előtt, karácsony előestéjén átadták a császárnak Szent Móric és más híres szentek földi maradványait. A szentereklyék Magdeburgba érkezését a város és a környék népe mély tisztelettel és kitörő örömmel fogadta.” (II.-17) Természetesen mindez nem volt ingyen és az értesítésben akaratlanul is ott rejlik az a gusztustalan haszonélvezet, melynek elnyeréséért a papok szégyentelenül átverték az uralkodókat és a módosabb nemeseket, mikor sosem élt szentek csontjait és más értéktelen – szenteknek tulajdonított – kacatot sóztak rájuk búsás áron. A vallástól megszédült gazdag vezetőréteg rövidlátására lehet példa egy másik, Thietmar családjához szorosan kötődő tudósítás: „A szülőhaza hős védelmezője Gero mélyen elszomorodott fia, a nemes Siegfried halálán, és lelke megkönnyítéséért az öreg veterán Rómába zarándokolt. Győzedelmes kardját Szent Péter sírja elé helyezve imádkozott majd a szentséges pápától megkapta szent Cyriacus (Cirjék) jobb kezét. Ezután magát és minden vagyonát az Úristennek ajánlotta fel. Hazájába visszatérve kolostort alapított, minek élére fia özvegyét, Hathuit nevezte ki örökös apátnőnek.” (II.-19) Elúszott a vagyon, de megmaradt szent Cyrianus áldott jobbkeze. (Gero nagyapja, Siegfried az apja volt Ditmárnak.) Mentségére legyen mondva az öreg germán harcosnak, nem tudhatta, hogy szent Cirjék kitalált alakja egy ötödik századi keresztény mesekönyvből szakadt bele a keresztény mártír-klubba, melynek folyamatosan bővülő tagsága hihetetlen mennyiségű csonttal látta el az arra éhes Európát.

Thietmar művét olvasva számos olyan érdekes apróságra lelni, mely mindenki számára tartogathat valami újat, olyasmiket, amiért érdemes végigolvasni egy ilyen könyvet. Ezekből említenék néhányat: A hatodik könyvében előbukkan a szentnek kinevezett Adelbert testvére Szobeszláv, aki szláv létére mégis jó keresztény, mert a németek mellett aprítja a saját pogány fajtáját. (VI.-12)

Francia és német történészek általában elhanyagolják a Karoling és a szász uralkodói időszak alatt virágzó rabszolgatartást és rabszolga kereskedelmet – ami egy kényes folt lehet a dicső múltban – és Thietmar is szégyellheti valahol, ezért részben a zsidókhoz köti annak gyakorlatát. „A király még hozzátette, hogy sok panasz érkezett amiatt, hogy Gunzelin rabszolgáknak adta el alattvalóit a zsidóknak.” (VI.-54)

Hetedik könyvében említi a tipikus keresztény ügynök alakját, a türingiai származású Günthert, aki miután kezdett kiöregedni az útonállásból misszionárius szerzetesnek állt, térítette a cseheket, liuticz-szeket (más néven veleti, pogány szláv törzsszövetség volt az Elba és az Odera között), majd a magyar királyi udvarban, mint semmittevő parazita vendégeskedett.

Thietmar előde Wigbert püspök óriási lelkesedéssel térítette a hitetleneket: „A földig rombolta Schkeitbar erdejében egykor volt pogány szenthelyt, majd megszentelte fertőzött földjét és felépítette helyére szent Romanus templomát.” (VI.-37)

Több száz évvel a kereszténység felvétele után az egyszerű germán nép között még mindig megtalálható volt az őseik hitéhez való ragaszkodás, Thietmar idejében a keresztény ideológiának csupán részlegesen sikerült gyökeret verni. Ekképp kesereg nyájára a historikus püspök: „A lakosság nagy része csak ritkán látogatja a templomot és elhanyagolja pásztora lelki irányítását. Otthonaikban bálványokat imádnak, titokban azoknak áldoznak, tőlük remélve segítséget.” (VII.-69)

Érdemes tőle kiragadni néhány sort, mely őseinkkel van összefüggésben: „Az ország keleti részein megint a magyar hadak dúlása okozott óriási problémát, minek megoldására a püspök (Mihály, Regensburg püspöke 941-978), vezető bajor urak élén hadbavonult. A döntő csata alig kezdődött el – és ó jaj – seregünk verve volt, teljesen le lett tarolva.” De nem kell elszomorodni, hiszen a folytatásban mindjárt ott a győzelem, mert a híradás – főleg a pogány magyarok esetében – nem végződhet rosszul: „a csata után a püspök halottat tetetve ott feküdt az elesettek között, ő maga is elvesztette az egyik fülét a szörnyű öldöklésben, ezenfelül a combján is megsebesült. Mellette az ellenség egyik harcosa feküdt sebesülten és mikor az meglátta, hogy a püspök életben van, a kopjájával akarta agyondöfni. Azonban az Úr emberfeletti erőt adott a püspöknek aki hosszú gyötrelmes küzdelem után képes volt legyőzni és megölni ellenfelét.” (II.-27)

Sajnos a középkori történészek szinte soha nem közlik az általuk említettet hadjáratokban, csatákban résztvevő harcosok számát, ezért különösen pozitívan értékelhetők Thietmar erre vonatkozó adatai: Boleszláv és III. Ottó ezredik évben történt találkozása után a lengyel uralkodó nagyon elégedett lehetett a német császár közreműködésével, mert: „Miután minden ügyet sikeresen elrendeztek a herceg (Boleszláv) gazdag ajándékkal tisztelte meg Ottó császárt, mely ajándék háromszáz jól felszerelt harcos átadásából állott.” (IV.-46)

Ulrik 1015-ben elfoglalta Biesnity városát, hol „... az asszonyokon és gyerekeken felül ezer férfit vetett fogságba.” Ugyanabban az évben a határőrgróf, Henrik lecsapott Boleszláv seregének egy részére és nyolcszázat megölt közülük. (VII.-19) majd ugyanez a Henrik nevű őrgróf 1017-ben ezer morvát vágott le. (VII.-61)

„Boleszláv 600 gyalogos harcosa titokban megtámadta Bohémiát.” (VII.-64)

De persze Thietmar is számos alkalommal elhanyagolja a csapattestek számbeli megjelölését: „Henriket (I. Henrik, 919-939) az apja egy nagyszámú sereggel Daleminzia tartománya ellen küldte, amit a szlávok Lommatzsh-nak hívnak.” (I. 3) „nagyszámú gyalogos sereg” (VII.-20) …

„Meisen mellett hét harci alakulat kelt át az Elbán” (VII.-23), tudatja anélkül, hogy indikálná: egy alakulatban vajon hány harcos van.

Kétségtelen, hogy Itáliára vonatkozó adatai rendkívül értékesek:

1004-ben II. Henrik seregével Itáliába vonult szerencsét próbálni, ahol a veronai síkságon Arduin hadával találták magukat szemben, de mivel a nyílt ütközetet túl kockázatosnak tartották, inkább a visszavonulást választották. Verona tárt kapukkal fogadta Henriket, majd Brescia, Bergamo kapitulálása után gond nélkül vonult be a lombard koronázóvárosba, Páviába, ahol május 14-én megkoronázták. „A lakosság az újonnan felkent királya ellen fordult, felfegyverkezett majd a királyi palotához vonult, csupa olyan ember, akik elégedetlenek voltak Henrik igazságszolgáltatásával és inkább Arduin feslettségéhez vonzódtak. Miután a király a zajos felfordulásról érdeklődött, közölték vele, hogy csupán a köznép hőzöng ami nem más, mint szolgai szemtelenség. A támadók lecsillapítása végett, Köln érseke, a méltóságos Heribert a palota erkélyére állva próbálta megtudakozódni a zendülés okát, de kő és nyílzápor zúdult rá. A király emberei habár nagyon kevesen voltak, hősiesen megvédték a palotát. A városfalon kívül lévő egységek mikor meghallották a csata zaját uruk segítségére sietve szétkergették a lázadókat.” (VI.-7) Pávia nagy része ekkor leégett, „falait sváb, frank és lotharingiai egységek lerombolták le”, a németek amit lehetett kiraboltak és Henrik azonnal átköltözött a várostól északra lévő Szent Péter monostorába. Furcsa győzelem volt ez a páviai köznép felett és még furcsább volt az egész itáliai kaland célja. Mert Henrik semmit nem ért el, elment még misézgetni Pontelungóba, Milánóba utána Grumo helységébe – ahol a pünkösdöt ünnepelgette – majd, mint aki jól végezte dolgát visszatért hazájába.

Majd utoljára hagytam az egyik legértékesebb beszámolóját, melynek őszintesége igen meglepő lehet: A szaracénoktól elszenvedett súlyos vereség: 982. július 13-án történt (III.-20) és a császár szerencsés meneküléséről majd az azt követő jellemtelen viselkedésről Thietmar a harmadik könyvében számol be részletesen. „ … Ottó császár, az azonos nevű Ottó (bajor) herceggel és számos kísérővel a tengerpartra menekült, ahol egy 'szalandria' típusú görög hajót látott közeledni. Ekkor a császár egy Calonimus nevű zsidó lovát használva, sietve lelovagolt a tengerpartra, be a tengerbe, hogy a hajót megállásra bírja, de hajó legénysége nem volt hajlandó megállni vagy felengedni a fedélzetére és tovább folytatta útját. A császár visszaporoszkált a partra, ahol hűséges zsidó szolgája még mindig ott állt, ahol hagyta, aggódva leste ura sorsának alakulását. Kis idő elteltével, amikor az uralkodó észrevette a távolban feltűnő ellenséget kétségbeesetten kérdezte ettől az embertől, „vajon most mi fog velem történni”? „De akkor hirtelen meglátta, hogy egy másik salandria közeledik feléjük és ismét belovagolt a tengerbe, hogy segítségüket kérje. Szerencséjére a hajón már ott volt egyik vitéze, Zolunta (Henrik), aki felismerte uralkodóját és így felvették a hajóra majd a kapitány ágyába fektették.” Ottó arra kérte a kapitányt, hogy vigye őt Rossano városába, ahol a felesége tartózkodik, és ekképpen szédítette az őt megsegítő görögöt: „A bűneim miatt kerültem ilyen szerencsétlen állapotok közé, de hallgass meg engem, hogy miképpen fogunk cselekedni. Birodalmam legjobb vitézeit veszítettem el, amiért keserűség marja szívemet, többé nem fogok ezen álnok földre lépni és nem akarom látni azokat, akik ezért a romlásért felelősök. Menjünk először Rossanóban, ahol már vár rám a hitvesem. Magunkhoz hívjuk őt, a rengeteg vagyonommal együtt, úgy fogunk utána együtt a görög császárhoz, az én testvéremhez menni és miképpen azt remélni lehet, hű barátként fog engem megsegíteni szükségemben.” A kapitányt nagyon megörvendezett az ilyen beszéd hallatán és elhitte, hogy jutalom, kincs üti markát, ha segít a német uralkodón és ezért éjt nappallá téve sietett Rossano felé. Érkezésük után Zoluntát küldték előre Rossano fellegvárába a császárnéhoz, hogy az a vagyonnal mielőbb megjelenhessen a görögök hajóján. A németek közeledtére a görögök horgonyt vetettek és Dietrik püspököt néhány emberével felengedték a fedélzetre. „Miközben a császár a hajó orrában ruhája cseréjéhez készülődött hirtelen beugrott a tengerbe és azt a görög matrózt, aki megpróbálta feltartóztatni, hű vitéze Liuppo kardjával keresztül döfte. A görögök rémülten a hajó másik végébe húzódtak, eközben embereink csónakokba szállva követték a part felé úszó uralkodójukat.” A történetből kiderül, miként csapta be Ottó az életét megmentő görögöket, akik hálából jótettükért nemhogy semmi jutalmat nem kaptak, de még az egyiket le is gyilkolták közülük.

Nem csak a német vitézségről és becsületről lehet elgondolkodni a történet végén, hanem arról is, hogy miért remegett úgy ettől az uralkodótól a Megyer klán feje Géza, hogy nem látott országa számára mást, mint hanyatt-homlok felvenni a kereszténységet? Ez a német uralkodó veszélyeztette volna a Kárpát-medence népét?

A keresztény szellemiségben olvadózó magyar akadémista történelemírás minden kétséget lesöpörve hirdeti, hogy Vajk (István) koronát kapott a Szilveszter pápától, amire rendíthetetlen bizonyítékként Thietmar feljegyzését hangoztatják. Csakhogy Thietmar szavaiból „Waic benedictionem et coronam accepit” (IV.-59) közel sem derül ki, hogy a pápa küldte volna számára a szentelést (áldást) és a koronát. Sem az előző sem az utána következő fejezetekben a pápa meg sincs említve, és inkább az a szöveg korrekt olvasata: „az említett császár (III. Ottó) kegyéből, és buzdítására Henriknek, a bajorok hercegének sógora (gener) Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert.” Ezt a bejegyzést kifogatni oly módon, hogy a pápa küldött koronát Vajknak egy félrevezető valami, ám az is igaz, hogy a magyar történelemírás pont az ilyen félrevezetésekre épül.

Géza feleségéről, Saroltról azt írja Thietmar: „ivott, mint a kefekötő, férfiként ülte meg a lovat, és egyszer mérgében agyoncsapta egyik emberét.” (VIII.-4) Érdekes módon 'Belekneginek' hívja Géza feleségét, a Sarolt nevet nem ismeri.

Thietmar művéből kiviláglik, hogy az egyházirodalmi alkotásokon kívül nagyon jól ismert több klasszikus pogány szerzőt, akiktől rendszeresen idéz. Ilyen Horatius (Ars Poetica, Ódák, Szatírák), Vergilius (Aeneis, Georgica), Terentius (Eunuch, Phormio), Ovidius (Metamorfózis), Lucanus (Bellum Cinile, Pharsalia), Iuvenalis (Szatírák), Persiós (Szatírák), Statius (Silvae) és Cato (Disticha) c. műve.

A megadott fejezetszámozások eltérnek más munkákban található beosztástól, mivel Robert Holtzmann fordítását használtam.

Amatus (Aimé)

Péter Dékán tudatja művében (Liber de Illustribus Cassinensibus), hogy Amatus (francia nevén Aimé), a Monte Cassino monostor szerzetese volt, és nyolc kötetes történelmi munkájában megírta a Normannok itáliai történelmét, mely mű sajnos eredetiben nem maradt ránk, de rendelkezünk XIII. századi, ó-francia nyelven irt másolatával. Amatus leírása Capua hercege, Richárd halálával (1078) fejeződik be, és innét következik mint egy folytatásképp Apuliai Vilmos öt kötetben rendezett, hexameterekben irt műve a Geste Roberti Viscardi, amit II. Orbán pápa kérésére készített el. A hiteles szemtanú által irt történelmi mű a normannok Apulia, Kalábria, Szicília területeinek meghódítását, kizsákmányolását beszéli el Robert Guiscard, 1085-ben bekövetkezett haláláig.

Malaterra monostorának normann származású szerzetese, Gaaufredus (Godfrey) Malaterra, kortársa volt Apuliai Vilmosnak 1098 körül fejezte be a 'Historica Sicula' (Szicília Történelme) c. munkáját melyben a Normannok itáliai hódítását beszéli el. Művét Robert Gusciard testvére, I. Roger szicíliai gróf parancsára (vagy ha úgy tetszik megbízatásából) írta, aki saját és testvére, Róbert életét akarta megörökítettni. A négy részből álló kötet, Rollo normann vezér itáliai fellépésével kezdődik és a Szicíliai Királyság megalapításának leírásával ér véget. Róbert gróf Szicíliában legyőzte a szaracénokat és saját magának a 'Szicília Hercege' titulusát adományozta oda. (ne tévesszen senkit meg, hogy Robert Gusciard fiát is Rogernek hivták.)

Lupus Protospatharius

Az ismeretlenség homályában burkolózó, Lupus Protospatharius magyarul Kardhordozó Farkas évkönyve (Annals Lupi Protospatarii), a 860-1102 közötti időszak Mezzogiomo (Dél-Itália) eseményeit ismerteti, főleg a névtelen Bari Krónika leírását követve. Kétségtelen, hogy műve megírásához rendelkezésére állt Bari püspökhivatala levéltára és ugyanazt a forrást használta, mint a másik paptörténész, Apuliai Vilmos. A szerző néhol értelmetlenül keveri művében a latin, görög, arab kifejezéseket a kezdetleges 'italic' nyelvezettel vegyítve. Legtöbb bejegyzése rendkívül rövid, néha csak néhány szóból álló kurta mondat, de egyik évre sem jegyzet fel néhány mondatnál többet. Érdemes néhány bejegyzését elolvasni, mert fontosabb események említésén kívül bizonyos betekintést enged a középkori élet mindennapos kegyetlenségébe is:

1041: Szicíliából érkezett a kapatán, Nikefphorosz Dulchiano Ascoli városába, miközben Arduin a lombard vezér Melfiben gyűjtötte össze a normann hadi népet. Dulchiano felvette a harcot a közel háromezres normann sereggel, de azok levágták a görögöket.

1042: … magisztrátus Maniakes áprilisban kötött ki Tarantóban, és júniusban földig rombolta Monopoli városát, majd Materába ment ahol hatalmas vérengzést rendezett.

1043: Bari visszatért a császárság kezébe, és szeptemberben a patrícius Pardus sok arannyal a városba érkezett. Maniakes orvul megölette Pardust és saját alattvalóitól azt kezdte el követelni, hogy imperátornak hívják. Theodórókanosz az új kapatán februárban érkezett meg Bariba és Maniakes Durazzóba menekült előle.

1046: … Még ebben az évben Conus (Konrád) a németek királya Itáliába jött, mert három pápa uralkodott Rómában.

1053: Június hó hatodik napján a normannok megütköztek a Leó pápa szövetségében álló németekkel, és legyőzték őket. Ebben az évben nagy volt az éhínség.

1070: Január havában nagy vérengzés volt Brindisi városában; negyven normann harcost élve fogtak el másik negyvenhárom szövetségesükkel együtt, majd mindet lefejezték és fejüket elküldték a bizánci császárnak.

1071: … Április 15-én Róbert herceg elfoglalta Barit és júniusban 58 hadihajóval az Adrián átkelve Szicíliába érkezett.

1096: Szicília hercege Roger húszezer szaracénnal ostromolta meg Amalfit

1098: Októberben egy fénylő üstökös tűnt fel az égen és a keresztény hadak hosszú ostrom után átverekedték magukat a külső falakon, majd elfoglalták Antiókia városát. Hatvanezer lakost gyilkoltak le mikor áprilisban elsikerült foglalniuk a várost. Teljes győzelmet arattak a törökök felett és igen gazdag zsákmányra tettek szert.

1099: Jeruzsálem elfoglalása után a keresztények kétszázezer embert gyilkoltak le.

Ostiai Leó

Mindössze 14 éves volt, mikor családja beadta Monte Cassino híres monostorába ahol később levéltárosz és könyvtáros tisztségét töltötte be. Marsicanus Leó ( 1115) vagy az ismertebb nevén Ostiai Leó műveltségével, kifinomult modorával kitűnt bencés társai közül, diplomáciai érzékének, alkalmazkodóképességének köszönhetően kora jelentős személyeivel került közeli kapcsolatban, majd szolgálatai elismeréséért először II. Urbán 1088-ban Szent Vito kardinálisává, később II. Pascal pápa, 1105-ben Ostia érsekévé nevezte ki.

Monte Cassino-i tartózkodása folyamán készítette el terjedelmes, három kötetből álló művét a Monte Cassino Krónikáját (Chronicon Casinensis), melyben 529-től, a monostor megalapításától, 1075. év elejéig ismerteti a monostor egyházügyi és a környezetében eső vidékek világi történelmét. Első könyvében többek közt hosszasan fejtegeti az I. Ottó alatt, Itáliában végbement hatalmi átrendeződést, minek folyamatában a félsziget jelentős része a frank dominanciából német befolyás alá került. Második könyvében terjedelmesen ismerteti a normannok Dél-Itáliába érkezését és Apulia birtokbavételét. Harmadik könyvében Róbert Guiscard normann vezér kalábriai és szicíliai hódításait, sikereit, valamint Aversa-i Drengot Richárd capuai hatalomra kerülését írja le pontos részletességgel. A Krónika folytatását kitevő negyedik kötetet Péter Dékán (Petrus Diaconus) írta meg, melyben 1138-ig bezárólag ismerteti a történéseket. Művében Leó komoly hangot ad a monostor számára juttatott adományok, privilégiumok részletezésének és talán túlzásba viszi a babonáktól túlfűtött csodák, tünemények leírásait, ám ez mellett értékes, hiteles történelmi adatokkal gazdagítja olvasóit. Leó több esetben felhasználta Amatus közléseit és természetesen a kolostor gazdag levélgyűjteményét.

Monte Cassinoról még jó, ha tudjuk: Ostiai Leó tanára, Desiderius apát (1058-1087) megpróbált magaköré gyűjteni annyi tehetséges, értelmes papot, amennyit csak bírt. Irányítása alatt korábban nem tapasztalt magas szellemi szintre emelkedett a szerzetesek alkotóképessége; iskola, fordító, másoló és hamisítóműhely tevékenykedett falai közt. Desiderius irányításval jött létre VIII. János pápa (872-882) leveleinek kompilációja, melynek mind a 314 levele hamisításnak tekinthető. Számunkra, magyarok számára azért fontos a Monte Cassinóban összeállított János-levélgyűjtemény, mert csak ezekben esik szó a pápaság és a szlávok IX. századi viszonyáról, pontosabban ebben a gyűjteményben található a híres, 880-ban kelt Industriae Tuae kezdetű bulla, melynek eredeti példánya vagy kancellária másolata 'elveszett'. Ebben a hamisításban nevezik meg – a címzettet – Szvatopluk néven, és erősítik meg Vichinga püspököt a 'szláv' nyitrai püspökségben. (A tót és a magyar történészek elszégyellhetnék magukat orcátlanságukért, hogy mind a mai napig hiteles dokumentumként idézik ezt a közönséges hamisítványt).

Sutri-i Bonizo

Milánóban 1045 körül született, gyermek éveit is ott töltötte és elég fiatalon csatlakozott a papokhoz. Miután nézeteltérésben keveredett főnökével, Dionüsziosz püspökkel jobbnak látta Rómába átköltözni, VII. Gergely udvartartását szaporítani. A gyors felfogású pap könnyen alkalmazkodott és szolgálataiért a pápa néhány év múlva Sutri püspökévé léptette elő. Viszonzásképp Bonizo mindenben támogatta Gergelyt a IV. Henrik elleni civakodás folyamatában. Konstancai Bertold közli krónikájában, hogy IV. Henrik, Róma ostrománál 1082-ben letartóztatta Bonizót. Az elfogott főpap őrzését Henrik, III. Kelemen ellenpápára bízta, aki nem őrizhette valami jól, mert Bonizo egy idő után meglépett, és a toszkáni matróna, Matilda szoknyája mögött keresett menedéket. Ellenségei 1090-ben rajtaütöttek Bonizzon; megvakították és megcsonkolták. Halála pontos évét vagy körülményeit nem ismerjük, ám mivel azt többféleképpen magyarázzák, az eltérő feljegyzésekből ezért mindenki szabadon választhat.

Fő műve az Egyház Történelme (Liber ad Amicum) saját korának itáliai eseményeit ismerteti, míg a másik jelentősnek mondható alkotása a Liber de vita Christiana. egyházjog-kánonjog vallásügy összefüggései mikéntjével foglalkozik, valamint azok erkölcsteológia rendszerét tárgyalja. Mondanivalójában a keresztény törvények szerinti felfogást ajánlja fel, mint követendő helyes utat, mely úton a legfőbb keresztényi erényként az engedelmességet jelöli meg.

Quedlinburgi Évkönyv

Az évkönyv egyik különlegessége abban rejlik, hogy azt egy nő (apáca) írta 1008-1030 között a 936–ban alapított Quedlinburg apátságához tartozó zárdában. A Quedlinburg-i zárdáról tudnunk kell, hogy annak leghíresebb apátnője Madarász Henrik második felesége Matilda volt, akihez később csatlakozott két unokaguga; Adelheid és Edith. Ezek után természetes, hogy Quedlinburg zárdájában előrehaladott írásbeliség létezett, másolóműhellyel és iskolával. A szász uralkodóház nőtagjai előkelő iskoláztatásban részesültek, és Tietmart is Quedlinburgba küldte családja tanulni az anyai nagynénje, Emnilde apátnő irányítása alá. Az évkönyv szerzőjét név szerint nem ismerjük, az eredeti kéziratpéldány elveszett és a mű egy XVI. századi másolatban maradt fenn, melyet jelenleg Drezdában őriznek. Műve első részében a világteremtés kezdetétől a harmadik Konstantinápolyi Egyetemes Zsinat (681) közötti időszakot foglalja egyben, forrásul főleg Jeromos, Izidor és Bede írásait használva. 1002-ig minden bejegyzés végeredményben más krónikák, évkönyvek részleteinek másolata, ám onnantól a saját meglátásai tapasztalatai alapján folytatódik tovább az elbeszélése. Az Évkönyv szerzője számos helyen önkényesen bővítette, megtoldotta a forrásként a forrásként használt kéziratokat,és a Nagy Konstantinról meglévő szövegét a következő betoldással bővítette: "Konstantin a várost (Róma) számtalan más birtokkal átadta Szent Péternek, megparancsolva, hogy az egész világon minden püspönek úgy legyen a feje a római pápa, miként a királyoknak és a többi hatalmasságoknak a császár."

A szerző elsődleges feladatnak tekintette, hogy művében Quedlinburg apátságának kegyeletteljes történelmi bemutatása mellett, hangot adjon, hogy az ősi időkre visszavezethető dicsőséges múlt jogos örökségként, az isten akaratából szállt rá a hatalom a Szász Ottó dinasztiára. Korábbi századok elbeszélésében történelmi és legenda alakok (a hun Attila, Dietrik a gótok királya, Ermenrik, Odoaker stb.) hőstettei keverednek a valós történelmi mozzanatokkal, ám a III. Ottó és II. Henrik dolgai aprólékos és pontos ismerete bizonyíték az annalista szemtanúi közelségére. A középkor ezen szakaszából rendkívül kevés megbízható adattal rendelkezünk az európai zsidóság helyzetéről, ezért lehet értékes az évkönyv szerzőjének az 1012. évi jegyzése, miszerint II. Henrik Mainzból kiűzte a zsidókat: „A király elrendelte a zsidók kiűzését (expulsio) Mainzból, és ugyanakkor az eretnekek őrültsége is vissza lett szorítva.”

Quedlinburg apátság kincstárában az ősi kéziratokon kívül kegytárgy, értékes templomi edények sokasága, aranysújtásos érseki/püspöki köpönyegek, miseruhák, drága ajándéktárgyak voltak felhalmozva, melynek egy részét a II. világháborúban az amerikai katonák meglovasították.

Petrus Diaconus

1107-ben született, gyermekkorától Monte Cassinóban nevelkedett, s ott is élt a század közepe táján bekövetkezett haláláig. Mint a Tusculumi grófok leszármazottja, ívelő karrierje biztosnak látszott, először könyvtárosként (bibliothecarius) tevékenykedett a kolostorban majd II. Lothár Itáliai látogatása folyamán a császár káplánja és titkára lett. A császár szerette volna udvartartásához kötni a művelt papot, azonban Wibald apát ezt megakadályozta mondván a kolostornak szüksége van Péterre. Fő munkája az Ostiai Leó által elkezdett kolostortörténet (krónika) folytatása volt, ami mellett több jelentős történelmi munkát szerkesztett. Munkái kompillatív jellegűek, többnyire azonban igen megbízhatatlanok. Kompilációs módszere jellemzi a szentföldi zarándokhelyekről szóló munkáját is, amit kibővít saját elképzeléseivel.

Néha nagyon szabadjára engedte fantáziáját, tehette, mert környezete pont az ilyen sületlen dolgokra áhítozott: „A Golgotán van egy fadarab az Üdvözítő keresztjéből, melyre őt feszítették, meg a felirat, mely egy szűk nyílásban van elhelyezve. Itt van még az a szarv, melyből a királyokat felkenték, és Salamon pecsétgyűrűje is.”

„A világ közepétől nem messze pedig egy börtön áll, és itt van a megkötözés helye; nem messze pedig a ruháktól való megfosztásnak és a köntösök elosztásának helye van. A Kálvárián pedig, ahol az Úr keresztre feszíttetett, a hegy meg van repedve, és a Kálvária hegyére tizenhét lépcsőn lehet feljutni, és ott kilenc lámpa függ egy-egy ezüstfedővel. Lejjebb pedig a Golgota van, ahol Krisztus vére a meghasadt kősziklára hullott. A Kálvária hegye alatt kelet felé pedig a város másik felén van az Úr temploma, melyet Salamon épített. Négy kapuja van, az első kelet felől, a második nyugatról, a harmadik délről, a negyedik északról, melyek a világ négy táját jelentik, kívülről pedig nyolc sarka van, mindegyik sarok távolsága tizenkét lépés.”

Opavai Martinus Polonus († 1278)

Domonkos-rendű szerzetes, sokáig élt Rómában a pápai kúria penitenciáriusa (bűnöket feloldó kanonok) tisztségét viselte, ezmellett bizalmasa, gyóntatópapja volt hét pápának (IV. Sándórtól, XXI. Jánosig). Valamiért III. Miklós (1277-1280) nem szívlelhette és el akarta Rómából tüntetni Martinust, ezért a jó távoli, lengyelországi Gnéza (Gniezno) érsekévé nevezte ki, azt a papot, aki az egész életét a pápai udvarban töltötte. Hivatalát sosem tudta elfoglalni, mert útban Lengyelország felé, Bolognában elhunyt. Egyetlen ismert, rendkívül népszerű művét Chronicon Pontificum et Imperatorium (Pápák és császárok krónikája) 1277-ben fejezte be. Tőle származik Johanna női pápa legendája, amit később Etienne Bourbon francia szerzetes tovább népszerűsített. Krónikájában Krisztus születésétől katalogizálta a pápák és az uralkodók pontos kronológiai sorban szedett rendjét egészen III. Miklósig. Könyve baloldali lapjain a pápák uralkodását jegyezte 'pontos' évszámmal feltüntetve, míg a jobboldali lapon az ugyanakkor uralkodó császárról emlékezett meg. Minden oldal ötven végigírt szűkszavú sort tartalmazott és minden sor egy év történését említette. Tehát lapokként ötven év volt tárgyalva. Krónikája attól függetlenül, hogy jobbára mese és legenda gyűjtemény, mint valós események objektív leírása, mégis rendkívül népszerű volt, amit az is bizonyít, hogy több mint négyszáz másolata maradt fenn.

1 komment

Állatkínzás: mohamedán-zsidó-magyar

2013.10.19. 18:38 E.Katolnai

Stop-Ritual-Slaughter-300x200.jpg

Időről időre vallásünnepekhez kötö zavart, kényelmetlenséget keltő képek, képsorok jelennek meg a médiában és a közösségi oldalakon, melyeken átvágott torkú, véres állatok vonaglanak. A kényelmetlenséget növelheti, hogy a rituális állatvágás megrázó anyagát hozó szerkesztő, szerző minden estben elhanyagolja megemlíteni annak embertelen, etikátlan aspektusait. Ez a hiány abból fakad, hogy a világ legtöbb helyén – így Magyarországon is – a politikusok és vezető társadalmi-közéleti figurák nem óhajtják pontosan megfogalmazni az állatkázás kritériumát és így a nagytöbbség, az állatok rituális leölését nem tartja állatkínzásnak.

A problémát tovább bonyolítja, hogy Magyarországban túl magas azok száma, akik maguk is embertelenül bánnak az állatokkal vagy különböző okokból (pl. vallás) védik, támogatják az állatkínzást. Sok olyan van, aki éppen szereti a macskáját, kutyáját, aztán fogja a puskát és gyönyörű énekes madárkákat lő cafattá. Majd lefotóztatja magát a szétlőtt madárkákkal, rokonainak, barátainak dicsekszik vele: Árpád unokája ő, nagy vadász, és közben 'állatbarát'. Leszámítva a leggorombább kutya-macska (gyomorforgató) megkínzási eseteket szinte minden más belefér a tűréshatárban, és ebben a békés közönyben különösen elfogadhatónak tűnik az átlag magyar számára, a hagyományosnak mondható felelőtlen bánásmód. Ennek a mentalitásnak köszönhetően a magyarok többsége nem tekinti állatkínzásnak a rituális állatvágást és visszautasítja a témakőr angol nyelvű irodalmának figyelemben vételét. Eltekintenek a tudományos megfigyelések véleményezésétől (pl. Dr. Craig Johnson, Massey University, Neww Zealand) és inkább a vallásőrültekre hallgatva mossák kezeiket. Nagyon kevés magyar van, aki ilyen egyenesen mer fogalmazni: „Halal vágás, az állatot felkötik és a nyakától lefelé kábítás nélkül egy hatalmas vágással felvágják, és így kivéreztetik. Ez egy jó üzleti vállalkozás, de rendkívül kegyetlen, és mégis engedélyezett. Hasonló a kóser vágáshoz, de annál még kegyetlenebb. (Szilágyi István, a Fehérkereszt Állatvédő Liga kurátora)

balkanblog.JPG

A magyar portálokon inkább olyasmikre lelni, mint a balkanimozaik blog', ahol a szerző nyíltan propagálja a rituális állatkínzást, ;s ehhez a képhez, mármint az állat rituális megkínzásához azt írja, hogy: „megtisztulva, lelkileg megerősödve tesznek eleget állatáldozási kötelezettségnek.” Szerény hozzászólásomat azonnal törölte és a téma megtárgyalása helyett pollkorrekt módon szólt oda: „A jövőben is ki fogom törölni azokat a hozzászólásokat, amik bármelyik vallási közösség elleni negatív felhanggal íródnak.” Tehát nem a rituális állatkínzás a negatív, a 'Nosztalgikus” névre hallgató szerző szerint, hanem annak a bírálata.

Ami nincs magyarul megfogalmazva az megvan angolul. Johnson a New Scientist-nek adott nyilatkozatában kihangsúlyozta, hogy „a rituális leölés felesleges fájdalmat okoz az állatnak” A szakvélemények mellett bőven találni vezető humanista gondolkodókra, akik felemelik szavukat az állatkínzás ellen: Az eddigi vizsgálatok alapján a kábításmentes állatvágás gyakorlatának nincs helye a modern világunkban, gyakorlatát meg kell tiltani. A vallás irányában kifejtett mértéktelen engedékenység helyét a mindenkire egyformán érvényes, tudományos alapokon nyugvó megközelítés kell, hogy felváltsa.” (Adam Rutheford a Nature Magazin kiadója) És bizony van is miért szavukat felemelni, mert ahol a józan ész sikert ér el a vallásfanatizmus beteges megnyílvánulása ellen, ott rögtön feltűnnek a sötét erők, gonosz kegyetlen 'vallási vezetők', akik harcba szállnak az állatkínzás jogosságáért.

Michael Schudrich lengyel főrabbi mélységesen felháborodott a lengyel parlament kábítás-nélküli állatvágás tiltására hozott törvényen, és hisztizésében amikor a holokausztot belekeverte, akkor indirekt lenácizott olyan állatbarát embereket, akiknek semmi közük nincs a nácizmushoz. (The New York Times, 2013. szept. 5.) A 2011-es Holland törvény betiltotta a rituális állatölést, mire válaszként a Holland főrabbi Binyomin Jacobs rögtön rázendített a nácizásra, mert szerinte az állatvédő, állatokat szerető holland emberek nácik. A magyar Feldmájer is kiállt a kamerák elé és kijelentette, hogy a vallásos zsidóknak joguk van megkínozni az állatokat. Nincs még egy népség Európában, aki annyiszor felháborodva 'elhatárolódna' az általuk embertelennek tartott megnyílvánulásoktól, mégis, mikor a rabbi az állatok megkínzása mellett nyilatkozik nagy a kuss a szuper-humanista elhatárolódók között. Tabu, véres-rongy ma Magyarországon a rituális állatkínzás, amitől mindenki elfordul, melynek megvitatásától mindenki elhúzódik. Pedig a profi elhatárolódók között is akad nem egy, aki háziállatot tart és állítólag szereti az állatokat, és mégis …

Ausztráliában pl. törvény van az állatok levágása előtti elkábítására, ám amint a legnagyobb példányszámú napilap, az Australian 2011. okt. 29-i száma beszámolt a szövetségi mezőgazdasági miniszter, Joe Ludwig zsidó és mohamedán vallásfanatikusoknak engedve 12 vágóhídnak engedélyezte a rituális állatkínzást. A 12 vágóhidat érintő döntés lehetővé teszi több százezer állat megkínzását, mielőtt életüket végleg elvennék. Pedig a törvény világosan kimondja: „Az Ausztrál húsgyártásban/feldolgozásban alapvető követelmény az állatok elkábítása (eszméletlenné tétele) a levágást megelőzően.” És az ausztrálok mégis meghátráltak a vallásőrültek követelése előtt.

rspca.jpg

A kiemelt tiszteletet élvező Ausztrál állatvédő liga logója. A szervezet szintén egyértelműen fogalmaz a rituális leöléssel kapcsolatban: „Az RSPCA erőteljesen ellenez minden olyan állat leölést, mely a levágás előtt nem használja az állatok elkábításának gyakorlatát.”

Természetes számomra, hogy a rituális állatvágás mikéntjét illetően a nagytekitélyű Ausztrál állatvédő liga az RSPCA (Royal Society for the Prevention of Cruelty To Animals), – ami talán magyarul: Királyi Állatvédelmi Intézmény az Állatkínzás Megelőzésére – véleményét tekintem mérvadónak a vallásőrültek emberhez méltatlan magyarázkodása helyett. Ebben a szervezetben olyan emberek tevékenykednek, akiknek helyén van az eszük, szívük, és milyen furcsa, hogy soraikban nincs mohamedán vagy fanatikus zsidó. Vajon miért nem? Nos a válasz pont az állatok tisztelete, szeretete, pontosabban: annak hiányának tényében keresendő. Egy muzulmán vagy egy vallásos zsidó szeretheti éppen a madarát, ám evvel ki is merül náluk az állatok iránt érzett szeretet, tisztelet, mert a vallásból fakadó állatgyűlölet (megvetés) erősebb mindennél. Ha nem így lenne, akkor modern világunkhoz igazodva már rég feladták volna az állatok rituális megkínzását.

A British Veterinary Association (Angol Állatgyógyászati Szövetség) nem véletlenül javasolja: „Álláspontunk egyértelműen világos, hogy levágásuk előtt az állatokat szükséges elkábítani …”

A tudósokból és nem vallástól megzavarodottakból álló Európai Unió 'Scientific Panel on Animal Health and Welfare' (Állategészségügyi és Gondozási Tudományos Testület) javaslatra úgyszintén oda illene figyelni: „az elkábítást mellőző gyakorlatnál a levágásra kerülő állatokkal kapcsolatos bánásmód, komoly aggodalomra ad okot, ezért mindenhol az elkábítástechnikáját kell alkalmazni.”

Az Európai Állatgyógyászati Szövetség (FVE) minden esetben elengedhetetlen követelménynek tartja az állatvágás előtti elkábítást … Még hosszasan lehetne sorolni a tiszteletben álló tudományos intézmények, testületek állásfoglalását, melyekben az állatok megkínzásának elkerülése a legfőbb cél. Egy sincs köztük, aki egyetértene a barbár vallásgyakorlattal! Szerencsére ezen tudományos testületek képviselői nem riadnak vissza a félrevezető becsmérléstől, az iszlámfóbia és az antiszemitizmus vádjától, és bátran bírálva elvetik az állatkínzással járó rituális állatvágást. Evvel szemben a magyar fórumokon olvasható mentegetőzés gyáván és laposan hangzik: „Nem szabad (nincs jogunk) beleszólni más kultúrák jelenségeibe, mert ők már évezredek óta így csinálják.” Nemhogy nem szabad beleszólni, hanem egyenesen kötelességünk fellépni a gonoszság ellen, a kiszolgáltatott állatok védelmében. „Tisztelni és becsülni kell a másik vallását és a velejáró praktikákat.” Nem, nem kell tisztelni. Csak azt kell tisztelni, amiben értéket találunk és nem azt, amit hagyományosan, társadalmi-kulturális berögződések szerint megkövetelnek mindenkitől. Ha meg visszataszító, gonosz sajátosságokat látunk egy bizonyos vallásközegben, akkor pedig nyugodtan kimutathatjuk lenézésünket, megvetésünket. „Minden népnél előfordul az állatkínzás, minden népségben találhatók állatkínzók.” Igen, ez sajnos így igaz, azonban az állatkínzás egyedül a mohamedánoknál és a fanatikus zsidóknál intézményesített: és ez óriási különbség.

Az emberiség igazi erkölcsi vizsgája abban áll, hogyan cselekszik az állatokkal szemben. Ebben az értelemben az ember olyan alapvető vereséget szenvedett, hogy minden egyéb vereség ebből származik.”(Milan Kundera)

Tekintettel arra, hogy a majdnem hosszúnak mondható életem folyamán megismertem tisztességes, józan gondolkodású, állatokat szerető, tisztelő zsidó embereket is, (sőt olyanokat is akik Buddha békés filozófiáját követik a mózesi kegyetlenség helyett), ezért veszem a bátorságot és az állatszerető zsidó honfitársaimhoz fordulva kérem őket:

Ha tényleg szeretik az állatokat, akkor essen meg a szívük a megkínzásra szánt állatokon.

Ne higgyék el a rabbinak, hogy a zsidó identitás egyik pillére az állatkínzás. Gondoljanak csak bele, milyen identitás az, melyben szükséges az állatokat megkínozni?

Utasítsák vissza azon állatszertő emberek becsmérlését, lenácizását, akik tiltakoznak az intézményesített állatkínzás ellen. Ne higgyék el a rabbinak, hogy ezen emberek gyalázása a zsidók érdekeit szolgálja, ne higgyék el hogy az embertelen gyakorlatot bírálók mind antiszemiták és a zsidóság ellenségei.

És végül, ha tényleg szeretik az állatokat, akkor emeljék fel szavukat a barbár állatkínzó praktika ellen, és nyugodtan fejtsék ki véleményüket rabbijuk előtt. Az ilyen nemes fellépés tiszteletet és megbecsülést hozna a zsidóságnak, még olyan helyről is, ahol különben sok a negatív vélemény.

 

Szólj hozzá!

Könyvismertetés

2013.09.22. 19:24 E.Katolnai

wickham.jpg

Az Oxford Egyetem híres történelem professzora, Chris Wickham hét éven keresztül, több tucat kollégája segítségével írta meg a 'Framing the Early Middle Ages' (A Kora-középkor Keretbefoglalása) c. könyvét, melynek alcíme: 'Európa és a Mediterrán, 400-800 között'. A tekintélyes Wolfson Történelmi Díjat 2005-ben elnyerő mű semmiképp nem nevezhető átlagos történelmi munkának. A 830 oldalas, akadémista nyelvezettel megfogalmazott könyv nem a nagyközönség számára íródott, ami látható a szerző alapos felkészültségéből, a több mint 100 oldalon felsorolt bibliográfiájában, 2500 történelmi könyv, tanulmány van forrásként feltüntetve, mely hatalmas anyag mintegy 2000 szerző szellemi terméke.

A középkori világ jellegzetességei, kulturális, etnikai, földrajzi karaktarei szerinti témákat a szerző négy fejezetben; 1. államalakulat, 2. arisztokrácia hatalomstruktúrája, 3. parasztság, 4. szisztémák hálózata – vázolja fel, és mondanivalója alátámasztására feltüntetett forrásmegjelölés tömkelege tényleg lélegzetelállító. Minden fejezetben régióról-régióra járva ismerteti a helyi politikai, gazdagsági rendszerek felépítését, változásait, működési rendszerét (pl. adórendszer, adóbehajtás, törvénykezés, birtokok, bérlések stb.) és ahol kényelmes számára: a régészeti kutatások eredményeit. Tekintettel arra, hogy a könyv nem egy ember kutatásának alkotása, ezért még a szakember számára is lehetetlen feladat lenne a több mint 2000 történelmi mű leellenőrzése, minek jó része latin, német francia és más nem-angol nyelven jelent meg.

Könyvének fő célja a sötét középkor századainak megvilágosítása, gazdagítása, benépesítése egy olyan keretben, mely méltón foglalhatja magába a tárgyalt időszak életét. A 400. év körül már megkopott a Római Birodalom páratlan ragyogása, külső, de főleg belső romboló erők egyre élesebben martak bele a társadalmába, szaggatták rendjét, degradálták erkölcsét, miáltal lépésről-lépésre rontva lett az életszínvonal és vele romlott az egyéni/közösségi alkotásképesség. De még mindig jónak élhetőnek mondható a Birodalom legtöbb része, különösen a Mediterráneum; Egyiptom ontja magából a mezőgazdasági termékeket, Korzika, Ibéria, Illiricum, Kappadókia bányái még teljes gőzzel termelnek és a Földközi-tenger kikötőiben sorban kell várakoznia a kereskedőhajóknak zsúfoltság miatt. Jómódú kereskedővárosok, mintagazdaságok váltják egymást mindenfelé. Aztán szép lassan minden elkezd változni silányabb, lepattantabb, kiszolgáltatottabb lesz a világ és benne az ember. A társadalom minden aspektusában hanyatlás, visszafejlődés mutatkozik meg, de azért az élet sehol nem szűnik meg, csak minden átalakul, változik, míg minden beletorkol a szürke homály korszakába, mely korszakot sötét középkorként tartunk számon.

A középkor kezdeti szakaszában végbemenő folyamatok megvilágítására a római életmód talán legjellegzetesebb sajátosságát a villák sorsát tárgyalja:

„A Római Birodalom nyugati felét i. u. 300. körül villák sokasága uralta mindenfelé, de a 700. évekhez közeledve teljesen eltűnnek” – állapítja meg a szerző a villák sorsának szomorú tényt, és magyarázatként kihangsúlyozza, hogy a hanyatlás folyamata különböző időszakokban ment végbe és az elpusztulásuk módozatai is eltérő körülmények között mentek végbe. „Tűzkár, háború, járvány sok esetben járulhatott hozzá a villák eltűnéséhez” – furcsa módon a szerző a lehetőségek között felveti „néhányat egyszerűen elhagytak” értelmetlenséget – „más esetekben templomokká, kolostorokká alakították át azokat.” Még ha teljes valóságot tartalmaznak a felsorolt érvek, akkor sem ad választ, hogy miért nem restaurálták a megrongált villákat? Miért nem építettek újakat? A tipikus római villák erős, időálló építmények voltak: kőalapra, égetett téglából felhúzott falakat cseréptető fedte. Kényelmes, padlófűtéses helységeit keretbe foglalt ablaküveg világította meg, és az olvasó – a sok feltételezés pengetése mellett – nem kap magyarázatot arra, hogy a római villa építészeti vívmányait, előnyeit miért nem másolták? Amit a következő korok emberei építettek az magáért beszél; a silányan összetákolt, favázas, rendszerint agyagfalú 8-9. századi lakhely ablaka nem üvegből, hanem szárított birka hólyagból készült, padlófűtés helyett félig-zárt tűzhelyek, kandallók ontották magukból mérgező füstjüket a bentlakókra. „A módosabb frank-germán vidéki nemesség (arisztokrácia) a korábbi villák helyett, több apró helyiségből álló, félig földbe süllyesztett 'grubenhauser' típusú favázas lakóházat emelt,” Ez volt a maximum, amit a pogány-mentes keresztényi civilizációs-szint képes volt produkálni.

„Észak-Galliában 350-450 között épültek az utolsó villák, míg délen a Mediterrán térségben a 7-8. században szűnik meg teljesen a villák építése. A földbirtokosok (grófok, bárók) udvarházai, kastélyai minőség és komfort szempontjából csak a 12. században érték utol a római villák lakhatósági színvonalát. Semmilyen régészeti lelettel nem rendelkezünk a 8. sz. utáni közvetlen évszázadok vidéki arisztokrácia lakhelyeit illetően, nem tudjuk milyen praktikus elemeket, megoldásokat használtak lakhelyeik kényelmessé tételéhez.” A régészeti lelethiány ellenére mégis bátran kijelenti, hogy az arisztokrácia továbbra is roppant vagyonok felett rendelkezett, ám pazar gazdagságát nem lakóhelyeik megfelelő megépítésére, hanem templomok felhúzására, ékkövekkel kirakott pompás ruházatokra és magánhadseregek fenntartására költötte. Ez így nagyon szép magyarázat lenne, de a katonaságot is el kellett valahol szállásolni, az elesetteket eltemetni, márpedig hiányoznak a sírok, és a hadi-népek épületmaradványai sincsenek még felfedezve. „A meroving időszakból még egyetlen királyi-hercegi palota nyomára sem sikerült rábukkanni.” … Megkérdezhetné az olvasó: na és a Karoling korszakból?

A 'Gall és Francia' alfejezetében utal a dokumentumhagyaték és a régészet anyaga közötti hiányosságra: „A Gall törzsi társadalom világából történő áttérés a francia életforma jellegzetességeibe, régészeti vonatkozásban követhetetlen”.

Itáliai arisztokrácia folytonossága – Galliához hasonlóan – az idő múlásával megtörik, a nemesség életnívója elenyésződik és gyökeres változásokon megy át a 400-800 évek közötti időszakban.

Itália ismertetésénél, mint egy kezdésként kiemeli, hogy a gót Theodorik tisztelte és nagyra tartotta a szenátus intézményét, a barbárnak mondott gót hódítás meghagyta, sőt megerősített az ősi szenátor családokat, mint az Anicii, Ruffi, Festie, továbbá a gótok nem voltak hátráltatói a gazdaság/kereskedelem szabad érvényesítésének, támogatták a kultúrát, vallástéren türelmesek voltak: megengedték a pogány és gnosztikus iskolák kötetlen működését. Itália nem a gótok miatt roppant meg. Mégis számos esetben Wickham a 'gót háború' kifejezést használja Jusztinianosz császár pusztító kártevésére, miáltal azt sugallja, hogy a gótok és nem a gyengeelméjű császár okozta Itália tragikus hanyatlását.

A jellegzetes itáliai településforma – az 'incastellamento' kezdeti kialakulását az akadémista történészek többsége szeretné a 8-9. századra visszatolni, ám számukra kiábrándítóan hathat Wickham közlése: „Lazio területén a közelmúltban véghezvitt incastellamento-ásatás eredményei 10-11. századi építményekről tanúskodnak. A leletekből lehetetlenség 900 év előtti lakhatást kiolvasni.” A régészet ellentmondásba keveredik az okmányokban meghatározott állításokkal szemben az itáliai középkori építészet másik jellegzetességével – a 'domoscultae' – esetében is, mikor a régészet száz vagy annál is több évkülönbség eltéréssel határoz meg egy-egy feltárt épületet. Capracorum domuscultae központja, a vatikáni feljegyzések szerint már a VIII. században felépült, ám a római British School által végzett ásatások lényegesen későbbre (IX. sz. vége) datálják az általuk feltárt falmaradványok létrehozását. Minden ilyen esetben a történész kénytelen szembesülni a kéziratok megbízhatatlanságával, a kronológiai ellentmondásokkal, mely jogosan támaszt kétséget az adott okmány autentitását illetően.

Könyvében a szerző számtalanszor rámutat az okmányokban említett épületek régészet általi beazonosíthatatlan ellentmondására. Itália esetében példának hozza fel a Longobárd királyi okmányok gyűjteménye (Leges Longobardum) egyik fontos kéziratát (Memoratorium de Mercedibus Comacinorum), amiben paloták felújítására, bővítésére megadott részletes kivitelezési utasítások, adatok és azok árlistája olvasható. De a munkálatok véghezvitele csak papíron van meg, mert az eddigi feltárások alapján valós voltuk alátámaszthatatlan. Szokásos megjegyzés: „még több ásatásra lenne szükség.”

A pogány időszak pedánsan rögzített adminisztrációs feljegyzései folytatásának hiányát néha csalódottan veszi tudomásul Wickham. A 'Kelet-Mediterrán' c. alfejezetében kétszer is megemlíti a 650. év utáni időszakra, bizánci területekre jellemző földbirtokok tulajdonjogának hiányos, illetve egyáltalán nem létező dokumentációját, más szóval semmi adatunk nincs, hogy melyik görög arisztokrata család hol, mennyi ingatlant mondhatott magáénak. Ugyanerre az időszakra a régészet is silányabb készítésű termékek leleteit hozta felszínre mindenfelé Kis-Ázsiában és Anatóliában. A visszafejlődés okaként a hagyományos kereskedelmi régiók közti hanyatlást tartja elfogadható magyarázatnak.

'Politikai összeomlás és államépítés északon' c. alfejezetében a dán-viking kincsleletek esetében 200 éves kiesést látni: „Dániában sok gazdag, 3-6. századból származó aranyleletet találtak, míg a 9-10. századból jobbára ezüst kincsek kerültek elő.” Habár számos gazdag Dán lelőhelyet ismertet (Sjaelland-Stevas, Gudme stb.), de azt, hogy miért nincs semmi lelet a közbeeső kétszáz évből nem óhajtja megmagyarázni. Fyu szigetén található bronzműves műhelykultúrával rendelkező Gudméből több mint ötven ház maradványa, vas, üvegtárgyak mellett a temetőjéből aranyékszerek kerültek elő. A település 400-500. évek tájékán élte virágkorát. Ebből az időszakból másik féltucat gazdag dániai lelőhelyet említ még: majd kétszáz évig semmi, mintha megállt volna az idő.

A 8. századra vonatkozó bemutatását, észrevételeit szinte minden esetben az okmányhagyatékra történő hivatkozással indítja, majd lépten-nyomon azokra támaszkodva érvel, mert érthetetlen módon az általa áttanulmányozott 2000 szakmunkában ezeken kívül megfelelő érvelésalapot biztosító adatokat képtelen volt lelni. Sokszor hivatkozik kevésbé ismert dokumentumra, mint a 'Passio Praejecti' c. hagiográf szerzeményre, kijelentve: „a 680. körüli okmány, Clermontból származik …”, holott egy igazi profi történésznek ilyenkor legalább lábjegyzetben megillene említeni, hogy a legkorábbi fennmaradt Passio Praejecti másolások a 10-11. sz. termékei és egyáltalán nem biztos, hogy létezett annak egy 7-8. században íródott 'eredeti' változata. A dokumentumokból kiolvasható adatok minden lazaság ellenére mégis problémát jelentenek Wickhamnek, mikor megjegyzi: „Az okmányok alapján említett Alemann (germán) arisztokrácia 8. századi lakhelyeit csupán feltételezni, de pontosan beazonosítani nem lehetséges.” Egyetlen határozott példát képes felhozni, ahol a régészet pontosan alátámasztja az odaillő dokumentumot, melyben Chur apátja 765-ben irt végrendeletében a Rajna felső folyásában lévő Sagoga nevű település központi házáról (sala in castro) rendelkezik. A 8. századi települést, az okmányban említett 'hosszúházzal' egyetemben sikeresen megtalálták, feltárták.

Az általa tárgyalt évszázadok második felében végbemenő kulturális cserék következményében látja a beazonosíthatatlan – melléklet-nélküli – sírok elterjedését, figyelmen kívül hagyva, hogy az ilyen sírokat, pont a sírleletek hiánya miatt nagyon nehéz egy határozott időszakra datálni. „Lorraineben a közemberek temetkezési szokása megváltozik és a 8. századra teljesen eltűnnek a melléklettel ellátott sírok.” Magyarázatként Guy Halsall érvelését idézi, miszerint a 8. századi temetkezési szokások gyökeres változását a sokszor rokoni kapcsolatokkal rendelkező, egyenlő státuszú vezetőcsaládok egymás közötti versengés csökkenésében kell keresni, melyben már nem volt fontos a társadalmi helyzet ilyen formájú demonstrációjára. Wickham osztja Halsall véleményét, hogy „egy új eltérő határozottságú erő hatalomba lépése megváltoztatta az addig fennálló hierarchia rendjét, életmódját és temetkezési szokását.” Anélkül, hogy konkrétan kimondanák, a keresztény hit felvételében látják a gazdagon feldíszített Meroving sírok eltűnését és a Karoling temetők beazonosíthatatlan hiányát. Sajnos az ilyen magyarázat még gimnazista szinten is igen gyenge.

A 'Városok' c. fejezetében pezsgő, élettel-teli városokat vél látni, pl. Mainz városát arisztokrata központnak mondja, holott a polgári élet jellegzetességeit csak a X. századtól lehet nyomon követni. Párizs, Reims, Trier mind kiemelkedő városközpontok voltak – szerinte –, melyek „biztosan jelentős kereskedelmi központok lehettek.” De hát mihez viszonyítva voltak ezek a városok 'jelentős' központok, mert ha pl. Triert nézzük, akkor a 8. századi Trier halvány árnyéka volt csupán a virágzó III. századi császárkori Treveri városának. A városok helyzetének tisztázása nehezen fogalmazódik meg nála, és nem mentes az anomáliáktól: „Párizs fontos központja volt a helyi arisztokráciának, de az, hogy ott rezidenciájuk lett volna vagy, hogy ott laktak volna: bizonyíthatatlan.” Hogyan lehetett Párizs fontos városközpont, ha nem éltek ott jómódú nemesek? Ezen városok kézműiparát, fontos szakmák 8. századi műhelykultúráját a szerző nem ismerteti, miután meg lehet kérdeni: akkor mi által volt a város pezsgő, élettel-teli helyiség? Csak nem a misézgetéstől?

„A kora-középkori városok lakosságára vonatkozó becslések, számadatok egytől egyig spekulatív jellegűek és tudományosan alátámaszthatatlanok. A számbeliségre vonatkozó kortárs közlések teljesen retorikusak és az ebből a hiányból fakadó problémát pótolni igyekvő későbbi történészek kalkulációi vagy merészen optimisták vagy elszomorítóan pesszimisták.” Ezért a szerző is megkerüli ezt a problémát, és a négy évszázad vizsgálódásában egyetlen nyugat-európai város népességét sem hajlandó megsaccolni. Még hozzávetőleges számot sem hajlandó megadni, mintha mindegy lenne, hogy kétezren vagy húszezren lakták volna az általa épp bemutatásra került várost. Kései példaként – pontos forrásra támaszkodva – ugyan említi Pisa városát: 1228-ban 25000 lakták, a 11. században talán tízezren, dehogy mennyi lakossa volt Pisának az általa megvilágított századokban, arról egy szót sem szól. Évszázadokat rendületlenül átívelő folytonosságot vázol fel anélkül, hogy az adott város virágkorát és hanyatlását külön kidomborítaná, így az olvasóban egy olyan kép alakul ki, mintha ezek a városok törés nélküli közösségek, élettől lüktető polgári központok lettek volna 400-tól 800-ig. A kor okmányirodalmára támaszkodva aprólékos bőséggel részletezi a városok életére kiható vagy azokat direkt befolyásoló politikai-társadalmi változásokat, melyeket az uralkodók által kibocsájtott dekrétumokból lehet kikövetkeztetni, de ezen a városok kézműiparáról, termékeiről, és főleg a temetőiről egy sort sem irt. Rengeteget foglalkozik a 8. századi vidéki és városi arisztokrácia életének minden aspektusával, de egyetlen 'arisztokrata' sírt sem ismertet, és a század szegényes – vagy nem létező – hagyatékhiányát meg sem kísérli megmagyarázni. A frank-germán városokkal kapcsolatos közlés-visszafogottsággal szemben a Galilei-Tó déli részén egykor álló Szkitapolis (Bet She'an) városáról minden akadály nélkül képes egy szakképzett történészhez méltóan ismertetni, hogy a város virágzása csúcsát i. u. 500. körül érte el és akkor harmincezren lakták. Szíria és Palesztina számos helységeiből jelentős mennyiségű leletet említ a kézműipar és a hagyományos műhelykultúrák töretlen folyamatosságát bizonyítva. Emellett nem is feltűnő, hogy a frank-germán területekre vonatkozóan ugyanezt a színvonalú bemutatást elhanyagolja. Természetesen Wickham is tisztában van a rendellenességgel és a 'Nyugat-Mediterrán Városi Gazdálkodás' c. alfejezetében így fogalmaz: „Az itáliai városok középkori helyzetéről, állapotáról folytatott vitákat felélénkíti, tovább gerjeszti a régészeti leletek szegénysége és az avval szemben álló, okmányirodalomból kiolvasható gazdagság közötti éles ellentétek halmaza. Minden szakszerű gondos feltárás ellenére a régészet csak szegényes, gondatlanul épített konstrukciókat képes feltárni, melyek silánysága nagyon messze áll a kéziratokban leirtóaktól. (…) A dokumentumok narrációjában említett emlékekre (épületekre) rálelni eddig még nem sikerült, pedig nagyszabású ásatásoknak lehettünk tanúi Brescia történelmi központjában, a milánói metró építésénél és Tours belvárosában lezajlott kutatásban. Ezeken a feltárásokon szinte semmilyen jelentősnek mondható, 7-9. századból származó épületmaradványra nem leltek, sőt a jelek szerint évszázadokon keresztül semmilyen építkezés nem volt ezekben a városokban.”

„Az általam vizsgált időszak Itáliájának városi élete, polgári folytonossága megértéséhez rendkívül fontos figyelemben venni a régésztudomány eredményeiből elénk táruló adatokat, melyek egységesen évszázadokon keresztül áthúzódó krízist vázolnak föl. A feldolgozott eredmények szerint: teljesen megszűnik a cölöpvasas építkezés, a csatornázás, vízvezeték-hálózat kiépítése/karbantartása, eltűnnek a többszintes házak, a közterek, parkok, rendezett utcasorok, nincs többé ablaküveggyártás-hasznosítás és minden épület kizárólag törmelékanyag felhasználásával épül meg. Nem épül több híd és a kővel kirakott utcákat, utakat a döngölt földborítás váltja fel.” Az ilyen lesújtó szakvélemény idézése ellenére mégis visszazuhan mondanivalójában az okmányirodalom állításaiba, mikor később így erőlködik: „Teljesen elképzelhető és nagy a valószínűsége a 750. év körüli időszaktól végbemenő itáliai urbanizációs újjászületés folyamata, mely minden bizonnyal felélénkítette, ismét felvirágoztatta a városi ipart és kereskedelmet.” De hát milyen bizonyíték van erre a virágzásra a papi feljegyzéseken kívül? A kézzelfogható bizonyítékok hiányát érezve nagy nehezen azért Wickham kimondja: „Ám a városi újjászületés mértéke, milyensége pontos meghatározásához még további feltárások szükségesek.”

De mi az, amit meglehet határozottan állapítani a régészet segítségével? „Monumentális rombolás nyomaira lelni a Capitolium és Róma számos területén, melyek magukon hordozzák az épületek szisztematikus szétverését, fürdök, víztárolók szándékos betemetését, utcák, terek eltorlaszolásával járó városi rendezettség felszámolását. Ezek a negatív folyamatok a 6. századtól fokozatosan felgyorsultak.” Ilyen elemzések ismeretével bizony nehéz feladatnak tűnhet az évszázadok kiszínezése, felöltöztetése, mely mellett fel sem tűnhet az olvasónak, hogy a szerző sehol nem mutat rá a számtalanszor kihangsúlyozott visszafejlődés, gazdasági-társadalmi összeomlás, valamint az életszínvonal, életminőség mély zuhanását kiváltó valódi okra. Igaz, néha mintha elvont értelmezésben utalna rá az ókori pogány városok pusztulásával kapcsolatban: „A masszívan megépített császárkori fórumok módszeres szétrombolását régészeti bizonyítékok sora támasztja alá, mely pusztításnak a keresztény templomok építéséhez szükséges kőanyag megszerzése volt az egyetlen magyarázat.”

Az okmányhagyományra erősen támaszkodó szerző minden határozott történelmi vonalvezetése ellenére folyamatosan felhívja olvasói figyelmét a 8. sz. régészeti lelethiányra egy üresen tátongó gödörre, egy olyan problémára, amire még eddig nem sikerült semmilyen értelmes magyarázatot összehozni:

„Régészeti szempontból szerencsésnek mondható Lyon városa, ahol a korai-középkorról az egymást követő feltárások egy határozottabb képet képesek nyújtani. Lyon a többi fontos ókori városhoz hasonlóan a császárkorban élte fénykorát és egészen a 600. évek elejéig sűrűn lakott jómódban élő város maradt. A 7-9. sz. között lényegesen kevesebben lakták és az általános szegénység miatt ebből az időből nagyon szegényes hagyaték maradt ránk. Az importált áruk forgalmát úgyszintén csak a 600. évek elejéig lehet régészetileg bizonyítani az utána következő időszak kereskedelméről dokumentumok tesznek tanúbizonyságot, ám a régészet eddig képtelennek bizonyult kellő mennyiségű tárgyhagyatékkal alátámasztani az iratok állításait. Lyon újjászületése a X, században kezdődött el. (…) Aix-en-Provencben hasonló helyzetet találni, mint Lyonban. A legkomolyabb ásatások az ősi katedrális környékén voltak kivitelezve, mely templom építése az 500. évek elején kezdődött el. A 7-8 sz. városi/polgári életre utaló nyomokat nagyon nehéz kimutatni. Az előlelő császári múlttal büszkélkedő püspöki székhely, Arles központjában végzett ásatások adataiból a város gazdasági, polgári, életminőségi-csúcspontját a 4. században élte meg, ezt a gazdagságot minden gond nélkül nyomon lehet követni a megásott területek leletanyagából. Utána mintha elvágták volna a városi élet folytatását, és érthetetlenül Arlesben is hiányoznak a 7-8. sz. építkezésrétegei, azaz 200 éven keresztül semmi nem épült a városban.”

„Marseille kikötő ásatási kiértékelése szerint a 7. sz. közepéig gazdag leletanyaggal lehet bizonyítani a hosszútávú – főleg afrikai – kereskedelmi termékek forgalmát, használatát. Dehogy mi történt a tengerentúli kereskedelemmel ezután, arra nincs magyarázat, mivel az ásatásokból a régészet számára hasznosítható hagyaték nem került elő. Különösen zavaró és érthetetlen a 8. sz. kereskedelemére, városi élet sajátosságaira, fejlődési szintek változására utaló leletek hiánya.”

A 8. sz. régészeti-lelethiány kétségtelenné teszi a dél-itáliai hosszútávú kereskedelem eltűnését. „A bizánci felügyelet alatt lévő tengerparti városokban a 630. évektől fokozatosan csökken az afrikai termékek forgalma, míg 700. után ezek a termékek már sehol nem találhatók meg.”

„A Genovai Katedrális ásatási rétegeiből látni, hogy a komplexumot évszázadokon keresztül bővítették, újjáépítették, új sírkamrák, üregek lettek kialakítva, ám a 8. sz. rétegnyomait lehetetlenség meghatározni.”

Könyve utolsó részében, a 'Kereskedelmi rendszerek' c. fejezetben nagyon korrektül kifejti, hogy az írott forrás nem mindig elegendő bizonyíték és ezért minden esetben fontos a régészeti leletek tanúsága. Az évszázadok hiányosan szürke sivárságát értékkel megtölteni óhajtó szándékhoz bizony szükség lenne a föld mélyéről előkerült tárgyak, épületmaradványok bizonyságaira, mert a papok feljegyzéseire támaszkodva csak egy 'mezítlábas' történelemismeret alakulhat ki. Ezért Wickham az egész eddig kifejtett elméleteit, kijelentéseit – ami maga a négy évszázad 'keretezése' – a régészeti bizonyságok felvonultatásával igyekszik hitelesíteni. A tanúságtételt biztosító leletanyagot – igazi akadémistához illően – nem a vasműveltségben, fegyver-acélvértezet, szerszámgyártás tárgyaiban, vagy a temetők sírmellékleteiben találja meg, hanem a kerámiatöredékekben. A 7-9. sz. kerámiamaradványok egy olyan százszor megrágott csontot képviselnek melyeken még minden rágcsálás ellenére maradt elég cafat, minek ismételt majszolásával fellehet öltöztetni a századok sötét csupaszságát. A kerámiákkal való spekulálás különösen fontos a rendkívül szegény leletanyaggal rendelkező Karoling korszakot illetően, mely hiány miatt különben az egész korszak valódisága megkérdőjelezhető. A szakértőnek kinevezett történészek – mint Wickham is – a fém és üveghiányt, az anyagok széleskörű újrafelhasználásával, újraolvasztásával magyarázzák ám ez nem ad választ a császárkorból megmaradt gazdag leletállomány megmaradására. Ezeket a tárgyakat miért nem hasznosították/olvasztották be újra? Ezek minek köszönhetően maradtak meg? A szegényes magyarázat tovább gyengül ha arra akarunk választ találni, hogy a fémolvasztókat, fémfeldolgozó műhelyeket miért nem lelik meg? Igen a fémet újraolvasztják, de a kemence nyoma, a huta gödre, égetett fala, a vassalak, hamu, korom megmarad, mint az meg is maradt több helyen, különböző korokból, kivéve a Karoling környezetet, érát. Ahol létezett fémfeldolgozó műhelykultúra, annak ott nyomait meg is lelni, mint a Sevilla környéki bronzöveket, csatokat gyártó öntőműhelyek esetében, melyek Gisela Ripoll szerint a 650-800. évek között folyamatosan üzemeltek és termékek sokaságát állították elő. Az itt készített jellegzetes csatok messze vidékekre is elkerültek.

Tehát ahol nincs fémműveltségre utaló nyom, várkastély rom-maradvány, ráadásul még a temetők is hiányoznak, ott tökéletesen elég a cserépdarabok gazdag törmeléke a pazar birodalom létezésének bizonyításához. (Egyes történészek végnélküli lehetőséget vélnek látni a cseréptörmelékben, mellyel szerintük hitelesíteni lehet a papi irományok hihetetlen állításait.) Nagylélegzetű művében Wickham legalább 70-80 alkalommal hivatkozik kerámiával kapcsolatos tudományos adatra, míg a vasgyártást mindössze négy helyen hozza szóban. A korábbi pogány római korszak vasgyártását egészen a középkor kezdetéig minden gond nélkül lehet követni a feltárások anyagából, ám onnantól, a középkor e szakaszára specializálódott történészek az egész fémműhelykultúrát elhanyagolható mellékügynek tarják: Dietrich Claude, 'Kereskedelem' c. könyvében egyebek között a nyugat-Mediterrán kereskedelmét és a különböző fajta árucikkek forgalmát ismerteti az 500. évektől, mely fejezet 32 oldalából 13 oldalt szentel az olyan áruk forgalmára, mint arany, fűszer, selyem, brokát, ékszer, míg a gyapjú, vászonszövet, bőráru kereskedelmét egy oldalban sűríti össze, addig a vas/acél kereskedelmi előfordulását mindössze 15 sorban említi meg.

Franciaország Karoling-kori arisztokráciája vagyoni helyzetével több helyen is foglalkozik és könyve vége felé a szerző elégedetten összegezi: „az arisztokrata réteg gazdagságára vonatkozó írott forrásokat megerősítik és összhangba helyezik az időszak kereskedelmi életére vonatkozó dokumentumok közlései.” Ez azt jelenti, hogy az egyik kézirat alátámasztja a másik kéziratot, míg a Meroving-kori arisztokrácia gazdagságának felmérése esetében sírmellékletek értékes leletanyaga (ékszerek, üveg, fémtárgyak) tanúskodik, addig a Karoling áruk sokaságát vagy az azokat előállító műhelyeket még eddig nem sikerült megtalálni. Tehát hiába beszél feltételes módban a szerző: „A gazdagok nagy tételben igényelhették az áruk sokaságát, különösen a luxuscikkeket, és a kereslet folyamatossága néhol kézművesréteget hozhatott létre, elősegíthette a helyi ipar kifejlődését, melyben magasan képzett mesterek irányításával 'nukleusz' műhelyekben készíthették áruikat.”

Érdekes módon a forrásként feltüntetett 2000 szerző között nem szerepel Heribert Illig neve, sem az Illig által felvetett egyik lényeges probléma megválaszolása. Igaz Wickham majdnem középen kettészeli az Illig által megkérdőjelezett időszakot, ám a 8. századi – főleg Karoling – lelethiányra mégsem képes kielégítő választ nyújtani. Valahol meglehet érteni, hogy Illig kételyeit – nevével együtt – meg sem említi, hiszen Illigből egy szalonképtelen idiótát csinált az európai akadémia, dehogy Horst Fuhrmann vagy Detlev Jasper munkásságát is teljesen kihagyja az magáért beszél. Tudniillik Wickham könyvének gerincét a kora-középkori okmányok anyagára építi, tehát akkor tisztában kéne lennie az ezzel az íráshagyatékkal felmerült hatalmas problémák tényével is. Fuhrmann és Jasper tucatszámra ismertetik a kor hamisított dokumentumait, évtizedek kéziratgyűjteményeiről bizonyítják, hogy azok jóval később szerkesztett hamisítványok, interpolációk. Ennek tudatában – egy igazi mester-történésznek – szabadon, minden megjegyzés nélkül idézni, hivatkozni ezen kor okmányaira csak azért, mert szépen belesimulnak a mondanivalóban: szakmai elfogultságra vall.

A négy évszázad benépesítse, konkrét keretbe foglalása csak részben sikerült a szerzőnek, mert csupán részleges halvány fény sikerült vetnie a legsötétebbnek látszó 8. évszázadra, de különösen a Pippin-Nagy Károly gazdag birodalmának okmányirodalmon kívüli bizonyításával maradt adós. Az afrikai, ibériai, közel-keleti helyzet aprólékos bemutatása kétségkívül jelentősen gazdagítja ismereteinket, ám a 8. sz. frank-germán világ tündöklő létezését sehogyan nem volt képes alátámasztani. Nem mindegy, hogy mennyi a valóság és az igazság a hivatalos történelemtanítás ezerszer elszajkózott anyagában, mert nem mindegy, hogy tényleg voltak-e győzedelmes háborúk, fényes hadseregek, királyi paloták, várak-erődök láncolatai vagy az egészet a papok találták ki. Volt-e egyáltalán Karoling Birodalom és tényleg nagy volt-e Károly? Nekünk magyaroknak különösen fontos lenne az igazság, mert nem mindegy, hogy történt-e valaha akármilyen komolynak mondható frank-germán támadás a magyarok által lakott területek ellen, tényleg irtotta-e egy 'nagynak' nevezett Károly a Kárpát-medence népét: vagy pedig ideje lenne korrigálni az erre az időre eső akadémista történelemoktatás anyagát. A szerzőnek éppen ezt a bizonytalanságot nem sikerült bekereteznie a 800 oldalas könyvében, és attól függetlenül, hogy művével a nyugati világban mindenfelé sikert és szakmai elismerést aratott – mégis egy magyar történész érthető módon csalódottan teheti le Wickham vaskos kötetét.

guthrie.jpg

Guthrie, William Keith: Orpheus and Greek Religion

William Keith Guthrie (1906-1981), az ókori filozófia laureátus professzora, a Cambridge Egyetem Péter-háza nevű kollégium ékesszóló előadója, a több kiadást megélt Orfeusz c. könyv szerzője, ami először 1935-ben jelent és mind a mai napig az Orfeusz kultuszról íródott szerzemények között az egyik legmeghatározóbb műnek számít. Talán nincs is még egy olyan isten-hős, aki történetével, misztikájával úgy megihlette volna a váltakozó korok gondolkodóit, művészeit, mint Orfeusz. Orfeusz népszerűségét főleg a sokrétű mitológiai megjelenése; varázsló, zenész, filozófus de mindennek felett az örök élet lehetőségét hirdető, megváltó-isten. Orfeusz mondaköre mind a mai napig érdekes és izgalmas irodalmi alkotásokat hoz létre, és ennek a kultusznak köszönhetően rendszeresen újranyomtatják (mint Gutrie könyvét is) az orfizmus szakavatott ismerői műveit. Ezért minden evvel a témakörrel foglalkozó alkotás széleskörű érdeklődésre számíthat, mely érdeklődés az elkövetkezendő időkben is meg fog maradni. A rendkívül szétágazó, sokszor egymásnak ellentmondó, máskor fájóan adathiányos orfizmus következetes racionalizmussal történő bemutatása legalább olyan nehézségékbe ütközik, mint a Mithras Misztérium elfogulatlan megértése. Gutrie rendkívül gazdag ismeretanyagot közöl, melyek képesek lehetnek bizonyos fokig majdnem teljes képet vázolni, de a kutatási eredményeinek aprólékos bemutatása mindenféleképpen dicséretes.

Könyve elején összefoglalja a fontosabb tudnivalókat: Orfeusz élete, karaktere, más istenekhez való viszonya, majd vakvágányra térve a hős, istenfigura történetiségén kezd el spekulálni, olyasmiben mélyedve, mely sehova sem vezet. Nagy lendülettel részletezi az Orfeusz kultusz jellegzetességeit, annak vallási értelmezéseit, és a vallássál járó szokások, szertartások hagyományát. Bemutatásában alapelvként határozza meg: „Az orfizmus egy aszkézist gyakorló életvitel volt.” Szokásaikról, közösségeik életéről, szertartásaik lényegiségéről kevés feljegyzés maradt fenn, ezek közül Hérodotosz megjegyzését, mint a legősibb hiteles bizonyságot idézi, – miszerint – a gyapjúholmi tiltva van a templomokból és a gyapjúban történő temetkezés is tiltott a követőknek. Euripidész és Platón említik, hogy az orfikusok tartózkodtak a húsevéstől, elvetették az oltáron történő állatáldozást, mert azt az oltár beszennyezésének, a templom megszentségtelenítésének tartották.

A szerző végigtárgyalja az Orfeusz hagyomány minden aspektusát; trákiai volt-e eredetileg vagy sem, egyáltalán honnan származik története, hol kezdődött el kultusza, az argonauta hősök között ott volt-e vagy sem, miként volt a feleségével (Euridiké) történt eset, továbbá; a napistenhez, Apollóhoz való viszonya, fontos még, hogy milyen személyisége volt Orfeusznak, és természetesen alaposan kielemzi a túlkomplikált orfikus teogónia minden rendszerét.

Minden egyes érvét, elméletét az ókor nagy gondolkodói, művészei idézésével támasztja alá (Euripidész, Platón, Pauszaniasz, Eudémosz, Hellanikosz, Rodoszi Hieronymus, Hermesianax, Philostratosz, Aiszkhülosz, Ovidius, Vergilius, Plutarkhosz, Cicero, Sztrabón, Lukianosz, Apollóniosz), és még vagy két tucat ókori szerzőt idéz folyamatosan. Műveik segítségével aprólékosan végigtárgyalva Dionüszosz gyermekkorát, játékait, mítoszának minden részletét; mindenki véleményét, megjegyzését, feltételezését ismertetve.

„Mint egy misztikus vallás alapítója, Orfeusz elsőként avatta (teletai) be a közönséges halandókat, az örök élet misztériumába. Ezt Platón és Arisztophanész is alátámasztják.”

Többször elismétli, hogy Orfeusz a teletai (beavatás) feltárója, felfedője, de mi is volt a beavatás lényege, rítusa természete, arról nem ír egy sort sem. Feltételezésekbe bonyolódik, mikor minőségi különbséget próbál felállítani az eltérő misztikus beavatási szertartások lényegisége között – szerinte – a követőnek, a szent orfikus drámák, rituálék megértéséhez jóval több tudásra, tapasztalásra volt szüksége, mint az eleuziszi beavatásnál elérhető élménysorozat: „de még ennél is többre volt szükség akkor, ha a legmagasabb és legteljesebb értelemben valaki 'Bakkhosszá' akart válni. Az ilyesmire vállalkozónak meg kellett tanulnia a dráma és szertartásszövegek mögött rejlő mély jelentéseket, és ezen a jelentőségteljes tanításokat a szent orfikus iratok tanúságaiban lehetett csak megtalálnia.” Mint annyi más helyen a szerző mindenre mutogat, ami a misztikában avatott egyéneket taníthatta, irányíthatta lelki kibontakozásuk útján, csak a legfontosabb személyes, belső élménysorozatokat kiváltó rítusok tárgyalását nem hajlandó figyelembe venni. Helyette elvezeti olvasóját a szemfényvesztő pózoláshoz, a lerészegedéshez, meg 'szentiratokhoz': „Az ősi krétai Orfeusz kultusz három fontos gyakorlati tulajdonság jellemzi; kígyót formáló jelkép körmenetben történő felmutatása, az áldozati bika legyilkolása és felfalása, a fiatal harcosok hadi-tánc bemutatója, melyben a táncosok karjaikat egymáshoz csapkodták. A szertartások táncai, mint az esővarázslás, apoteózis-varázslás, beavatási-tánc, felkelő napot köszöntő-tánc, sokaknak minden mélyebb értelem nélküli táncok lehettek, melyben a tánc a ritmusa, a mozgás magában rejlő gyönyöre jelenthette a boldog participációt.” Az állatok széttépését és elevenen történő felfalását több helyen is hangoztatja és nem zavarja, hogy ez ellentmond a korábban hangoztatott megjegyzésekkel, miszerint a misztikus vallások követői tartózkodtak a húsevéstől.

„Eközben a Dionüszosznak tulajdonított orgiasztikus vallásgyakorlat egyre nagyobb teret nyert Görögországban. Őrjöngő felvonulások, féktelen éjszakai bolyongások, fáklyásmenetek, elkábult rajongók vonaglása, állatok széttépése és nyersen való felfalásuk volt a tipikus velejárója a kultusz elterjedésének.” Ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket több helyen mantraként ismételget, melyeket minden esetben két forrással támaszt alá; az első az erőszakos pogány gyűlölő, Firmicus Maternus, míg a másik Euripidész Bakkhánsnők c. drámája. Euripidész drámája irodalmi alkotás, melyben allegorikus meseszimbólumok segítségével fejezi ki a szerző mondanivalóját, az élő állat széttépését, befalását – mint misztikus szertartásokban előforduló praktikát – hiteles beszámolónak venni badarság. A vakon gyűlölködő keresztény Firmicus Maternus feljegyzéseire kár időt pocsékolni, még annak ellenére is, hogy Guthrie merészen leszögezi: „Mindenképp Firmicus a legfőbb tanunk” és, hogy „megbízhatunk Firmicusban”.

Kübelé frigiai istennő rajongó papjai (Korybantok) extázisában (isteni őrület) lehetségesnek tartja a 'hallucinációt', dehogy ezt a hallucinációt mi váltotta ki, avval ő maga sincs tisztában, és így haszontalan elmélkedéseivel akaratlanul is félrevezeti olvasóját: „Az eleuziszi hierophant szó szerint egy mutatványos látványosságszervező volt és nem lelki-irányító tanítómester. A szertartás véghezvitelében zajló hatások az isteni jelenlét mindent átjáró valóságát, valamint a beavatott részességét a megváltás folyamatában voltak hivatva bizonyítani, meggyőzni a beavatásra érdemelt követőt az ott jelen lévő isteni erő hatékonyságáról. Az izgalomtól felkorbácsolt jelölt azt láthatta, hogy az istennő és gyermeke szemei előtt jelenik meg, a zene, a himnuszok ritmusa és a fényeffektusok félelemmel vegyes tisztelettel önthették el a beavatásra váró szívét-lelkét, és hogyan is maradhatott érzéketlen az ilyen nem mindennapos élménysorozat közepette? Miért ne hitte volna, hogy ezután ő nem egy gyökeresen megváltozott, megváltást kiérdemelt valaki?” Guthrie evvel a gondolatsorral ismét lekezelően azt feltételezi a misztikába avatott követőkről, hogy azok hiszékeny ostoba emberek voltak, akiknek egy kis füstös-homályos szemfényvesztés elég volt lelki szükségleteik kiélésére, a földöntúli erők megtapasztalására. No és az Orfeusz-követők beavatása? „Ennek megválaszolásánál erősen hiányos evidenciával találjuk magunkat szemben, és ez miatt nagyon óvatosan kell haladnunk.” De sem óvatosan, sem óvatlanul nem válaszolja meg a saját kérdését, hanem átlépi a téma folytatását és más dolgok fejtegetésével halad tovább. Pedig neki, mint az ókori görög vallásirodalom kiemelkedő tudósának ismernie kéne a homéroszi Demeter Himnusz kükeon italát, mely az eleuziszi szertartások 'kötelező' itala volt. Ez azért is furcsa, mert könyve görög forrásait nagyobb részben Ottó Kern fordításaiból másolta ki, aki pedig tisztában volt a beavatási ital jelentőségével. Guthrie számtalanszor idéz az Iliászból, az Odüsszeuszból és mégis elkerülte figyelmét, hogy Nesztor elfáradt barátja és a sebesült Machaon a kükeon italtól frissültek fel (Xl.) és, hogy Odüsszeusz társaságának, Circe a boszorkány kükeon italt készített, melyet veszélyes növényekkel fűszerezett meg. (10 könyv, 230-240). De hát nem egyszerűbb a mindenki által jobban értett alkoholos mámor sulykolása, mint elmagyarázni a beavatási szertartások dologi lényegét alkotó varázsital szentségét? „A trák kultuszban Dionüszosz – mielőtt a gyengéd Orfeusz azt megérintette volna – a bor istene volt, a lerészegedés minden bizonnyal az egyik módozat volt az extázis-érzés eléréséhez, melynek értelmezésében az istennel való egyesülést vélték átélni.” Guthrie az ilyen balga kijelentésekkel végeredményben a korai apologétákat követve nem csinál mást, mint modern nyelvezeti ágyazatba bújtatva becsmérli az orfikus bölcseket, mert azt próbálja olvasóival elhitetni, hogy a misztikus beavatásokon lerészegedett alakok jelentették a normát. Szándékosan félrebeszél, hiszen Dionüszosz elsősorban a mámor istene volt és egyik jelentős ünnepe sem volt szürethez, vagy az újbor ünnepéhez kötve. A szerző azt a vonalat követi, melyben minél alantasabban, sutykósabban van a misztikus vallásmozgalom feltüntetve, annál kellemesebbnek, elfogadhatóbbnak tűnik a kereszténység.

szkall.jpg

Komoly kiadványhoz méltatlan, nehezen kivehető, elnagyolt primitív ábrázolást mutat be a British Múzeum anyagából, mely eredetileg egyik mesterremeke lehetett a fekete alapon, vörös figurális ábrázolású attikai váza-példányoknak. A magas művészi igényt kielégítő attikai vázákon rendszeresen visszatérő téma a Dionüszosz misztérium jelenetei sokrétű ábrázolása. A váza középső alakja a bal kezében egy gyermeki testet tart, míg jobbjával a testből kitépett végtagot emeli szájához. Tőle balra a nagyszakállú, hosszú hajú Dionüszosz látható kezében az ősi szentemberek jellegzetes botját tartva. Guthrie egyetlen magyarázatot hangoztat: az ősi időkből eredő kegyetlen emberáldozat és omofágia (nyershúsevés) barbár gyakorlatát, mely akkor még élénken élhetett az i. e. V.-II. század attikai művészek emlékezetében. Képtelen elszakadni a véres áldozat toposzától és meg sem próbálja más szubsztanciával behelyettesíteni a művészeti alkotásokon áldozatként feltüntetett szétszaggatott testet, amit valójában lehetetlenség felfalás céljából a szigorúan vegetáriánus misztikusok szájába adni. Keresztény vallástörténészek előszeretettel hozzák fel példaként az őrjöngő misztikusok által széttépett nyersen felfalt áldozat példáját, mintha ez a véres szertartás adta volna ki misztikájuk szellemiségét. Az alapelv megint csak ugyanaz: minél ocsmányabbul lehet bemutatni a misztikus vallás jelenségeit, annál elfogadhatóbbnak tűnhet a keresztény vallás. A véres emberáldozatokra utaló ószövetségi idézetek is mindjárt elfogadhatóbbnak tűnnek, ha annak barbár gyakorlatát meglehet találni a zsidó vallásnál magasabb szellemiségű, eszmeiségében jóval kifinomultabb görög misztériumvallásokban. További érvelésként említi Thespis, Pentheusról írt drámáját, melyben Peliast a saját lányai üstben főzik, mielőtt felfalnák, valamint – mintha valamit is bizonyítana – Aiszkhülosz elveszett darabjában, a Baszaridészben, Orfeusz feldarabolásának történetét meséli el.

Könyve 8. fejezete, az 'Orfeusz követők életvitele és szertartásai' címet kapta és mindjárt a második bekezdésben kijelenti: „Nagyon kevés ismerettel rendelkezünk az orfikus életmódról, és amit arról olvashatunk, az sokszor túl ellentmondó, és megfoghatatlanul rejtélyes.” Majd odébb így folytatja: „Nagyon nehéz a filozófia racionális gyakorlatával felfedni, logikus úton megközelíteni a témát egy olyan terepen, ahol iránytévesztő jelzők térítenek el és a közölt adatok semmi bizonyságot nem nyújtanak a vallási önkívületben rejlő elragadtatott formák megértéséhez.” Ám valójában mégsem olyan nehéz, mert megoldásnak utána oldalakon keresztül ismételgeti a véres áldozást, a nyers hús evését, meg a többi félremagyarázott sületlenséget, mindezen mondanivalóját jó adag keresztény propagandával vegyítve. Részletesen vázolgatja a 'telete-teletai' szóetimológiáját ahelyett, hogy inkább a beavatás dologi lényegét ismertetné. Belekeveri a judaizmust, Mózest is említi, majd megint a szent irodalmi hagyaték fontosságát hangsúlyozza. Az ókori klasszikusok folyamatos idézésének segítségével mindenről ömlesztve érvel, ám amiről egy szót sem szól; mi is történt a beavatási szertartáson, mi zajlott le a beavatást végző 'mester' és a beavatott körül a szent rítus folyamán. A fejezet végén megkérdezheti a józan olvasó, hogy miért adta ezt a félrevezető címet könyve ezen szakaszának?

A 273. oldalas könyve utolsó hat oldalán kísérli meg ismertetni az Orfeusz misztérium közvetlen és közvetve végbement befolyását a korai keresztény hitrendszer kialakulására. Ezen a hat oldalon kétszer is szükségesnek tartja a jézusi elbeszélésről kihangsúlyozni, hogy az hiteles történés, a világtörténelemben tényleg lezajlott valami volt, ellentétben a mítoszok hősei meséivel.

„Már nem maradt más hátra mint néhány szót szólni, a sok vitát kiváltó orfizmus és a kereszténység között fennálló kapcsolódások viszonyáról, mikéntjéről. Azonban helyhiány miatt nem áll módunkban az evvel kapcsolatos végnélküli spekulációk ismertetése.” Majd tovább mentegetőzve írja: „a szerzőnek bizonyára megbocsájtható, hogy szerény kötetében nem ad helyet és elborzadva, megrémülve húzódik el az óriási tudásanyagot tartalmazó, Dr. Eisler, 400. oldalas 'Orfeusz' c. művétől, mely az ó-kereszténység Orfikus-Dionüszoszi hasonlatosságait és azonosságait tárgyalja.” Hát az biztos is, hogy Dr. Eisler másfajta tudós volt, mint Guthrie, és ez a különbség műveik összehasonlításakor élesen kiviláglik. Eisler könyvének érvei és felsorakoztatott logikus következtetései előtt megtorpanva megszűnik sziporkázó tudományossága és keresztény sémához ragaszkodó apologéta módjára hárítja el a téma megtárgyalását: „A pogány Dionüszosz misztériumának kereszténységre történő befolyását, hatását néhány helyen eredményesen kimutathatjuk ugyan és azokat nagy vonalakban vázolni lehetne, ám ezen összefüggések ismertetése, a természetükből adódó problémák miatt kizárólag csak alapos vizsgálat alá vetve lehetnének közölhetők, amire pedig ebben a könyvben nincs lehetőségünk. Az olvasónak magának kell eldöntenie, hogy mi is a véleménye a nem mindennapi, szokatlan anyagról, ami Eisler könyvében napvilágot látott. Az itt lefektetett irányelvünkkel az áll összhangban, ha éppen csak felületesen érintjük meg ezt a témakört, hiszen az a célunk, hogy felfedezzük mi is az az orfizmus, mennyi ideig volt képes hatást gyakorolni a kor emberére és nem hosszú összehasonlítási folyamatokba bocsátkozni. Remélem könyvem célja így egyértelmű mindenki számára. Szem előtt kell tartanunk, és minden kétséget kizárva úgy gondoljuk, hogy a két vallás között feltételezett minden látszólagos hasonlóság szertefoszlana, ha azokat részleteiben kezdenénk el vizsgálni.”

Guthrie mindössze halvány hasonlóságot lát a Jó Pásztor és Jézus ábrázolásai között, és a keresztények hatóságtól való félelmével, óvatosságával magyarázza a katakombák keresztény sírjain feltüntetett orfeuszi ábrázolásokat, így nem sok jelentőséget tulajdonít az egyes motívumok, meghatározható ismertetőjegyek –, mint a szőlőlevél – sűrű előfordulásának. Halvány áttételek előfordulhatnak, szerinte, amire példa lehet az Orfeusz ábrázolások képén látható békés jelenet, melyben az oroszlán a báránnyal együtt hallgatja a hős zenéjét: ami előképe lehetett az idillikus keresztény harmóniának. Nem fogadja el Eisler analógját az isten-hős kereszrefeszítésére vonatkoztatva, mikor az Diodoros (Bibliotheca Historica, III. 55) közlését említi, mely szerint Edoni királya, Lükorgosz – Dionüszosz ellensége – keresztre lett feszítve az isten-hős által. „A kereszténységet befolyásoló orfikus doktrínák nyomait a kereszténység fejlődésén belüli folyamatban lehetne megtalálni, melyek megvilágítását, illetve véleményezését a szubjektív értelmezések és interpretációk miatt inkább másokra hagynám.”

Mivel totálisan félreérti a misztikus szertartások beavatási szentségének természetét, ezért a keresztény eucharisztia eredetével kapcsolatban is rossz helyen tapogatózik és ezért hiábavaló az ultra-ortodox kollégája (Arthur D. Nock) kétséges megállapítását a mondanivalója alátámasztására ide citálnia: „... nem világos számomra, hogy létezett-e valaha a pogány misztérium-drámák, szertartások szándékos lemásolása vagy azok rituáléi felé történő fordulás az új keresztény vallás szertartásainak kiformálódásában”. Hiábavaló, mert Nock széllelbélelt vallásvédelme a konzervatív akadémián kívül: hiteltelen. Egyedüli hasonlóságot Orfeusz misztika és a kereszténység között az eszkatológia doktrínák analógiában véli valósnak, melyek szerinte intermediális úton kerülhettek át az egyik vallásból a másikba.

Természetesen roppant fontos Orfeusz lantjának, sarujának aprólékos leírása, a kultusz irodalmi hagyatékának szétterjedése, teogóniája sokszínűsége, de az összes antik miszticizmus tárgyalásánál nem lehet más fontosabb, mint a két, alapjaiban meghatározó – egyetemes kultúrörökségünket direkt befolyásoló – fenomén: a misztikus beavatás mikéntje, valamint a korai kereszténység Józsua Misztériuma és az Orfeusz kultusz közötti ezer szálon kötődő azonosság, hasonlóság. A szerző pont ezeken a témákon lépett át nagyvonalúan, és ahol mégis érintette ezeket a tartalmakat, ott is félrevezetően mellébeszélt. Ettől függetlenül könyve hasznos lehet azok számára, akik az orfizmus részletesebb megismerését tűzik ki célul, de a szerző mindenkinek elégedettséget nyugtázó teljességet nyújtani, a világnézeti hovatartozása miatt képtelen.

Szólj hozzá!

John Marco Allegróra (1923-1988) emlékezve

2012.06.15. 19:24 E.Katolnai

allegro.jpgA Holt-tengeri Tekercsek felfedezésekor (1947) örömteli izgalom lepte meg a keresztény világot, de különösen a vallástudományokkal foglalkozó szakemberek lelkesedtek fel a ritka örömhír hallatán. Úgy nézett ki most már semmi nem maradt hátra, csak le kell fordítani a tekercseket és máris eldőlt a kereszténység kialakulásának bizonysága.

John Marco Allegro a Manchester Egyetem keleti ősnyelveket kutató és összehasonlító nyelvtudományok tanára volt az ötvenes évek elején, mikor a szakmai felkészültségének köszönhetően meghívást kapott a Holt-tengeri Tekercsek fordítását, rendezését irányító tudós munkacsoportba. A nemzetközi kutatócsoportban Allegro volt az egyetlen agnosztikus, aki semmilyen tételes vallásnak nem volt híve/követője. A többi szakember mind elkötelezett keresztény, felavatott pap volt vagy a keresztény oktatási rendszerben működött, élükön Roland de Vaux, és Josef Milik a 'École Biblique' (*) főmunkatársa; Frank Cross a McCormick Teológiai Szeminárium vezetője, Jean Starcky páter, Claus-Huno Hunzinger a Göttingen teológia iskola tanára, és monsignore Patrick Skehan, hogy csak a fontosabbak legyenek említve. Az anyagot kiosztó és a tudósokat irányító De Vaux páter kezdeti elképzelésében a kutatónak meg kellett volna jelentetni eredményeiket, szaklapokban közölni fordításaikat minden rájuk bízott szakasz lézárasa után és mégis éveket kellett várni míg az első szerény publikációk megjelentek. Úgy nézett ki, mintha a tudósok rajta ültek volna a rájuk bízott anyagon és mintha szándékosan halasztották volna közzétételüket. A helyzetet tovább nehezítette, hogy 1954-59 között a kéziratokat különböző érdekcsoportok, intézmények vásárolták fel, mire jellemző, hogy az egyik háttér pénzember a New York-i milliárdos, Samuel Gottesman volt. Teltek az évek és a tudományos eredmények ismertetésére vágyakozó kívülállók szinte semmilyen érdemleges információhoz nem jutottak hozzá a tekercsek anyagát vagy szerzőit illetően.

Aztán nagy meglepetést keltve 1956-ban, a BBC-nek adott interjúsorozatban, Allegro kifejtette, hogy az eddigi kutatásokból arra lehet következtetni hogy a kereszténység nem egy i. u. I. századi képződmény, hanem egy másodlagos (derivátum) származék, továbbá kihangsúlyozta az Újszövetség történelmi megbízhatatlanságát. Munkatársai felháborodva fordultak Allegro ellen,amiért az ő beleegyezésük nélkül olyasmiket mert közölni, melyek nem tükrözték vissza kollégái meggyőződését, de valójában rajta próbálták kiélni dühüket a tekercsek szövegeiből kiolvashatatlan keresztényi bizonyságok hiányáért.

A 'tekercsműhely' atmoszférája megváltozott, csökkent a lelkes együttműködés; viszály és irigység ütötte fel fejét, melyben nem csak Allegróval nem voltak megelégedve, de Allegro sem értett egyet kollégái szövegértelmezésével, az azokhoz fűzött magyarázataikkal és a rájuk bízott munkahányadok lassú kiadásával. Josef Milik gondozására bízott Réztekercsek csiga lassú kiadási procedúráját megunva, 1960-ban maga adta ki annak provizórikus (átmeneti) feldolgozását (The Treasure of the Copper Scroll), ami megint felháborodást okozott, főleg mert magyarázata, szövegértelmezése jelentősen eltért Milik értelmezésétől. A mérges félzúdulásra válaszként Allegro előadásokat tartott és tanulmányokat, cikkeket jelentetett meg, mire kollégái még inkább ellene fordulva, úton-útszélen megpróbálták lejáratni, kategorikusan cáfolták Allegro fordításainak korrektségét, a tekercsek szövegéhez fűzött elképzeléseit fantazmagóriának nyilvánították. Allegro gyorsan, pontosan dolgozott, mindent lelkiismeretesen dokumentált és több ezer fotót készített a kézirattöredékekről, munkabírása messze túllépte társai képességét. A 4-es barlangból származó szövegek jó részét is Allegro publikálta először 1968-ban, ami tovább táplálta az ellenséges érzelmeket. Különösen a tehetségtelen John Strugnellt ette az irigység mérge. John Strugnell, az Oxford-i csuhás intézmény (Jesus College) üdvöskéje éveken át képtelen volt a saját doktori disszertációját megalkotni, de egyházi összeköttetésének köszönhetően mégis pozícióhoz jutott a Holt-tengeri iratokat vizsgáló tudósok között, hogy ott is silányul szerepelhessen. Két évvel Allegro publikálása után, ahelyett, hogy befejezte volna a rábízott kéziratok fordítását, kiadását, Strugnell inkább egy 114 oldalas kritikai munkát (Notes in the Margin) jelentetett meg, amivel Allegro jó hírét próbálta szégyeníteni.

A 4-es barlangból származó szövegek megjelentetése után Allegro feladta a Manchester Egyetemen betöltött állását, hogy minden energiáját az új könyvére fordíthassa, mihez már hosszú évek óta gyűjtötte az anyagot. Két év megfeszített munka után után, 1970-ben kiadja élete legnagyobb művét a 'The Sacred Mushroom and the Cross'-t (A Szent Gomba és a Kereszt), melynek első kiadását néhány nap alatt szétkapkodják. A könyv hatalmas felhördülést váltott ki a tudós körökben, hiszen nem valami hóbortos amatőr, hanem egy köztiszteletben álló egyetemi tanár, a keleti ősnyelvek kitűnő ismerője írta, és válaszként lehengerlő támadásba lendült ellene a keresztényvédő reverendás ügynökség karöltve a bóher akadémia jarmülkás tudálékosaival. Élükön, – mint egykor Ságvári a kimszesek élén – Strugnell járt: „A valamikor nagy reménységeket tápláló tudós (Allegro) gügyögő szószátyár lett, aki a hallucinogén gombától túladagolt kábulatában egyfajta félművelt trágár szintre süllyedt.” Ezt egy olyan ember írja, akinek majd negyven évig tartott, míg első tudományos szerzeményét (Discoveries in the Judean Desert) képes volt kiizzadnia, de azt is csak azután, hogy Robert Eiseman és Vermes Géza kiadták a saját fordításaikat, melyek igénybevétele nélkül Strugnell könyve sosem jelenhetett volna meg. Jellemzően, ebből az alakból később emeritus professzor lesz egy foxi-maxi főiskolán a 'Harward Divinity Scool' nevű keresztényképzőben, ahol pont ilyen trógerekre volt mindig is szükség. Az aljas rágalmazó nagyon is tisztában volt avval a ténnyel, hogy Allegro soha nem próbálta ki a varázsgomba egyetlen fajtáját sem, sőt még az enyhe hatást kiváltó Cannabis anyagokat sem tapasztalta ki. Mégis kábítószerezéssel vádolta meg.

Az Izraelben megjelenő 'Jewish Chronicle' 1970 június 12-i száma, Allegro könyvét „néhány száz oldal szózsonglőrködésnek, verbális szemfényvesztésnek” nevezte. De a világ mind négy sarkában pöffeszkedő vallásos törpék a Church Times-től a Johnessburg Sunday Times-ig nekitámadtak Allegrónak úgy, hogy könyvének tizedrészét sem voltak képesek megérteni. A könyv mondanivalóját élénk és beteges képzelgések képezik, mely szexualitást lát mindenhol és mindenben.” – vélekedik a vonalas egyházfi a 'Baptist Times', 1970. május 28-i kiadásában. Fallikus halandzsa kilövellő nyálömlengésnek” jellemezte Allegro könyvét a 'Times Literary Supplement', 1970. június 21-i számában egy másik 'hozzáértő' kritikus, míg az angol 'Daily Telegraph', 1970. május 21-i számában, a megmondó ember ekként nyilatkozott: „A szabadjára engedett vad fantázia elégül ki egy eltúlzottan elferdült élvezetekkel megtöltött műben”. A Georgetown Egyetem bibliai tudományok szakértője Dr. John Pilch viccelődve szeretné Allegrót bolondnak feltüntetni: „Már a hatvanas években az egyetemi tanulmányaink folyamán értettük, hogy Allegro végkövetkeztetései nevetségesek és ezért semmi megbecsülést nem érdemel. Ám most már biztosan tudjuk, hogy igazából fantázia regényírónak kell őt tekinteni.”

Allegro nem kevesebbet állított könyvében, minthogy a szentnövények, de különösen az Amanita Muscaria (légyölő galóca) kultikus fogyasztása központi szerepet foglalt el az ősvallások kialakulásában, és a kultusz gyakorlásának útját – a feljegyzett ősi szövegek segítségével – végig lehet kísérni a szumér korszaktól, az Asszír kultúrán keresztül egyenesen a zsidókig, majd elérkezve a kereszténység megszületéséhez, hogy annak kialakulásában kapjon oroszlánrészt. Ezenkívül rámutatott a termékenységi kultusz tiszteletének mindent átható princípiumára, a megtermékenyítés különböző fázisait megörökítő kifejezések átváltozására, mely átváltozásban ezek a szavak istenek, legendás hősök nevei lettek. Teóriája szerint Jézus és tanítványai nem voltak történelmi figurák, hanem a korábbi kultúrkörből átszármazott neveik, történeteik titkos kódok által rögzítettet üzenetek voltak, melyek az ősrégi szentgomba kultuszát hordozták magukban, és anélkül lettek kibővített formában átmásolva, hogy az Újszövetséget megfogalmazó szerkesztők tisztában lettek volna azok eredeti szubsztanciájával. Látomásokat előidéző növények használata szigorúan tilos volt a megalapozott vallásrezsimekben, és ezért fogyasztása az uralkodó vallásintézmények által üldözött praktika lett, amiért a követői kultikus használatát a legnagyobb titokban tartották. A maximális titoktartás érdekében kódolt, sokszor értelmetlennek tűnő szövegekben próbálták elrejteni a szentgomba áldásos üzenetét; a mennyek látogatását, Isten meglátását, a világmindenség legnagyobb titkának megismerését.

Igaza volt-e Allegrónak? Kortárs kollégái szerint határozottan nem csakhogy nem volt igaza, de a feltételezései felháborítóan nevetségesek. Minden tudományos intézet kapuja bezáródott Allegro előtt; a bibliatudományokkal, történelemmel, ősnyelvekkel, régészettel foglalkozók által kitaszított pária vált belőle. Nagyon kevesek vették a bátorságot, hogy kiálljanak, megvédjék Allegrót. A gúnyos csúfolódással az volt a probléma, hogy egy sem akadt a csúfolódók között, aki ismerte volna a szumér ékírásos szövegek olvasását, mert ezt a tudományágat – a mai helyzethez hasonlóan –, akkor is csak kevés szakember képviselte. Ilyen volt a kimagasló tudással rendelkező Anna Partington, akinek óvatosan megfogalmazott kritikáját hiba lenne figyelmen kívül hagyni.

Sajnálatra méltóan a 'The Sacred Mushroom and the Cross' c. könyvben található filológiai összehasonlító módszer sokszor olyan hipotetikus szumér szavakat vesz alapul, melyek nem találhatók meg az ékírásos táblákon. Igaz, ezek az összehangolt, összekapcsolt szavak figyelmeztetésül mindenhol csillagforma jellel vannak feltüntetve. Az ilyen hipotetikus szóösszetételek bizonyíthatatlanok. Azért például, mert létezik különállóan a csengő és a madár szavak ékírásos felirata, még nem biztos, hogy létezett olyan szó, fogalom, hogy 'csengőmadár'. Ráadásul a könyvben sokszor olyan más nyelvekből származó szavakkal találkozunk, melyek jelentés vagy fogalom szerinti egybecsoportosítása nincs kellőképpen alátámasztva.” A tudós asszony hiányolta és hibának rótta fel, hogy Allegro sehol nem adta meg az általa felhozott szumér szavak azonosító, katalogizált számát, azaz nem tünteti fel, hogy melyik lelet, melyik táblájának feliratáról másolta le őket.

Furcsa módon, a megkülönböztetett tudással rendelkező R. Gordon Wasson szintén az Allegrót kritizálók táborához csatlakozott, többek közt pontatlanul kijelentve: „a szumér nyelv nem apja egyetlen más nyelvnek sem.”, ám hosszú évekkel később a 'Persephone's Quest' c. könyvében már így ír: „Valamikor határozottan megvoltam győződve arról, hogy a Bibliában nem lehet felfedezni a szentgomba nyomait. Nem volt igazam. Az akkor még előlem elrejtőző jelentés mára már nem rejtély többé, hiszen a szentgombára történő utalás világosan kiérthető az Ótestamentum Édenkertjében lezajlott Ádám és Éva történetében. Gondolom, ezzel a szemlélettel senki vagy csak nagyon kevesen értenek egyet; mert egy közismert, népszerű történetnek az ilyen irányú értelmezése szokatlanul újszerűnek tűnhet; megfélemlítő és ugyanakkor pezsdítően felvillanyozó is lehet.”

Minden elkövetett hiba ellenére, Allegro mégis jó úton haladt, úttörő volt egy olyan területen, ahol előtte senki sem járt, hol még csak gondolatát sem merte senki felvetni olyasvalaminek, hogy szentnövényeket kultikusan használtak a merevül fanatikus judaizmusban vagy, hogy az bármily jelentőséggel bírhatott a korai keresztény vallás kialakulásánál. Filológiai tévedései mellett irányt volt képes mutatni olyan későbbi kutatóknak (pl. Haseneier, Klapp, Bauer), akik túlhaladták a lezártnak tekinthető, önmagát ismételgető keresztény apologéta és a folyamatosan mellébeszélő bóherakadémia tanításait.

The Sacred Mushroom and the Cross c. könyv a megjelenése negyvenedik évfordulóján ismét kiadásra került, egy 30 oldalas kiegészítőszöveggel (addendum), amit a Boston-i Egyetem klasszikus tudományok és közel-keleti nyelvek összehasonlító professzora Prof. Carl A.P. Ruck írt: „Az előzetes megállapodás szerinti elfogult, igazságtalan támadásoknak nem sikerült Allegro tudományos eredményeit diszkreditálni. Elméletét erősítő, újabb kutatások eredményei egyre inkább az ő igazát támasztják alá. A kritikusoknak most (a könyv újbóli kiadása után) ismét alkalmuk nyílhat felemelni érces hangjukat – és reménykedjünk, hogy megteszik –, mert az Allegro által felvázolt lehetőségek vitája még közel sem eldöntött, de már most javasolnám: óvatosabbak legyenek, mint annak idején voltak és fontolják meg jobban, hogy mit is akarnak mondani. Sokak által titokban nagyra értékelt könyv most újra megjelent és tartalma változatlanul megköveteli a teológus, mitológus és a vallástudományokkal foglalkozó kutató figyelmes szemügyrevételét. Semmilyen egyháztörténelemmel – legyen az keleti vagy nyugati – foglalkozó tudományág nem hagyhatja többé számításon kívül az egyszerű fungi szerény jelenlétét vagy az entheogén (**) jelenségek alapvetően fontos kihatását az egyetemes európai civilizáció evolúciójára.”

Allegro leánya, Judith Anne Brown könyvéből (John Marco Allegro: The Maverick of the Dead Sea Scrolls) tudjuk, hogy a tudósnak mennyire rosszul esett a sok otromba támadás, a gúnyos lenézés, a tudományos körökből való kirekesztés, ami az élete végéig elkísérte. Azóta a világ egy kicsit megint változott: új kutatók jöttek, akik Allegro nyomdokaiban lépkedve tovább gazdagították ismereteinket, még tovább tágítva a vallástörténelem tudománya dimenzióit. Rövidke írásomban megemlékezni és tisztelegni szerettem volna a nagy tudós előtt.

(*) École Biblique: a vatikáni intézmény könyvtári kiadásaival, kutatásával foglalkozó egyházi szervezet.

(**) Entheogén: önnönmagában isteni, a belső lényegében mennyei: eszmélet, ami istent az egyénben megjeleníti

3 komment

Pedofília és az iszlám

2012.02.14. 06:14 E.Katolnai

Meglepő írást közölt Carolina Overington, Ausztrália legnagyobb példányszámban megjelenő napilapjának (Australian) hétvégi magazin mellékletében, egy ártalmas, az ausztrál erkölcsi értékrenddel összeegyeztethetetlen muzulmán gyakorlatról: a kiskorú gyermeklányok házasságba kényszerítésről. Az egyébként bal-liberális napilap következetesen elkerül minden mohamedanizmussal kapcsolatos negatív véleményt, bírálatot, és rendszerint a multi-kulti ideológiájához simulva, agyba-főbe dicséri őket.

Ezért meglepő az a nyíltság, őszinteség, ahogy a szerző négy esetet ismertetve, részletesen bemutatja a fiatal lányok (a legfiatalabb mindössze 13 éves volt) kálváriáját, ahogy a családjuk naivságukat, félelmüket kihasználva rákényszeríti őket – először – Ausztrália elhagyására, majd valamelyik muzulmán országban a házasságkötésre. Az ilyen gyermeklányok férje mindig jóval idősebb, a gyermek által ismeretlen, és a természetellenes házasságot minden esetben muzlim pap szentesíti. A négy kitudódott esetben a kislányok elkotyogták az iskolában, hogy szüleik házasságra akarják őket kényszeríteni és ügyükben, a tanárok feljelentése alapján indított vizsgálatot a gyermekvédelmi hatóság. Mikor a hatósági előadók megkérdezték a 13 éves kislánytól, hogy tisztában van e a házassággal járó szexuális tényezőkkel, a szigorú mohamedán neveltetésben részesült gyermek abszolút nem értette miről van szó. Az Ausztrál hatóságok kijátszásában a kislányokat mindig kiviszik az országból, utána valamelyik muzlim országban házasságba kényszerítik, majd mikor sikerül teherbe ejteni a kislányt, visszatérnek vele magukkal hozva az új férjet is. Az itteni hatóságoknak nincs más lehetősége, mint elfogadni a muzlim pap által megszentelt és a mohamedán ország jegyzője által törvényesített házasságot. A hivatalos szervek csak akkor léphetnek, ha kiutazás előtt tudomásukra jut az erkölcstelen szándék. Az Ausztrál gyermekvédelmi hatóság három esetben megtiltotta a gyermekek külföldre történő utaztatását, míg a negyedik esetben a bíróság annullálta a Pakisztánban megkötött házasságot és megtiltotta a gyermekgyalázó férj Ausztráliába történő látogatását. A cikkben megszólal Valerie Gaimon társadalomkutató, aki egy tasmániai gyermekvédelmi előadó megdöbbentő jelentését ismerteti, melyben a kényszerített házasság utáni nászéjszakán a 14 éves kislányt a saját szülei fogták le, hogy a nálánál kétszer idősebb férj kényelmesen megerőszakolhassa.

 

Mivel még eddig nem volt szükség az ilyen eseteket szabályzó törvények meghozására, ezért Ausztráliában büntetés sem létezik a kisgyermeket házasságba kényszerítő szülök elítélésére, így a mohamedánok minden felelősségre vonás elkerülésével vehettek részt leánygyermekeik meggyalázásában. Az idén ősztől mindez változni fog, az új szövetségi főügyész, Nicola Roxonnak köszönhetően, aki új törvénykeretbe foglalva 15 évig kiszabható büntetést kirovását javasolja azok számára, akik zsenge kislányokat házasságba kényszerítenek.

 Abdul Tadik Gulma negyedik feleségével, a mindössze 12 éves Szulfikarral fotóztatja magát és szerinte csak a rosszindulatú irigy emberek szólják meg őt fiatal neje miatt, „olyanok, akiknek még egy feleségre sincs pénzük”. Képtelen felfogni, hogy mi rossz van abban, hogy ő egy 12 éves lánnyal folytat nemi életet.

 

A cikkíró Carolina Overingtonnak csak gratulálni lehet felvilágosító közléséért, és reménykedni, hogy a muzulmán-védő liberális politikusok szíve megesik a gyermekek szomorú sorsán és a mohamedán közösségek dédelgetése helyett a törvény szigorát fogják alkalmazni a gyermekek védelmében. Ha az Ausztráliában élő mohamedánok ilyen nyíltan és gátlástalanul ezt megmerik tenni, akkor még belegondolni is félelmetes mi mehet az afrikai, ázsiai muzulmán országokban.

 

A képen látható, 44 éves indonéz muzulmán pap, Pujiono Cahjono Widiantó a 12 éves feleségével, Lutfiana Ulfával pózol és teljesen törvényesnek tartja, hogy neki ilyen fiatal felesége van. (Jakarta Post nyomán) 

 

Az Australian cikkéhez párosulhat, a 2011 június 8-án, az itteni nemzeti tv-ben (ABC) egy BBC. által készített Jemenben forgatott dokumentumfilm levetítése, melyben bemutatták a mohamedán kultúrákban (főleg Jemen, Pakisztán, Afganisztán) mindennaposan előforduló, egészen fiatal gyereklányok erőszakos összeházasítását a náluknál jócskán idősebb férfiakkal. Az egyik kislány mindössze tíz, míg a másik 11 éves volt mikor férjhez adták. (meggyalázták). A dokumentumfilmben megszólalt egy vén banya is, aki eldicsekedte, hogy ő is tíz éves volt, mikor férjhez adták, és mindössze 11 éves volt, mikor először szült. Egy családfőt is megkérdeztek, kinek lánya tíz évesen lett kiházasítva egy nálánál ötször idősebb kecskével. A mély szegénységben élő apa elmondta, hogy 60 fontot kapott lányáért, és tényleg sokkoló körülmények között élő családnak ez nagy pénzt jelenthetett. De itt nem is az apáról van szó, hanem arról a muzlim állatról, aki megvehetett és meggyalázhatott egy tíz éves kislányt. Jemenben pl. a hivatalos törvények csak 15 évtől engedélyezik a házasságot, de ezt senki nem tartja be és a gyerekgyalázások ott is mindennaposak. Miért? 

 

Nos talán a válasz abban rejlik, hogy mohamed utolsó felesége, Aisha mindössze 6 éves volt, mikor mohamed feleségül vette, és 9 éves mikor konzumálta (elhált) véle (azaz meggyalázta). Mohamed már elmúlt 50 éves, mikor Aishát feleségül vette. Ez a megtörtént eset rendkívül jól van dokumentálva a hádiszokban (*), maguk a mohamedánok által szégyentelenül leírva, és ismereteink bővítésére néhány bejegyzést említenék a sok közül:

Sahih Bukhari 5.236. Hisham apja mondá: „Khadija három évvel korábban halt meg, hogy a Próféta Medinát elhagyta. Úgy valahogy két évig tartózkodott ott, mikor feleségül vette a hat éves Aishát és házasságát konzumálta véle, mikor az kilenc éves lett.”

Sahih Bukhari 7 kötet, 62, 88. fej. Ursa mondá: „A Próféta megfogalmazta (a házassági szerződést) Aishával, amikor az hat éves volt és elhált vele, mikor az kilenc éves lett, és (Aisha) vele maradt a haláláig.” Továbbá; Sahih Bukhari 7 kötet, 62, 65 fej.

Sahih Bukhari, 8 kötet, 3310 fej. Aisha beszéli: „Aisha (legyen Allah örömére) mondja: Allah Apostola (áldott legyen neve) feleségül vett, mikor én hat éves voltam, és házába fogadott, mikor kilenc éves lettem.”

Ezt ismétli: Sahih Bukhari 7, kötet 62, 64 fej.

Sahih Bukhari 8 könyv, 73, fej. 151. Aisha beszéli: A próféta jelenlétében játszottam babáimmal, és a barátnőimmel szintén sokat játszottam. Mikor allah apostola meglátogatott a szobámba, elbújtak, de ő előhívta őket, hogy mindnyájan együtt játszunk.” Hogy lehet egy ilyen, babákkal játszó kisgyerek valaki 'felesége'?

 

 Az afgán kislány, Aisha Bibi tragédiájában majdnem minden aljasság bele van sűrítve, ami a mohamedanizmust jellemzi. A kislányt, apja tízéves korában eladta feleségnek egy tálibnak (értsd: féreg), aki a kislányt tizenkét éves koráig a birkákkal összezárva az akolba tartotta. Akkor megerőszakolta, majd rendszeresen meggyalázta, ütötte-verte. Végül a kislány már nem bírta tovább és megszökött. Szökésével szégyent hozott a mohamedán becsületre (sic), amiért a saját családja levadászta és megcsonkította. A kislány később ismét megszökött és most egy gyermekvédelmi szervezet gondozásában van. Mikor Bibi tragikus esete felkerült a világhálóra, egy muzlim a rájuk jellemző aljassággal azt írta be: „hogy a zsidók hamisították a képet és az egész történet nem más, mint zsidó propaganda."

 

Hogy a muzulmán gondolkodást, mentalitást mennyire mélyen járja át a pedofília elfogadása, káros gyakorlatának burkolt elismerése, a minden más irányba történő mutogatás, a gyalázat mentegetése, arra jó példának felhozhatom a hazai muzulmánok reakcióit, szégyentelen válaszait, a hasonló témájú, – más társalgókban közölt – bejegyzéseimre. Többen rám szolnak, hogy nincs jogom egy másik kultúra (sic) sajátosságát bírálni, hibáit megemlíteni, mikor Magyarországon is előfordul az ilyesmi.

Az egyik mohamedán írja kioktatóan: „attól, hogy te nem tudsz róla még van ilyen: A magyar fiatalok 13-14 éves korban veszítik el szüzességüket …” – elfelejtve, hogy hazánkban nem mindenki magyar, továbbá fontos, hogy egykorú e a kislány partnerével, vagy négyszer annyi idős, mint mohamed, Aisha esetében. De erre is megvan a vallásos kibúvó: „ezt akkoriban senki nem tartotta fontosnak lejegyezni - nyilván úgy gondolták, hogy ez nem tartozik másokra, akkor még nem tudták, hogy 14 évszázad múlva egy másik kontinensen ennek milyen nagy feneket kerítenek.” Tehát a gyermekek meggyalázása a mohamedán szerint nem más, mint 'nagy fenék'.

Egy másik így próbál magyarázatot adni az aljasságra, így mutogat elfelé: „Ez a korkülönbség mánia csak nyugati sajátság, és nem is túl régi: „Annó és még ma is Indiában egy lány 11-12 éves korában már férjhez lett adva, és 13-14-15 évesen már szültek. Ha ránézel egy indiai 12 éves lányra kb. úgy néz ki, mint egy európai 18 éves …”

Ahelyett, hogy elszégyellné magát a kommentáló muzlim a gyalázatos praktikáért, még neki áll feljebb: „elítélem a pedofílozást, amikor valaki egy vallást (illetve annak prófétáját) és annak híveit pedofilozza le.”

Alapos visszavágásnak szánja egy másik mohamedán: „A magyar "kislányokról " meg ennyit; szerintem már a szülőszobából szűzhártya nélkül jönnek ki egyesek.”

Mohamed pedofíliáját illetően ez volt a legpimaszabb válasz: „mohamed és Aisha kapcsolatát az igaz szerelemnek tartják, ahol mindketten igaz szívvel szerették egymást.” Itt tükröződik vissza igazán a mohamedánokra oly jellemző arrogancia, mikor van pofája egy tíz éves gyermek és egy ötvenen felüli ember között 'igaz szerelmet' hangoztatni. Én szégyellem magamat helyettük.

 

 

A csoportos esküvői képet, először a Tundra Tabloids publikálta, majd Tim Marchall a 'Sky News' riportere kommentálta. A képen egy csoportos Hamasz esküvő látható, már a legénykorból rég kinőtt bandatagok leendő feleségeikkel készülődnek a szertartásra. A józan szemlélő minden iszlamofóbia nélkül megkérdezheti; vajon milyen gyermekkoruk lesz ezeknek a kislányoknak, hány évesen fognak először teherbe esni, milyen jövőjük lesz egy olyan közösségben, ahol így bánnak a kisgyermekekkel?

 

 

(*) Mohamed próféta életéről, személyéről és tanításairól, illetve más korabeli muzulmánok tetteiről és szavairól összegyűjtött elbeszélések gyűjteménye. A hadíszokat a Mohamed halálát követő két évszázadban gyűjtötték össze és szájhagyomány útján terjedtek mielőtt lejegyezték és kodifikálták azokat. Mint közvélemény az iszlámban az élethez való alkalmazkodás, a fejlődés szerveként jelentkezik.

 

26 komment

Karoling iratok, dokumentumok (3)

2011.06.12. 18:44 E.Katolnai

Pactum Ludovicianum

Jámbor Lajos térdepelve esdekel Paszkál pápának, hogy méltóztassék az intézményét érdemtelenül megsegítő paktumot elfogadni.

A legkorábbi teljes tartalmú kézirata a Pactum Ludovicianum-nak egy XI. századi kánongyűjteményben található (Collectio Canonum), melyet Deusdedit (*) érsek állított egységes műbe. Munkájából más középkori kánonisták (pl. Luccai Anselm, Sutri Bonizo) kimásolták, átvették a szöveget anélkül, hogy valaki is utalt volna arra, hogy az eredeti okmányt hol őrizték, kinek a birtokában volt, mielőtt Deusdedit 'valahonnét' lemásolta. Mivel az okmány nyelvezete, stílusa nagyon hasonlít a több mint száz évvel később uralkodó I. Ottó (936-973) és XII. János pápa között megkötött szerződés, a 'Pactum Ottonianum' szövegére, ezért feltételezhető, hogy az 'eredetinek' mondott Jámbor Lajos-paktumot is Ottó idejében, a X. században ugyanaz a papi társaság szerkesztette össze, és létrejöttének időpontját visszadátumozták I. Lajos és Paszkál pápa korára. Mikor Ottó császár a saját paktumában megerősítette a Jámbor Lajos-féle szerződést, nem tudta, hogy a hivatkozásként elé tálalt dokumentum hamisítvány: hiszen ki mert volna arra gondolni, hogy a szentséges atyák a hazudozáson kívül mást sem csinálnak, mint okmányokat hamisítanak.

A Pactum Ludovicianum a pápaság és a Frank Birodalom közötti politikai, területi megállapodás. Miután IV. István p. 816-ban, Reimsben megkoronázta I. (Jámbor) Lajos császárt és feleségét, barátsági szerződést kötöttek, melyben megújították és kiterjesztették a pápának III. Pippin által tett nagylelkű adományokat. A császár biztosította a pápaválasztás szabadságát és a pápa önrendelkezését az adminisztráció és az igazságszolgáltatás terén, s ígéretet tett, hogy csak nyilvánvaló jogsértés esetén avatkozhat be az Egyházi Állam ügyeibe.

 

(*) Deusdedit kardinális († 1097/1100), VII. Gergely pápa barátja, a 'Collectio Canonum' gyűjteményének megalkotója, valamint a Pápai Állam minden téren érvényesíthető jogainak és privilégiumainak harcos védelmezője. Műve négy könyvből áll; az elsőben a Római Egyház hatalmát tárgyalja, a másodikban a klérus ügyeit foglalja egybe, a harmadikban az eklézsiára vonatkozó törvényeket dolgozza fel, míg a negyedikben az Egyház függetlenségét, papjainak kiváltságait és az egyházfik mentességi jogát ismerteti. Munkájához felhasználta a Vatikán regiszter anyagát, más korábbi kánonisták gyűjteményét (pl. Wormsi Burchard), polgári törvénygyűjteményeket, zsinati jegyzőkönyveket stb. Munkájával védeni és erősíteni szándékozta a Szentszék hatalmát, növelni az Egyház tekintélyét, és biztosítani tagjai büntetőeljárástól való immunitását.

 

Astronomus Limousin

 

Jámbor Lajos névtelen biográfere, kinek latin szövegű műve a 'Lajos Császár Élete' (Vita Hludovici) valamikor 850 körül íródhatott. Astronomus Vita Hludovici c. műve 22 különálló kéziratban maradt ránk, és mivel ennek a műnek sincs meg az eredeti IX. századi kézirata (még töredékes másolatban sem), ezért csak a X. század közepétől kezdődő és a XII. század közepéig készült másolatokkal rendelkezünk. A mű nyelvezetére nézve nyugat-Frank (francia) és csak találgatni lehet originális kinézetét, szerkezetét, mert a modern kiadványok 64 fejezetre való beosztása XVIII. századi szerkesztmény. A 769 és 778-as évek közötti bejegyzések Einhardtól való átmásolások, akit Astronomus 'kora legbölcsebb emberének' tartott. A 814-823 évekre vonatkozó közlések a Frank Birodalmi Évkönyvek adatait ismétli, de már megváltoztatva, kibővítve azokat a saját forrásaira támaszkodva. A 830-as évek feljegyzései nagyban egyeznek Nithard 'Histories' című munkájával és még ma sem eldöntött, hogy melyikük másolta kitől.

Különösen jól informált volt az aquitaniai és gascogne-i részekről és a gascogne-iakat megbízhatatlan, ingatag népségnek tartotta, akiknek frank felügyeletre van szükségük. Stílusa kevésbé klasszikus vagy elegáns, mint Einhardé, ám a műben szereplő célzásokból, hivatkozásokból és idézésekből láthatjuk, hogy birtokában volt Szent Ambrus, Lactantius, Prudentius, Fortunatus, Beda munkáinak, valamint más klasszikus ókori szerzők – mint Vergilius, Cicero – ismeretét is meglátni írásában. Ügyesen egybeolvasztotta Einhard tematikus 'Vitáját' Theganus kronologikus gestájával.

 

Nem csodálkozhatunk, hogy titokban tartotta személyazonosságát, Theganus és Einhard is elhallgatták nevüket, s hogy mégis ismerjük őket névről, azt Walahfrid Strabónak köszönhetjük, aki a két kézirathoz írt prológusában nevén nevezte őket.

Nevét a részletes asztronómiai események ismertetése miatt érdemelte ki, míg kísérő neve – Limousin – csuklyásat jelent. Astronomus személyét Max Buchner (Hilduin of St. Denis, The Areopagitika) Hilduin atyával azonosítja, aki II. Pippin és Kopasz Károly kancellárja volt.

 

Hilduin atya a tanítványaival.

 

Hilduin (Hilduinus, †855/861) Alkuin tanítványa, Jámbor Lajos francia király udvari káplánja. 815-ben elnyerte a Párizs melletti Szent Dénes apátságát, majd később még több templom-monostorközpont vezetését kapta meg. Hilduin atya rosszul helyezkedett az I. Lajos császár és fiai között kirobbant háborúban (830), amiért kegyvesztett lett; elvesztette apátságait, és Paderbornba, majd a Corvey-i Apátságba lett száműzve. Hogy ne menjen üres kézzel kollégájához, Corvey apátjához, Warinhoz, azért ajándékba vitte neki Szent Vitus csontjait, mely csodás ajándék hamarosan a felhőkig emelte Corvey monostora tekintélyét. Egy évvel később Lajos megbocsájtott Hilduin atyának, visszakapta Szent Dénes gazdag apátságát. Néhány évvel később Szent Dénes életrajzának megírásával bízta meg a császár, melyben a párizsi Dionysios alakját egybemosta Areopagita Dionysiusszal. 

 

Theganus (Degan)

 

Trier prelátusa (kb. 800-850) a 'Gesta Hludowici Imperatorii' c. mű szerzője, mely az egyik legfontosabb forrása Jámbor Lajos életének, kora eseményeinek. Életéről szinte semmit sem tudunk, ám jó baráti viszonyt tartott fenn Walafrid Strabóval, aki bevezetőt, előszót írt művéhez.

Theganus kétségtelenül Jámbor Lajos önzetlen híve volt: túlfűtött, fennkölt hangnemben ír személyéről, miközben fiát Lothárt befeketíti, még rosszabb színben tünteti fel, mint ami kijárhatna neki.

Természetesen ez a Karoling-kori kézirat sem maradt ránk eredeti alkotmányában, hanem csak másolatokból ismerjük, melyek a Monumenta Germaniae gyűjteményében lelhetők fel.

 

Paschasius Radbertus: 'Vita Walae'

Paschasius Radbertus (785-865) frank származású Benedek rendi szerzetes, teológus, aki már egész fiatalon Corbie monostorába került Adalard apát irányítása alá. Adalard és testvére, Wala – egy törvénytelen Karoling oldalágról – mindketten unokatestvérei voltak Nagy Károlynak, és tehetségüknek köszönhetően mindketten évekig magas posztot töltöttek be az uralkodó udvarában. Radbertus Jámbor Lajos hatalomra jutása kezdetén valamiért mellőzve lett – ekkor vonult vissza Corbiébe, Adalard atya biztonságot nyújtó monostorába –, de néhány évre rá Lajos mégis visszahívta udvarába további szolgálataira számítva. Wala távoli segítője és mozgatórugója volt II. Jenő megválasztásának, mely erőlködés semmi gyümölcsöt nem hozott számára. Nem lehetett valami jó tanácsadója Jámbor Lajosnak, hiszen a császárt kétszer elmozdították hatalmából és gyengekezű uralkodása akaratlanul is a Frank Birodalom széthullását eredményezte. Paschasius Radbertus Wala leghűségesebb tanítványa volt.

 

Paschasius Radbertus ’Epitaphium Arsenii' (Vita Walae) című munkája egy IX. századra besorolt, Corbie monostorában fellelt kéziratban maradt fenn (Paris, BnF, lat. 13909). Formáját késő ókori temetkezési oráció és középkori szerzetesi dialógus ihlette. A mű első részében – mely 836 után íródott – az apát hűséges tanítványai fájdalommal bánkódnak mesterük halála miatt, míg a 850 után írt második könyvben a hangnem mérges szidalmazásra vált át, ahol a dühös kirohanásoknak Judit császárné és szeretője, a nagyra törő Bernard herceg voltak célpontjai. Mégis a szerző legbőszebb dühös támadása – anélkül, hogy nevén nevezné – Kopasz Károly ellen irányul, mert az bele mert avatkozni Corbie monostor ügyeibe és az apátsági birtokok javai elosztásába.

 

A dialógus formában megírt Wala Élete kétszer olyan hosszú mű, mint Paschius másik munkája 'Adalard Élete', melyet 826 után írhatott, Adalard halála után. Paschasius írásaiban más ókori és kora-középkori szerzeményekből szavak, mondatok, versrészletek vannak átvéve és beleszőve Wala Életében pl. Szent Sebestyén Cselekedetei, Jób Könyve, Terentius vígjátékai, valamint olyan ritkának számító kézirat is Paschasius birtokában lehetett, mint Seneca 'Apocolocyntosis' (Játék az isteni Claudius haláláról) c. műve, mely mű egy I. századi szatíra Claudius császárról. Az ókori szerzők írásainak felhasználása tanúbizonyság Corbie monostorának gazdag kéziratállományára.

 

Paschasiusról már korábban említettem a Pszeudo-Izidór c. ismertetésemben, hogy a Karoling okmányok tudós szakértője, Klaus Zechiel-Eckes az észak-francia Corbie monostorát nevezi meg mint a Benedek dékáni kapitulárék hamisítóműhelyét, és határozottan rámutat Paschasius Radbertus apátra (apát: 842-847), kinek keze nyomát szövegelemzés és összehasonlítással határozottan képes volt kimutatni. (Vita Walae 1:28; Patrologia Latina 120:1604)

 

Eric Knibbs (Pennsylvania Egyetem tanára), a középkori kéziratok neves szakértője írja: „Úgy néz ki tehát, hogy egy egyházi tudóscsoport módszeresen végig tanulmányozta az akkori Európa leggazdagabb könyvtárának számító Corbie monostor kéziratgyűjteményét és kivonatoltak minden olyan számukra megfelelő passzust, melyet utána – megint csak ismeretlen szerkesztők – történelmünk legnagyobb hamisításgyűjteményei megírására használtak fel.” Ennek a folyamatnak volt Paschasius Radbertus a főmunkatársa, legalábbis, amíg Corbieben tartózkodott.

 

Hrabanus Maurus (780-856)

 

Mainzi püspök, Alkuin tanítványa, aki műveltségének, olvasottságának köszönhetően a Frank Birodalom egyik legjelentősebb értelmiségijévé válik, 822-ben megkapja Fulda apátságát, majd 847-ben Mainz püspökévé szentelik.

A széles látókörű, sokat olvasott főpap ismerte és talán kedvelte az ókori latin költőket, főleg Lucretius és Optatianus Porfirius lehetett nagy hatással rá, ami megmutatkozik irodalmi stílusában és színvonalas latinjában. A jelentősnek mondható Biblia-kommentálás mellett Hrabanus fő érdeme az ókori irodalom és a későbbi egyházi iratok, levelek, gyűjtemények, patrisztikus művek fellelése lemásolása, rendezése volt. Bibliai kommentárjait Jeromos, Ambrus, Ágoston, I. Gergely, sevilliai Izidor és Bede exegetikai munkáira alapozta. Walafridus Strabó Hrabanus tanítványaként kezdte el pályafutását. A Fuldai Annales azt állítja Harabanusról, hogy a 850-es évi éhínség alatt napi 300 embernek biztosított élelmet.

Az egyik leghatározottabb 'lapos föld'-elméletet hangoztató IX. századi frank-germán egyházvezető Hrabanus Maurus (847-856) volt, aki nagy lelkesedéssel ismertette, magyarázta Aethicus világegyetemre vonatkozó elméletét. Prof. Beazley alapos tudásról árulkodó műve ('The Dawn of Modern Geography') első kötetében közli, hogy Hrabanus vitába keveredett Mainz püspökével, hogy léteznek-e kutyafejű emberek, akik a középkori felfogás szerint az északi sarkvidéken éltek. Hrabanus amellett érvelt, hogy igenis léteznek ilyen lények.

 

Asserius

 

Asserius (908) walesi származású pap, később mint Sherbone püspöke 893-ban megírta Nagy Alfréd (849 – 899) király életét, 'Historia de Rebus Gestis Alfredi Regis' vagy röviden 'Vita Alfredi' címmel, mely mű egyedüli forrás Alfréd királyt illetően. Asserius életéről csak nagyon keveset tudunk és az mind az Alfréd Életéből származik. Könyvének stílusa nagyon hasonlít az Astronomus, és a trieri Theganus 'Vita Hludowici' (Jámbor Lajos Élete) biográfiáira, de ezeken a műveken kívül ismerte és használta Bede 'Anglia Történelme', Einhard 'Nagy Károly Élete' szerzeményeit, valamint művének csaknem fele direkt átmásolása az Angol-Szász Krónika 851–887 évekre vonatkozó adatainak. A 893-as év eseményei után megszűnnek a bejegyzések és a könyv hirtelen megszakad, mintha nem lenne befejezve.

Az Alfréd Király Élete kéziratát csak nagyon kevesen ismerhették a középkorban, mert mindössze egy másolat maradt fenn belőle (Cotton MS. Otho A xii), mely a Cotton Könyvtár tulajdonában őrződött meg. Ha Nagy Alfréd Élete tényleg a IX. század végén íródott, akkor furcsa az, hogy senki nem idézi, arra sehol nem hivatkoznak, mert az összes hivatkozás, idézet Asserius könyvéből mind legalább 100 évvel meghaladja Asserius alkotóidejét; Ramsey-i Byrhtferth 'Historia Regum' c. műve kései X. századi vagy korai XI. századi, az anonymus szerzőtől származó 'Encomium Emmae' az 1040-es évekből való, míg a firenzei Worcester, 'Szent Neotsi Annalesek' Asserius idézetei még későbbi időkből származnak.

 

Asserius könyvét, mint hamisítványt a tudósvilág jelentős része visszautasítja, mely negatív hozzáállás V. H. Galbraith 'Who Wrote Asser's Life of Alfred?' (Ki írta Asserius Alfréd Életét?) c. tanulmánya óta kezdett egyre markánsabban megfogalmazódni. Galbraith rámutat a műben előforduló anakronizmusokra, és több példát felhozva igazolja, hogy a sajátságos kifejezések, szóhasználat miatt nem írhatták azt Asserius idejében. A Kent Egyetem tudós tanára Professzor Alfred Smyth 'King Alfred the Grate' c. könyvében az 'Alfréd Élete' hamisítójaként a X. század végén tevékenykedő Ramsey apátság papját, Byrhtferth atyát nevezi meg, aki régi rekordokból egyszerűen adoptálta Asserius nevét, és az akkor már rég halott Asserius nevében írta meg az Alfréd könyvet. Érveléséhez bizonyítékként összehasonlította és kiemelte Asserius latin nyelvtanának jellegzetességeit Byrhtferth fennmaradt munkái latinjával, és a feltűnő hasonlóságok és egyezések arra a következtetésre juttatták, hogy a két szerző egy és ugyanazon személy volt. A kenti professzor még tovább menve kifejtette, hogy az 'Alfréd Király Élete' c. könyv autentikusa körüli igazságot szándékosan elhallgatják és helyette már generációk óta félrevezető hamissággal ismertetik az egész témakört, amiért – szerinte – az 'Oxbridge Historikus' maffiatársasága a felelős. Külön olajat öntött a tűzre, mikor arról ír, hogy a tekintélyes Cambridge ASNAC ('Anglo-Saxson, Norse and Celtic' nevű történelmi tanszék és tudományos műhely) tanszéke tisztában volt vele, hogy Asserius könyve hamisítvány, és mégis elégedettek voltak tévtanításuk mellébeszélésével. Az igazság tisztázását nehezítette, hogy senkinek nem volt bátorsága a hivatalos akadémista vonal ellen fordulni, diszkreditálni olyan – hibásan nagynak vélt – történészeket, mint Frank Stenton és Dorothy Whitelock. Könyve megjelenése után az angol akadémista történészfalka nekiugrott Smyth professzornak és mindennek lehordva a szenilitását próbálták bizonyítani. Az akadémisták elkeseredett dühe a szó szoros értelmében lángokba csapott át, mikor az ügyben érintett Camridgi Egyetem professzora, Simos Keynes a Trinity Collegben lévő rezidenciáján hasonszőrű akadémisták társaságában elégette történész kollégája könyvét. A könyvégetést lefilmezte és figyelmeztetőül felrakta az internetre. Eric Christiansen az Oxford Egyetem történésze azon kevesek közé tartozott, akik kiálltak Smyth mellett és mint fogalmazott: „ha Asserius könyve egy ötfontos bankjegy lenne egyből bevinném a rendőrségre, mivel a bankó olyannak tűnne, mint amit egy bolíviai pénznyomda adott volna ki.”

 

Alfréd király földi maradványainak megtalálása érdekében 1999-ben létrejött az ún. 'Hyde Community Archaelogical Projekt', és az éveken keresztül folyó ásatásokat teljes sikertelenség koronázta. Az ásatásokra vonatkozóan a Wincherster City Councile – a projekt egyik finanszírozója volt – kiadott ismertetőjében a kudarc okát a sír helyén 1788-ban épült városi börtön felelőtlen kivitelezésében látják, mikor is a munkások állítólag szétdobálták a csontokat, míg a koporsó ólomból készült fedőlapját használt fémként eladták. (Hát ezért kár volt éveken keresztül ásni.)

Alfréd király korából egyetlen eredeti kézirat nem maradt fenn és mindössze 13 olyan későbbi, átírásos oklevelet ismerünk, melyet erre az időre sorolnak. A későbbi évszázadokban tucatszámra hamisítottak Alfrédnak tulajdonított adományleveleket, melyekbe a hitelesítés érdekében neveket írtak át az Angol-Szász Krónikából. Az angol-szász kora-középkor 1600 ismert okleveléből – jellemzően – még száz eredeti, ebben az időben íródott kézirat sincs. Az összes többi mind átmásolása egy másik másolatnak, vagy olyan originálnak, melyek tényleges létezését csak feltételezni lehet.  

 

Az Angol-Szász Krónika egy lapja, mely nem a IX. századból és nem is a X. századból való ...

Angol-Szász Krónika

Az Angol-Szász Krónika (rövidítésemben: A-S Kr.) Anglia történetének legfontosabb gyűjteménye, mely nélkül ill. Bede 'Históriája' nélkül nem létezne angol történelem. Eredetileg ó-angol nyelven íródott kronológiai és történelmi feljegyzések gyűjteménye, mely valamikor a IX. század végén vagy a X. század elején lett egy egységes műbe szerkesztve. Ez az időszak pontosan egyezik Asserius atya alkotóidejével és Alfréd király uralkodásával. Az összeállított krónikát többszörösen átmásolták és több kolostor könyvtárában volt megtalálható, aminek következtében kilenc relatíve korainak mondható kézirattal rendelkezünk. A legkésőbbi kéziratot valamikor Nagy Alfréd uralkodása végén (900 körül) kezdhették el írni, míg a legkésőbbi variáns 1116-ban íródott. A kilenc fellelhető kézirat közül a legidősebb a Winchester Krónika, más néven Parker Krónika (Chorpus Christi College, MS. 173), mely Winchesterben íródott valamikor 1001 és 1013 között.

James Campbell (The Anglo-Saxon State) azon az állásponton van, hogy a krónika Alfréd udvarában propaganda indíttatással íródott, melynek fő célja volt Alfréd király glorifikálása és a királyhűség megteremtése és erősítése.

A krónikában számos kronológiai hiba szerepel – talán időszámítási zavarok miatt – pl. helytelenül a 812-es évre van bejelölve Nagy Károly halála: „negyvenöt év uralkodás után ebben az évben halt meg Nagy Károly császár.” De III. Leó pápa halála, és így István, Paszkál pápák hatalomra jutása illetve halála is mind téves dátumokkal szerepelnek. Továbbá megtévesztő zavarodottság jellemzi az Ethelwulf király körüli igazságot is, pontosabban római utazását.

Tekintsünk vissza néhány évet az állítólagos római kiruccanás időpontjától visszamenőleg és láthatjuk 839-ben: „Ebben az évben nagy mészárlás volt London Canterbury és Rochester városaiban.” „840-ben Ethelwulf király Charmouthnál harcolt a dánok 35 hajójának legénységével és a dánok urai maradtak ezen részeknek.” Majd öt év telt el nagyobb háború nélkül, de 845-ben, majd 851-ben ismét véres összecsapásokra kerül sor (Parret és Wemburg), de 853-ban mikor Ethelwulf fiát Rómába küldi, ő maga Mercia királya Buhred kérésére hadba vonul az észak-walesiek ellen, de az A-S Kr. más helyről is ütközetekről tesz említést. A 854-es évre írja az A-S Kr.: „Nagy pompa közepette ebben az évben indult el Rómába Ethelwulf és 12 hónapig ottmaradván Rómában rezideált. Ezek után hazaindult és útközben feleségül vette a francia király, Kopasz Károly leányát Juditot.” Majd 855-re tett bejegyzés megismétli Ethelwulf és Judit házasságát, hozzátéve, hogy a király két évre rá elhalálozott. Ezekben az időszakokban Angliában évtizedek óta villongások, viking betörések, hódítások és véres ütközetek sűrün követték egymást, és Ethelwulf mégis megengedhette magának a folyamatos háborúk forgásából azt, hogy egyszerűen fogja magát, megpakolja ládáit arannyal és ezüsttel, és díszes kíséretet szedve maga köré elmenjen egy évre Rómába, méltatlan módon magára hagyva a száz sebből vérző országát.

Szent Bertin Évkönyve

 

Szent Bertin Évkönyve (Annales Bertiniani), vagy másképpen Hincmar (Hinkmár) reimsi érsek krónikája, mely a 830-882 közötti időszak – nagyobbrészt Kopasz Károly országának számító nyugat-francia – történelmi eseményeket ismerteti. A Szent Bertin Évkönyv direkt folytatása a Frank Királyság Évkönyveinek, mely a 741-829 közötti éveket öleli fel. Az Évkönyv első felét Troyes püspöke Prudentius írta és csak halála (†861) után folytatta Hincmar a bejegyzéseket 882-ig. Megjegyzendő, hogy az évkönyv első négy évét (830-834) ismeretlen szerzők írták, és prudentius 835-től vette át annak szerkesztését. Mint tudjuk, a kelet-francia történéseket jobbára a Fuldai Évkönyvek tartalmazzák.

Prudentius elsőként számol be egy viking népcsoportról, a 'Rhos'-okról, (Russ) akik az orosz nép nemzetté kovácsolódásának voltak megteremtői. 838-ban a 'Rhosok' követségben jártak Konstantinápolyban.

 

862-ben a magyarok egy csoportja - történelme során első ízben a Kárpát-medencében vagy attól nyugatra eső területen is felbukkan. Szent Bertin Évkönvve amelynek 862-882 közti részét a kortárs reimsi érsek, Hincmar írta, lakonikus rövidséggel annyit közöl ezekről az évekről, hogy a korábban ismeretlen ellenségek is, akiket magyaroknak (Ungri) neveznek, ugyanannak (Német Lajosnak) királyságát pusztítják". 

 Nithardus

 

Nithardus atya nem is származhatott volna előkelőbb családból, mint amiből származott, mert anyja Berta révén Nagy Károly unokájának mondhatta magát. Történészek többsége világi személynek hiszi, ám ez lehetetlenség mivel írástudó, tanult ember volt, továbbá pedig Szent Riquier apátja rangját bírta. Nem tudjuk, hogy mikor született pontosan, de alkotóideje a 830-as valamint a 840-es évek legelejére eshetett, mert 844-ben halt meg. A Jámbor Lajos fiai között zajló versengésben Kopasz Károly odaadó híveként követként járt Lothár császár udvarában, majd egy évre rá hősiesen harcolt a Fontaine-i testvérháborúban.

Könyve a 'Historia' vagy 'Jámbor Lajos fiai viszályáról', (De dissensionibus filiorum Ludovici) részletesen rávilágít a Karoling Birodalom széthullásának okaira.

 

  

 

 

Monte Cassino a középkorban, mely lényegesen nagyobb volt annál a kolostornál, melyben Erchempert atya szorgoskodott.

Erchempert

Erchempert (Erchempertus) a IX. sz. végén Monte Cassinóban alkotó lombard származású szerzetes, történelmi munkája (Historia Langobardorum Beneventanorum) értékes és érdekes adatokkal gazdagítja ismereteinket. Sajnos leírása hirtelen, minden magyarázat nélkül megszakad 898-899 telén. Történelmi művét Pál Dékán (Paulus Diaconus) longobárd történelme kiegészítésének és folytatásának tekinthetjük, de míg Pál Dékán a longobárdok sikereit, építő, alkotó képességét helyezte előtérbe, addig Erchempert a kudarcokat; a széthúzást, az önmarcangolás fájó tragédiáját írja körül. Mint lombard, sajnálja Benevento három részre (Benevento, Salerno, Capua) történt széthullását, mely ellehetetlenítette a hercegség érdekeinek megvédését mind a frankokkal, mind a muszlimokkal szemben. Mint szerzetes tanúja lehetett Monte Cassino muszlimok által bekövetkezett elpusztításának 883-ban, és mint krónikaíró szerencsés volt, hogy mindezen eseményeket írásba tudta rögzíteni. A muzulmán rombolás után a monostor szerzetesei Teano és Capua kolostoraiban leltek új otthonra.

Benevento hercegség hanyatlásának kezdetét Erchempert Siconulf és Sicardus 834-ben kirobbant háborújától számítja, mely háború még jobban elmérgesedik, miután Radelchis gróf 839-ben meggyilkolja Benevento törvényes urát, Sicardus herceget. Benevento hercegség széthullásának lassú folyamatát bántó keserűséggel ecseteli, és az értelmetlen polgárháborúk sorát aprolékos pontossággal meséli végig.

Erchempert feljegyezte a 'gonosz Agarenik' (szaracénok) itáliai támadását és megtelepedését, de nem tartja fontosnak megemlíteni az ellenük foganatosított, IV. Gergely pápa (827-844) által elrendelt építkezéseket (pedig azok Benevento szomszédságában történtek), vagy a 846-ban lezajlott szaracén hadjáratot, mikor is Itália középső megyéi prédáivá váltak az afrikai muzulmán hordáknak. Meglepő módon nem támasztja alá a LP. IV. Leó pápára vonatkozó állításait, a szaracénok felett 849-ben aratott fényes győzelem tényét, papi ember létére egyáltalán nem foglalkozik Róma püspökeivel, még neveiket sem említi, nem ismerteti leveleiket, az Anyaszentegyházat irányító rendeleteiket, az összehívott zsinatok döntéseit, mintha mindezek teljesen lényegtelenek lettek volna. VIII. János nevét egyszer említi, és V. Istvánról is éppen hogy csak megemlékszik, pedig vele személyesen találkozott, mikor Rómába látogatott. Evvel szemben a frank eseményeket hűen követi és nagyban felvázolja a történések fordulatait.

Őszinte egyszerűséggel ecseteli azt az állapotot, amiért 'sötétnek' nevezik ezeket az időket, a sok hitszegést, árulást, kegyetlenséget, ami kora Itáliáját jellemezte: „A lombard hercegek folyamatos háborúinak következményeként megszűnt a polgári egyetértés, és ha valaki sérelmezett valamit, igazát nem lelte, akkor átállt a szemben álló félhez, és a rablók, paráznák, fajtalankodók szabadon érvényesültek. Mindenfelé csoportokba verődve céltalanul kóboroltak az emberek, mint pásztor nélkül a tengerbe rohanó állatok, készen állva bűnök elkövetelésére. Polgárháborúkban egymást marcangolták, mindenkit tönkretéve, pusztításuk a szív és lélek teljes elvesztését eredményezte.”

A 860. évnél írja, hogy „az 'ismaeliták' (szaracénok) leggonoszabb, alábbvaló királya, Saugdan (Sawdán) felégette és elpusztította Benevento hercegségének nagy részét, amiért a frankok jelentős haderővel ellenük vonultak. A vad muzulmánok megfékezéséből azonban nem lett semmi, és a frank hadak azon az úton vonultak vissza dolgukvégezetlenül, amelyiken jöttek.”

A 867. évre jegyezte be Erchempert Lajos császár győzedelmes hadjáratát, Bari visszafoglalását és Saugdan foglyul ejtését. Ezek után felháborodva meséli el II. Lajos elfogását Beneventóban, minek hallatán az afrikai szaracénok rögtön felfegyverkezve Itália elfoglalására indultak. Erős túlzásba bocsátkozik, mikor a császár kiszabadulását követően egy harmincezres szaracén seregről ír, akik rátamadtak Salerno, Nápoly és Capua vidékére. Adelgisus (Adelchis) szintén háborúzgat a muzulmánokkal, minden siker nélkül, majd dolgavégezetlenül visszavonul Beneventóba, mire Nápoly, Amalfi, Salerno és Gaieta békét köt a szaracénokkal. Erchemperttől származik az a beszámoló is, melyben olvashatjuk, hogy 877-ben a pápa (VIII. János) parancsára 25 elfogott nápolyi katona fejét csapták le, mivel a pápa példát óhajtott statuálni a szaracénokkal kiegyezők elrettentésére.

A következő, számunkra fontos passzusokban Nápoly püspöke és egyben hercege, Athanasiust politikáját tárgyalja, aki keresztény főpap létére különbékét kötött a muzulmánokkal, és óriási lelkesedéssel vetette bele magát az itáliai bárók polgárháborújába.

Erchempert feljegyzései hitelességét még akkor sem kérdőjelezhetjük meg, ha néha túlzásokba bocsátkozott a sok pusztító hadjárat gyakorlati hatását illetően. 887-es római látogatása is tényként fogadható el, mikor személyes megbeszéléseket folytatott V. István (885-891) pápával a capuai Benedek-rend javaival kapcsolatban.

Az utolsó történelmi bejegyzést 889 januárjában írta, melyben Guido és Berengár hadai összecsapását, majd az azután megkötött békeszerződésüket említi.

Andreas Bergomas

Bergomoi András IX. századi történetíró, művében folytatja Pál Dékán művét (Historia Langobardorum) és a 870-es év végéig ismerteti az eseményeket. Magát félig franknak, félig lombardnak mondta, ám szíve mégis a 'károlyi, birodalmi eszméért' dobogott, és hite egyfajta szentkeresztény Karoling-birodalomi egység víziójában öltött testet. Feljegyzései komoly, fontos forrásai a IX. századi Itália, de különösen a longobárd nemesség viszályos történetének.

Beneveto hercege vakmerő lépését, II. Lajos elfogatását 871-ben szerencsétlenségekkel, természeti katasztrófákkal párosítja, amit nem is lehet másképp értelmezni – szerinte –, mint isteni büntetést, amiért a dicsőséges keresztény királyt megalázták; a bor a korsókban, kannákban felkavarodott, leve összezavarodott és íze megromlott. A fák lombozatát és a növényeket penész és üszög borította be, a szőlők kiszáradtak és augusztusban Vicenza felől érkezve sáskák lepték el a megyéket, és elpusztították Cremona, Bressia földjét, majd Milánónak fordultak.” A szerző emlékezteti olvasóit, hogy mindez pontosan száz évvel a páviai Longobárd Királyság elleni invázió kezdete (771) után történt, mely invázió végül is az itáliai lombard uralom megsemmisítését eredményezte. 

 

Annales Fuldenses

Az évkönyvek XI. századi másolata.

A pontosnak és megbízhatónak vélt évkönyvek gazdag forrásai a frank-germán történelemírásnak és közlései megkérdőjelezése egyet jelent az egyetemes történelmi ismeretek megtagadásával. Mindettöl függetlenül, különösen a morva ‘birodalom’, ‘fejedelmek’ történelmi leírása hiteltelen értékrombolás, mely nem hagyható figyelmen kívűl.

Remélem olvasóim megbocsájtják, hogy csak röviden néhány mondatban említem az évkönyveket vagy, ha nem ismétlem a népszerü ismertetések szövegét és, hogy nem részletezem a magyarokra vonatkozó feljegyzéseit.

A Fuldai Évkönyvek a 714-901 közötti eseményeket tárgyalják, és feljegyzéseit ‘hivatalosnak’ tekinti a történelemtudomány. A kézirat első részét – egy bejegyzésnek köszönhetően – 838-ig Einhardnak tulajdonították, mindaddig, míg ki nem derült, hogy ez a kolofon egy későbbi másoló hozzáadása, ami hamisításként került be a kézirat tradícióba. 714-től 829-ig végeredményben a bejegyzett részek direkt átmásolások két korábbi – Frank Királyság Évkönyvei, Lorschi Évkönyvek – kódexből, tehát Fulda Évkönyvéről csak 830 utántól beszélhetünk. A kézirat második csoportját képező anyag szerzőségét, mely 864-ig ismerteti az eseményeket, egyöntetűen Rudolf (Hrabanus tanítványa) atyának tulajdonítják, majd 864 után három verzióra (Niederalteich, Mainz, Bajor) bomolva, ismeretlen szerzetesek folytatták tovább az írást. A legrégibb kéziratváltozat a IX. sz. végéről származik (Lipcse Stadbibliothek, II. 129a.), melyet nem Fuldában írtak/szerkesztettek, hanem Niederalteichben. Az összes többi kéziratvariáns XI-XII. századi, és tartalmukra nézve nem egységesek.

Jelentősnek számító történelmi adatok ismertetése mellett azért elcsodálkozhat néha az olvasó, hogy felnőtt, tanult ember hogyan írhat bele mesébe illő dolgokat egy történelmi munkába. 873: „Ebben az évben hatalmas éhínség volt Itáliában és Németországban, és sokan éhen haltak. (…) A keletről jött négy szárnyú, hat láb nagyságú, sáska formájú féregraj, mint télen a hó elborított minden földet, belepte a szántókat, legelőket és elpusztított minden zöld növényt. A sáskáknak hosszú hasuk és széles pofájuk volt, melyben az első két foguk a kőnél is keményebb volt, és amelyekkel még a legkeményebb fatörzset is képesek voltak megrágni.” Ha egy láb 30,48 centiméter, akkor a négyszárnyú szörnybogárnak majdnem 2 méter nagyságúnak kellett lennie, vagy a jegyző papnak fogalma sem volt róla, hogy mennyi az a láb, hüvelyk stb.

A mű megbízhatatlanságát továbbá alátámasztja az az elfogult hangnem, amivel eleinkről ír: „A magyaroknak nevezett avarok ebben az időben a Dunán túl kóborolva sok szörnyűséget követtek el. Ugyanis a férfiakat és az idős nőket mind egy szálig legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyuk kielégítésére barmokként magukkal hurcolták, és az egész Pannóniát teljesen kiirtották, elpusztították.” Micsoda következetlen papi rágalmazás! Ha Pannóniát teljesen kiirtották a magyarok, akkor miért kellett néhány év múlva, Liutpold bajor hercegnek olyan hatalmas sereggel megtámadni egy elpusztított, kihalt országrészt? Az meg egyenesen sajnálatos, hogy a szerző összekeveri saját germán ősei jellegét a mi eleinkkel, mikor a magyarokat próbálja vérengző vadállatnak beállítani.

Mint fenntebb említettem az évkönyvek komolyságát alaposan aláássa a kitalációnak számító ‘morva-mese’, melynek részeként Rastiz és Zwentibold 'fejedelmek' tetteiről is többször tesz említést. Az egész kitaláció legkellemetlenebb hátulütője a régészetileg alátámaszthatatlan szláv 'birodalom' hiánya. Pl.: hova temetkeztek a szláv fejedelmek, a családtagjaik, a hadi népeik? Hol vannak a székhelyet képező paloták, várak, a birodalmuk városai, falvai?

Conversio Bagoariorum et Carantanorum

A Conversio Bagoariorum et Carantanorum (Karantánok és bajorok megtérése) c. kézirat egy Salzburgban szerkesztett védőirat, mely a germán papság előjogait volt hivatva alátámasztani.

A szlávok történelmét kinagyítva, felfújva ismerteti, akik mindenfelé terjeszkedtek a Frank Birodalom keleti határszélein, azután hogy Nagy Károly 'kiűzte' a hunokat. Minél több szlávot lehet odamagyarázni, annál könnyebb elismertetni a „salzburgi missziós irányítók uralmát és a nekik való alárendeltséget”.

Értesülhetünk egy bizonyos Privináról, akit Moimir, a morvák fejedelme elűzött. Privina Salzburg érsekéhez, Ratbodushoz menekült, majd mikor „kettejük között egyenetlenség támadt, Privina az övéivel a bolgárok területére menekült és vele együtt fia, Chozil (Kocel) is”. Később egy Salacho nevű gróf befogadta Privinát és kibékítette őt Salzburg érsekével. Ezután következik a Zala folyó említése: „a király Alsó-Pannoniának a Zala nevű folyó körüli részét Privinának hűbérül adta.” A történészek ezt az adományozást a 840. év körülre saccolják; mikor a Karoling Birodalom már recseg-ropog, önmagát marcangolja a testvérháborúk által; kereskedelme, ipara teljesen tönkremenve romokban hever, és egyik éhínség a másikat követi. Hogyan adhatta Lajos (aki mellesleg abban az évben halt meg) a birodalmához sosem tartozó dunántúli részt egy szláv vezérnek, olyan területet, ahol még mindig avar kagánok voltak az urak? A folytatásból ismét látni a fuldai jegyző megbízhatatlanságát: „Ezt követően pedig Privina kérésére Liuprammus érsek Salzburgból építőmestereket, festőket, kovácsokat és asztalosokat küldött.” Mikor a régészet IX. századi bajor és német részekről származó épületek maradványait képtelen kimutatni, ill. amit találtak az mind silány kivitelezésű, akkor hogyan küldhettek a németek Privinának építőmestereket, festőket, kovácsokat és asztalosokat ? Ha lettek volna ilyen szakmunkásaik, akkor nem először helyben, bajor földön kellett volna ezeknek valamit felépíteni? Mert bizony ha lettek volna ilyen szakmunkások, akkor ezeknek elsősorban otthon középületeket, templomokat, udvarházakat kellett volna építeniük, melyek nyomait meg lehetne lelni, ám a bizonyítható valóság megint eltér a szándékos papi kitalációktól. A 'kovácsokat' sem lehet érteni, hiszen vasbányászás, fémolvasztó kultúra nélkül a kovácsok képtelenek dolgozni, márpedig ezen tevékenységek műhelykultúra-nyomait csupán nagyon szerény nyomokban lehet megtalálni a IX. századi bajor területeken.

Hiába tűzdeli tele a szerző irományát a rengeteg névvel, az egész műből sugárzik a hamis erőlködés, mellyel a német érsekségek ezen területek feletti joghatóságát óhajtja alátámasztani, miképpen azt a 14. fejezetben egyértelműen meg is fogalmazza: „Azon időtől tehát, amikor Károly császár úr engedélyével és parancsára a salzburgi püspökök Kelet-Pannonia népét irányítani kezdték, a jelen korig hetvenöt év telt el és azon a területen egyetlen odaérkező püspöknek sem volt egyházi hatalma a salzburgi vezetőkön kívül, és egyetlen, bárhonnan jött pap sem merészelte három hónapnál tovább ott gyakorolni hivatását, amíg elbocsátó levelét be nem mutatta a püspöknek. Ezt a szabályt betartották ott mindaddig, amíg Metód filozófus új tana fel nem ütötte a fejét.”

A Conversio végeredményben nem más, mint egy Metód ellen összeállított, versengés szülte védőirat, minek lényege a szlávnak mondott területek feletti főpásztori jog gyakorlásának kiharcolása. Attól függetlenül, hogy az egyházirodalom a 870-871. évet határozza meg az irat összeállításának koraként, mégis később készülhetett, mikor a szláv területek feletti rivalizáció jobban elmélyült, kiéleződött. Lényeges még megemlíteni, hogy a mai napig nem tisztázott Metód püspökségének (episzkopátus) helye; egyházkerületének földrajzi behatárolása spekulációkon alapszik.

A mesegyártás másik, későbbi szösszenete, hogy Morvaország új 'fejedelme', Szvatopluk elutasította Metód munkásságát, ellenezte a szláv liturgiát, és Rómában szította az új érsek igazhitűsége elleni vádakat. Ez nem történelem, mert ha Szvatopluk szított volna bármit is Rómában, akkor neve említve lenne a LP.-ban, hasonlóan Boriszhoz, a bolgárok kánjához. Az egész Szvatopluk-Kocel-Privina római kapcsolat meghamisított, kizárólag másolatban ránk maradt dokumentumokon nyugszik, és az állítólagos, de már rég elveszett, ám igazából sosem létezett levelekre való hivatkozáson alapuló lódítás-sorozat. A régészeti hiányosságok kizárják a 'szláv' birodalmak és azok 'fejedelmei' tényleges létét és ezek a vezérek inkább kis-zsupánok lehettek, semmint jelentős hatalommal rendelkező, székhellyel, udvartartással rendelkező fejedelmek. Mivel Zwentibold inkább germán név, így esetében fennáll a lehetőség, hogy nem volt szláv és neve Szvatoplukra történő fordítása erőszakos belemagyarázás. Karintiai Arnulf fiát szintén Zwentiboldnak hívták, mely elnevezés kétségtelenné teszi a név germán eredetét, hiszen Arnulf családjában még mutatóban sem voltak szlávok, így a név nem származhatott szlávoktól. 

Szólj hozzá!

Zsidó gyermekek lemészárolása és az iszlám

2011.03.13. 18:45 E.Katolnai

A három hónapos kisbaba teste egy megdöbbent mentős karjaiban.

 Miközben világunk hírközlő szervei alapos részletességgel ecsetelik a Japán földrengés és a líbiai csatározások borzalmait, szinte alig említették meg egy másik gyalázatos esemény, egy öttagú zsidó család bestiális legyilkolását a Nablusz melletti Itamarban. A hírben talán a legmegrázóbb a három hónapos újszülött torkának átvágása, mely gyalázat mellett a másik két gyermek – három és tizenegy éves – torkának átmetszése alig számít említésre érdemesnek. Nálunk (Ausztrália) az öt tv. állomás fő hírekében csupán egy tartotta említésre méltónak a borzalmas tragédiát és az is csak három mondat erejéig.

 

De hát milyen szellemiség, lelkület állhat az ilyen bestiális tett mögött? Honnét vette ez a féregnek is nehezen becézhető muzulmán azt a magabiztos lelki erőt, hogy egy három hónapos kisbaba torkát átvágja? Nos, a zsidó gyermekek leölésében ugyanaz a sötét vallási fanatizmus jelentette a biztos mészárlás kivitelezésének kiváltságát, mint ami a Kelet-timori védtelen lakosság legyilkolásánál is kifejtette hatását. Hasonlóan a zsidó kisgyermekekhez, ugyan mi bűnük lehetett ennek a kedves, szelíd timori népnek, mi vezérelte az ”allah akbar” vezényszót üvöltő muzulmánokat, mikor machettáikkal vágták le a timoriak kezét, lábát vagy vágták fel hasukat? Vajon az éjszaka leple alatt gyilkoló muzulmán is sátánistenét éltette mikor a teljesen védtelen kisbabának vágta át a torkát?

 

Nem szabad a vezető médiában ilyesmi dolgokkal nagyon foglalkozni, ilyesmiket feszegetni, hiszen a liberálisan kificamodott hírközlő orgánumok öncenzúrát gyakorolva először is a muzulmánok érzékenységére fektet hangsúlyt, másodsorban a ”felesleges a muzulmánok agonizálása” simli szólam alatt 'kulturális hagyományokra' hivatkozva megpróbál minden gyalázatos muzulmán jelenséget elhallgatni, elbagatellizálni. Harmadszorra a liberális média fontosnak tartja lefasisztázni, lenácizni mindenkit, aki megmeri zavarni az általuk kiépített békés megalkuvás harmóniáját. Pedig pont az ellenkezőjére lennének hivatottak ők is és gerinctelen politikusaink is. Kitálalni, az orruk alá dörzsölni azt a sok szemétséget, melyet nap mint nap elkövetnek szerte a világunkban. Másképpen hogyan tudná meg a 'csalfa asszonyt' megkövező muzulmán, hogy amit csinál az nem istennek tetsző cselekedet, hanem aljas gyilkosság? Mert ha semmilyen más véleményt nem hall, mint a muzlim papé, akkor magától eszébe sem jut, hogy egy védtelen nő szadista meggyilkolása bűn. Hasonlóan a muzulmán apának is meg kellene mondani, hogy lányának meggyilkolásához semmi köze nincs a becsületnek, és amit ő meg az őt felbiztató muzlim pap 'erkölcsnek' nevez az nem más mint gyáva emberek szellemi hányadéka. Nem lenne tehát szabad meghagyni ezeket a primitív embereket a gonosz démoni elképzeléseikben, hanem rá kellene mutatni vallásuk arrogáns kegyetlenségére, papjaik gyűlölettel töltött ostobaságaira.

 

Az egész iszlám beteg, szellemileg, lelkileg megnyomorodott valami, mely minden gond nélkül tömegesen képes kegyetlen, szadista gyilkosokat kitermelni önmagából, és ennek tudatában félrevezető hazugság az 'elszigetelt jelenség' vagy a 'csupán néhány tucat' szélsőség hangsúlyozása. Ennél sokkal többről van szó, ennél sokkal mélyebbek a muzulmán társadalmakat velejéig fertőző fekélyek. Mikor az egész falu részt vesz a szerencsétlen asszony megkövezésében, mikor férfiak asszonyok, gyerekek segédkeznek 'bűnös' lányok élve eltemetésénél, mikor hősként ünnepli faluja a felesége arcába savat öntő 'igaz' muzulmánt, mikor az öngyilkos terroristáknak nagyobb tiszteletük van a muzulmán világban, mint a kivégzett mexikói drog báróknak Mexikóban, akkor ott nem néhány tucat szélsőségről van szó, hanem egy elkorcsosodott népség kontroll nélküli alantasságáról.

 

Mindenhol vannak örültek, szadista pszichopaták, botrányos gyilkosságok, ám ami a muzlim gyilkosokat elkülöníti és egy különálló csoportba szedi; az a vallásukból merített téveszme, miszerint ők az  istenük, allah beleegyezésével hajtják végre tetteiket, nem csak allah nevében hanem akaratának megfelelően cselekszenek, mely bűnökért automatikusan megbocsájt nekik sátánistenük, még akkor is, ha egy három hónapos csecsemő torka átvágásáról van szó. Démoni ideológiájuk kegyetlensége az tehát, ami erőt és jogot ad diáklányok felrobbantására Tájföldön, fiatal turisták megölésére Balin, timori emberek meglincseléséhez és mint legutóbb láthattuk kisgyermekek perverz mészárolásához.

 

De csak álmodozom, mikor a betoji politikusainktól és a bárcásoknál is züllöttebb liberális médiától várom a kritikus igazság kimondását a gyengék és védtelenek érdekében, mert ilyen sajnos egyhamar nem lesz. Ezért aztán folytatódni fog a muzulmánok vallásőrületéből származó borzalomsorozat, a megrázó 'allah akbar' üvöltéssel végrehajtott becstelenségek mindennapos tobzódása.

 

Minden részvétünk az itamári zsidó közösség közösségnek szóljon.  

2 komment

Karoling iratok, dokumentumok (2)

2010.12.23. 06:01 E.Katolnai

Alkuin átadja Nagy Károlynak az adoptionista herezis ellen írt vitairatát. 

Monumenta Alcuiniana

 

Yorki Alkuin (Alcuin, kb. 735-804) angliai egyházi szerző olyan hírnévre tett szert, hogy még az állandóan háborúskodó, olvasni képtelen Nagy Károly is felfigyelt a nagyszerű bibliamagyarázataira, és 781-ben meghívta magához aacheni udvarában. A Karoling 'reneszánsz' kultúrpolitikájának megteremtője, iskolavezető, királyi tanácsadó, tudós tanártól 311. levél maradt fenn, melyek többsége Károly királynak, és Arno, Salzburgi püspöknek voltak címezve. Ezenfelül teológiai tanulmányok, bibliai kommentárok, szentek élete, hosszú vallásos versek – mint pl. a York-i egyház története versbe szedve, maradtak fenn tőle. Gigantikusnak nevezhető oktatói munkásságának eredményét képtelenség kimutatni, meglelni, hiszen a szász Ottóknak szinte a semmiből kellett újraindítani az írásbeliséget. Miként azt Gerd Althoff, 'III. Ottó' c. könyvében írja: „A X. századvégi III. Ottó birodalmában a kormányzás alig működik, az azt szolgáló intézmények az írásbeliség hiánya miatt csak vergődve agonizálnak a hivatali élet összes területén.”

Alakja, élete mozzanatai legalább annyira ellentmondásos, mint gazdája Nagy Károlyé. Pl. 790-ben hazatér Angliába, de Károly visszahívja, mert szükség van rá az 'adoptionista' eretnekség elleni harcban. Na most ez a világot, károlyi birodalmat roppantul veszélyeztető keresztény irányzat Toledóból indult útjára, abból a Toledóból, ami már majdnem három generáció óta muzulmán, és ahol Károly idejében több zsidó élt, mint keresztény. Milyen keresztény teológiai iskola működhetett a muzulmán Toledóban? Kik tartották életben ezt az iskolát, ha nem voltak hívők?Talán csak nem a muzulmánok bebújtak csuhákba és úgy belülről ők próbálták eretnek gondolatokkal szétverni a világ legerősebb birodalmát? Történelmi ismereteink felfrissítésével rámutatnák a Toledói vérengzésre, melyre 713-ban került sor, mikor a város bevétele után a győztes muzulmánok Toledo férfi lakosságát majdnem teljes egészében kiirtották.

 

Alkuin eredeti munkái nem maradtak fenn a gondatlan másolóknak és a dokumentumok széleskörű használatának köszönhetően ...” (Catholic Enciklopedia)

Az első (hiányos) kiadást Alkuin műveiből Duchesne 1617-ben jelentette meg Párizsban, melyet Szent Emmeran apátja Froben, majd Migne (Patrologia Latina) kiadása követett.

 

Alkuinnal kapcsolatban Illig olyan nagy stílusbeli hasonlóságot állapít meg e szerzetes és Aurillaci Gerbert szövegei között, hogy felveti annak lehetőségét, hogy Gerbert hamisította az Alkulin név alatt ismertté vált kéziratokat, még mielőtt II. Szilveszter néven elkezdte volna pontifikálását.

 

Megjegyzés:

A chicagói Newberry Könyvtár anyagában található (Michael Masi 1972-es rendezésében katalógus szám: 15.) három Alkuinnak tulajdonított levéltöredéket David Ganz autentikus, személyesen Alkuin által írt kéziratnak tartja. A Nagy Károlynak írt levéltöredékek keletkezési idejét a 790-es évekre helyezi. Mindaddig, míg meg nem jelenik egy átfogó szövegkritikai elemzés Alkuin munkáit illetően, addig a levélmásolatokat, és a fennmaradt töredékeket hitelesnek kell tekintenünk, még akkor is ha tartalmuk túlzásokkal és lódításokkal vannak megtöltve.

 

Collectio Britanica

 

IV. Leó (847-855) pápa leveleinek tartalmát kivonatos formában, kizárólag a 'Collectio Britanica'-ból ismerjük. A kollekcióba beiktatott negyvennégy levélrészletnek nincsen meg a vatikáni regiszter által készített eredeti kéziratai, a Vatikán archívumából hiányzik a sosem készült másolata is. A levélkivonatok a XI. század végére már bekerültek több más gyűjteménybe is, és a Gratianus dekretáliagyűjteményébe történő szerkesztés folyamán, pl. huszonhat, IV. Gergelynek tulajdonított kivonatot illesztettek. Érdekes, hogy más fontos gyűjteményekbe, mint Regino, vagy Burhardé, egy sor sem került be IV. Leó pápától. Helytelenül 'reform' jelzővel kitüntetett itáliai kanonikusok, (Anselm, Deusdedit, San Krisogone-i Gergely) teljesen kihagyták gyűjteményeikből ezeket a szakaszokat – kettőt kivéve, amit talán nem tartottak hamisítványnak.

A Collectio Britanica anyagát úgy ahogy van Paul Ewald kritikus kiértékelő tanulmánya óta hamisításnak kell tekinteni, és így IV. Leó 44. levélkivonata sem rendelkezik semmi autentikus értékkel. Kirívóan csalfa fejezet pl. Hincmar (Hinkmár) Reims érsekének palliumviselési joga, vagy Nagy Alfréd (849-899) hatalmának elismerése és szentesítése királlyá történő felkenés aktusa által. Janet Nelson – az Alfréd felkenéssel kapcsolatosan – rámutat a szövegben található nyelvezeti sajátosságokra, és szóhasználata összetevőiből, IV. Leónak tulajdonított passzusokat, mind kései, 1060-1080 körül szerkesztett hamisításoknak tartja.

 

Monumenta Germaniae Historica

 

A fentebb röviden említett egyházirodalmi törvénygyűjtemények képezik a középkori germán történelemírás fundamentumát, amelyben az angolszász törvények kivételével minden germán nép joggyűjteménye megtalálható a Germánia Monumentában. A római időktől, 1500-ig tartó időszak német területek történelmének írásos gyűjteménye 300 kötet, és 33 kiegészítő könyvbe van rendezve. A monumentális anyag öt fő témára oszlik, Antiquitates (ókor), Diploma (oklevél-királyi okirat), Leges (törvények), Scriptores (egyházi szerzemények), Necrológia. Nem létezik olyan Nyugat-európai középkort taglaló történelmi mű, mely ne a Monumenta Germániát használná forrásként.

 

Más középkori okmányok

 

Longobárd okmányok

 

A longobárd királyi okmányok számát 30-40 évvel ezelőtt még 70 eredetinek nyilvánított (másolásos) kéziratban határozták meg a szakemberek, aztán a kritikus oklevélvizsgálat szép lassan elkezdte ezt a számot lefelé farigcsálni, egyre-másra kimutatva a sokkal későbbi időben történt hamisítás jellegét. Mára ez a szám 20 dokumentumra csökkent, és senki ne legyen meglepődve, ha további longobárdoknak tulajdonított oklevelek lesznek a jövőben hamisnak nyilvánítva. Néhány esetben a szakemberek pontosan meg tudják állapítani a hamisító személyét, mint az egyik longobárd okirat (D. 45) szerzőjét azonosították a 'Chronicon Vulturense' írójával, a Szent Vicenzo al Vultorno kolostorában tevékenykedő VI. János abbéval. Egy másik hamisító személyét ugyanabban a kolostorban szorgalmaskodó Péter nevű diakónusban határozták meg. További hamisítóműhelyek létezését lehet kimutatni Szent Pietro Cielben, d'Oro Páviában,és Monteamiata és Nonantola kolostoraiban.

 

 

Luccai longobárd pergamentek

 

A közép-itáliai Lucca városában páratlan gazdag okmánygyűjteményt őriz a Luccai Egyházterület Történelmi Levéltára, melyben öt kódexgyűjteményben rendezett 13.000 db. többnyire pergament, ill. pergament utánzatú kéziratlap található, i. u. 685-töl 1831-ig. Ezekből 1800 kéziratot tartanak a XI. század előttinek, melyekből 150 feljegyzést longobárdnak nyilvánítanak a kéziratszakértők. A VII-VIII. század kéziratai kritikus kiértékelése még nem történt meg, minek hiányában csak találgatni lehet az autentikus dokumentumok számát.

 

 

Pál Dékán (Paulus Diaconus)

 

Desiderius, (756 -774) longobárd király titkára volt, majd Monte Cassinóba költözött egy kis időre. Mikor Nagy Károly Rómába látogatott, személyesen találkozott Pállal, és az akkori átlagnál magasabb tudással bíró dékán úgy megtetszett neki, hogy egyből vitte is magával Frankhonba. Paulus szerves része volt annak, a csak papíron létező 'Karoling reneszánsznak', melynek irodalmi hagyatéka olyan markánsan meghatározza a középkorkutatók Karoling időszakra vonatkozó elméleteit. Fő munkája: Historia Longobárdum (Longobárdok Története), mely közel száz kéziratot tartalmaz. Ismertetése 658-tól, Liutprand király haláláig, 744-ig rendkívül sok adatot, történést felsorolva tárgyalja az eseményeket. Műve megírásához felhasználta a LP., Bede, Toursi Gergely, Sevillia-i Izidor műveit is, de legfőképpen két olyan műre támaszkodott, melyek eredeti tartalmát csak az ő tolmácsolásából ismerjük. Trenti Secundus, VII. század elején írnoka és bizalmasa volt Agilulf, (590-616) longobárd királynak, és valószínű, hogy akkor írta 'Origo Gentis Longobardum' című történelemkönyvét, amely még másolásos formában sem maradt ránk. Pál diakónus másik forrása, a Benevento Évkönyvek, mely szintén teljesen elveszett és így ebben is kénytelenek vagyunk Paulusra hagyatkozni.

Másik könyve, Metz püspökének megbízásából készült mű, a 'Metzi Püspökök Történet' (Gesta Episcoporum Mettensium) több levelet, verset, epitáfiumot foglal magába, melyek Karoling uralkodóknak, ill. Benevento hercegének, II. Araichisnak lettek címezve. I. Gergely pápa életéről is neki tulajdonítanak egy könyvet.

 

Metzi Püspökök Krónikája

Metz püspökének Angilramninak megbízatásából készült mű, melyet állítólag Pál Diakónus 766-ban állított össze. A Metzi Püspökök Krónikája (Gesta Episcoporum Mettensium) több levelet, verset, epitáfiumot foglal magába, melyek Karoling uralkodóknak, ill. Benevento hercegének, II. Araichisnak lettek címezve. A krónika nagy része leellenőrizhetetlen nevekkel van kitöltve és a mű tekintélyének emelése érdekében a szerző fantáziáját elengedve felsorolja a Karoling királyok felmenőit, és a Karoling-házat az ősi Trójai uralkodóktól eredezteti.

 

Pál Dékán átvette, megismételte Prokopiosz egyik, minden valós alapot nélkülöző állítását és így az ő közlése is ősforrása lett annak az eltúlzott nagyotmondásnak miszerint a longobárdok Pannóniát 'kiürítették'. Ezt a minden bizonyítást mellőző állítást, mind a mai napig rendületlenül szajkózzák tudós akadémistáink, mintha az tényleg úgy lett volna. (A sületlenséget hangoztatók díszes példánya pl. Kristó Gyula) 

 

Libri Carolini (Károly Könyvek)

 

Nagy Károly parancsára, 790. körül írt refutáció (cáfolat), mely a második Nikea-i zsinat (787) határozatai ellen emel kifogást. A probléma a pontatlan fordításból adódott, miután a nyugati teológusok nem értették a tisztelet és az imádás közti különbség kifejtését, ami ellenkezést váltott ki a fél-analfabéta frankokból. A mű szövegének megfogalmazását Theodulf Orleans-i püspöknek tulajdonítják, aki a képtisztelettel kapcsolatban alapelvként fejti ki a képek bibliai üzenetét ábrázoló, útmutató fontosságát, de óv a képek szent tárgyként történő imádatától. A kánonhatározatok bírálását 120 pontban foglalta össze, és tagadta a II. Nikea-i zsinat egyetemességét. Érdekes, hogy a mű évszázadokon keresztül nem volt ismert, senki sem tudott létezéséról egészen 1549-ig, mikor először egy Jean du Tullet (Tilius) nevű pap nyomtatásban meg nem jelentette. Tilius atya szándékosan elfelejtette közölni, hogy honnét származott kézirata, és mivel a műnek nincs frank-germán párhuzama, így még találgatni sem lehet származása eredetét. Mindössze egy X. századi vatikáni kézirat-töredék tanúskodik arról, hogy talán tényleg lehetett egy ilyen Karoling korban megalkotott mű.

 

Capitularium Regni Francorum

 

A Lorsch-i Évkönyvekből értesülünk a Nagy Károly által 802-803 telén Aachenben összehívott birodalmi gyűlésről, ahol a már feljegyzett törvényeket újrafogalmazták, kijavították, minek eredményeként a frank kapitulárék létrejöttek. A korábban használatban lévő törvénygyűjtemény, pl. Lex Salica vagy a 'Decretiónak' (dekrétum) nevezett Meroving törvények átírt Karoling változatait; a százasával kibocsájtott egyházi (capitularia ecclesiastica), és világi (capitularia mundana) valamint 'vegyes' rendeleteket, a bírák, ítélőszékek, utazóbírák (missi) döntéseit szabályozni kívánó törvénygyűjteménynek tekinthetjük, mely szintén irányt próbált adni a közigazgatási ügyintézésben, kormányzási, oktatási, stb. kérdésekben. Ezt a jelentősnek mondható joggyűjteményt nevezzük a 'Frank Királyi Kapituláréknak'. Tekintélyes helyet foglal el a műben Benedek Dékán kapitulárégyűjteménye, mely tovább bővítette és megtoldotta minden hasznos jóval az úgy is már kétes eredetűnek mondható törvénygyűjteményt – mindennel –, ami neki és intézménye és a királyság számára hasznos volt. A legnagyobb probléma, hogy nem maradt ránk egyetlen Nagy Károly kancelláriáján kiállított okirat sem, minden meglévő kéziratoldal csak későbbi másolás, (ill. a másolások másolata), ezért nem lehet tudni; mi készült a károlyi tudós társaság által, és mi az ami későbbi hamisítvány.

Fontenella apátja, Ansegius (Collectio Ansegesi), a X. század első felében állította össze a Frank Királyi Kapitulárék első gyűjtemény-változatát, melyet négy könyvbe rendezett.

 

Annales Regni Francorum (Frank Királyság Évkönyvei)

 

Régebbi nevén 'Annales Laurissenses Maiores' öt eltérő verzióban létezett, melyek megszerkesztését a Karoling kor más és más szakaszában hajtották végre. A Frank Királyság Évkönyvei három krónika anyagából tevődik össze; az első 741-829 közötti idők eseményeit dolgozza fel, a második egy módosított, átdolgozott kivonat, mely a 741-801 éveket ismétli, majd a harmadik krónika, mely a Moselle-i Évkönyvek (Annale Mosellani) néven vállt ismertté és ami 703-tól 797-ig sorolja az eseményeket. A mű legkorábbi másolatának keletkezési idejét a X.-XI. századra helyezik és a ritka kézirat ma a Bécsi Nemzeti Levéltárban található. A dokumentumból párhuzamos részek megtalálhatók még a Kölni (Cologne) Katedrális 'Sankt Maria, A. II.-18.' címjegyzékkel ellátott töredékben is, mely tovább erősíti korai előfordulásának lehetőségét. A Kölni-töredékek megírását a IX. század harmadik felére becsülik a szakemberek. (R. Collins, 'The Reviser')

Az Évkönyvek irodalmi nyelvezete, szóhasználata korábbi klasszikus szerzők; Livius Titus, Tacitus, Quintus Rufus, Justinus Marcus, Velleius Paterculus, Florus műveiből lett átvéve, sokszor szóról-szóra kimásolva. Einhard részleges szerzőségére vonatkozó spekulációk alaptalanok a Frank Királyi Évkönyvek esetében, ha bár egyes fejezeteket Einhard ismerhetett valamelyik változatból, de azokat nem ő írta.

Az Évkönyv 789. évre történő bejegyzésében közli, hogy abban az évben Nagy Károly személyesen ment Regensburgba, hogy ott helyben átszervezze a tartomány határának biztonságát, az állandóan jelenlevő avar fenyegetettség miatt. A 805. évi bejegyzésből értesülünk 'Teodor' avar kagánról, aki a Duna és a Rába közötti területen telepszik meg, majd a 811-ben is említi az avarokat, akik ellen a nagy király ismét fegyveres erővel kénytelen fellépni.

Az Évkönyvek négy kései, többször átdolgozott variánsa bekerült a Monumenta Germaniae Historica-ba, melyeket A, B, C, és D jelzőkkel különböztetnek meg. (Ehhez jön még egy még jobban kibővített változat, mely címzésként az E. betű jelét kapta.)     

 

De hát tényleg, mennyire megbízhatók a Karoling évkönyvek adatai?

A Frank Királyság Évkönyveibe a 792-es évre, mint egy ritkaságot bejegyezték: „Ebben az évben nem volt sehol háború, hadak járása szünetelt.” (Ann. Arbor, 'Caroling Cronicles') Csakhogy ebben az évben, még a tavasz beállta előtt hadjárat indult Benevento hercegsége ellen, miről a Lorschi Évkönyv 793 éves bejegyzése, valamint Astronomer 'Lajos Élete' (ch. 6. Lorsch charter 257) című művéből tudunk. Sokszor még azt a fáradtságot sem vették a históriát író papok, hogy részletekben összehangolják a megtörtént és meg nem történt események ellentmondásait.

 

 

 

Fredegár

 

A töprengő Fredegár: „Köd előttem, köd utánam.”

 

Fredegár eredeti kézirata 'elveszett', de helyette 34 másolásos változattal rendelkezünk, melyeket Krusch és Wallace-Hadrill öt különálló csoportba sorol be. A legkorábbi másolat elkészítését egy Lucerius nevű burgundiai szerzetesnek tulajdonítják. Az első 'modern' kiadást Flacius Illyrius 1568-ban Baselben jelentette meg.

A 613-as évig tartó tudósítása tűrhetőnek mondható, 642-ig pedig megszakításokkal ugyan, de legalább mégis beszámol a történtekről. Egyetlen történelmi műve a VII. századot mutatja be.

A Fredegár neve alatt ismert mű egy több szerző által összedolgozott történelmi krónika, melynek ténylegesen megkérdőjelezhető, zavaros és ellentmondásos részletei abból is adódhatnak, hogy összeállításán legalább négy redaktor dolgozott, és később más szerzők azt még továbbírták, bővítették. Az első szerző a 613-as évig tartó világtörténeti áttekintést ad, melynek valóságos történelmi háttere van. A második szerző Toursi Gergely művéből kimásolt fejezetekkel 642-ig folytatta, a harmadik ezt a 642-ig tartó részt kibővítette, de időben nem lépett túl a 642-es éven. Meglepő módon, munkájával a negyedik szerkesztő sem lépi át a VII. század első felét. Több szakember (pl. Pichard, Wilhelm Wattenbach) az egész művet kései, XI. században összetákolt hamisítványnak tartja.

Fredegár folytatását, a 'Libri Historiae Francorum'-ot 727-ben egy Saint-Denis-i szerzetes írta, persze az is meglehet, hogy néhány száz évvel később írták ezt is, mint Fredegár krónikáját.

Fredegár neve alatt íródott krónika szégyenfoltja az a ránk, magyarokra rossz fényt vető hazugság, ami egy sosem létezett szláv birodalmat említ, – Samo birodalmát. A régészetileg alátámaszthatatlan 'birodalom' kizárólag csak a Fredegár álnév alatt írogató pap művében van jelen a tót és magyar akadémisták legnagyobb örömére. A perverz történelemferdítők laza könnyedséggel kerülik el a Samo birodalom létezését bizonyítótények hiányát, a régészeti lelet nélküliség valóságát, vállukat meghúzva jelentik ki: „Márpedig úgy volt, mert a pap úgy írta.” Ettől függetlenül létezhetett egy Samo nevű frank kereskedő, aki ügyességének köszönhetően képes lehetett néhány járást vagy megyét hatalma alá kényszeríteni, sőt lehetett néki több száz szolgája, rabszolgája is, de független államról, birodalomról beszélni alaptalan. Mivel ez az állítólagos szláv birodalom a Kárpát-medencével szomszédos cseh-morva területen jöhetett létre, így annak csakis a magyarországi kánok, törzsfők jóindulatú beleegyezésével lehetett esélye a megmaradásra

 

 

Gesta Dagoberti

A X.-XII. században, Nyugat-Európa számos részén – kolostorokban, apátságokban – sorozatban kezdték el gyártani a hamis okleveleket, hogy családi vagy éppen egyházbirtoki jogokat biztosítsanak olyan értékekre, ami sosem volt az övék. Továbbá irányadó volt még az egyházi, világi törvények kialakításában (főleg püspökök, papok megvédésében), azok érvényesítésében, valamint ezen két hatalom egymáshoz viszonyuló joggyakorlat alkalmazásában. A hamisítások létrehozását egy olyan kor szüksége és lehetősége biztosította, mely nagyon hiányosan és pontatlanul volt dokumentálva, ráadásul egy olyan intézmény tartotta kezében az írás-olvasás monopóliumát, mely velejéig korrupt volt. Nagy Károly és utódai nevében született hamisításokat természetesen mind papok írták, felsőbb vezetés beleegyezésével, és összehangolt irányításával. Ezen hamisítási folyamatnak tipikus példánya a 'Gesta Dagoberti', mely Saint-Denis függetlenségét és elsőbbségét volt hivatott érvényre juttatni a párizsi püspökséggel szemben.

Lothar császár parancsára a Montecassinó kolostorában ájtatoskodó Petrus barát sorra gyártotta az okleveleket, minek köszönhetően – az ősi feljegyzésekre hivatkozva – korábban sosem látott nagyságúra növelte magánbirtokai területét. Petrus barát aranykezének köszönhetően hamarosan 659 templom, kolostor, vár, udvarház ingatlanja urának mondhatta magát Lothar császár, aki így a hamisítványtömegre támaszkodva megháromszorozta vagyonát.

 

Megpróbáltam röviden bemutatni a legfontosabb 'sötét' középkorra vonatkozó okmányokat, valamint rávilágítani az azokban rejlő bizonytalanságok dominanciájára. Tudom, hogy szerény tanulmányom hiányos, mert nem foglalkoztam pl. a formulagyűjteményekkel, Karoling kort megelőző római joggyűjteményekkel, vagy éppen a germán népjogi kollekciókkal (pl. Lex Burgundionum, Lex Ribuaria, Lex Salica, stb.), de mégis remélem, hogy a történelmi művek tanulmányozásához írásom segítséget jelenthet. A hamisításokat figyelembe véve felvetődhet a kérdés: mennyire várhatjuk el a német történelemírástól – a bebizonyosodott jelentős mértékü hamisítások miatt –, hogy tisztázzák, és korrektálják az eddig történelmi dogmaként kezelt, tarthatatlan zavaró vezérvonalakat és részleteket? Vagy ez teljesen irreális elvárás lenne a német akadémistáktól? Mert azt is mondhatná valaki erre, hogy ez pont olyan, mint a 'talpig labanc' magyar akadémistáinkat megkérni arra: írjanak már egy tisztességes magyar történelmet a ”Szibériából jöttem, mesterségem címere halszagú nomád” helyett.   

 

 

Lorschi Évkönyvek (Annales Laureshamenses)

 

A 'Sankt-Paul Kódex' egy lapja melyen a kilencedik sorban jól látszik a 775 évszám, a római DCCLXXV.

 

A Lorschi Évkönyvek a 703-tól 803-ig terjedő évek történelmi bejegyzéseinek egységbe szedett összessége, mely talán Beda ("Minor Chronicle") és más korábbi események beszámolóit volt hivatva folytatni. Az eredeti feljegyzések, azaz a minden évben feljegyzett események sorolását tartalmazó papirusz vagy pergamenlapok mind elvesztek, és azok helyett egy nyolc lapból álló, egyetlen másoló kezemunkáját tükröző másolat hagyományozódott ránk, amit "Sankt-Paul Codex" néven ismer a középkorkutatás. A rövid Kódex átmásolásának idejét nehéz meghatározni, – ám mégis, érthetetlen okokból – 835 körülire helyezik létrehozását. A dokumentumot a Sankt-Blasien (német-svájci határ) apátság könyvtárában őrizték és az első kiadását Aemilianus Ussermann, Bamberg püspöke jelentette meg 1790-ben. (Majd később természetesen ez is bekerült a ' Monumenta Germaniae Historica'-ba.)

 

Bécs városában lévő Österreichische Nationalbibliothek középkori-kéziratgyűjteményében az 515. katalógusszám alatt található töredék szintén a Lorschi Évkönyv egy másik másolatát képezi, azonban a másolás idejét korábbra, a 803-as év utánra határozzák meg a szakemberek. A bejegyzések a 794-es évektől 803-ig tartanak és másolási helyként Reichenau Benedek-rendi monostort (Szent Gallentől északra) nevezik meg. A töredék szövegelemzéséből kiderül, hogy az négy különböző szerző munkássága. A Bécsi-töredék és a Sankt-Paul kézirat nem egymásból lett átmásolva, mert a szövegközti eltérések egy harmadik közös forrásra – egy szintén elveszett –, intermediális alkotásra utalnak.

 

A Lorschi Évkönyvek 785-ik évig bejegyzett szövegei csaknem szóról szóra megegyeznek az 'Annales Mosellani' (Moselli Évkönyvek) szövegeivel, és szintén közeli hasonlóságokat mutatnak a 'Fragmentum Chesnii' (Annales Laureshamenses) dokumentumával. A Lorschi Évkönyvek korai másolataiban felsorolt események, adatok hamar megtalálták útjukat más középkori irományokba: először a 'Marca Hispanica'-ba majd onnét a ' Chronicle of Moissac' (Mossiac-i Krónika), mely krónika-változat szerkesztője az eredeti anyagot kibővítette és 818-ig folytatta az események felsorolását.

A Karoling történészek többsége elfogadja Heinrich Fichtenau (Carolingian Empire) elméletét, miszerint az eredeti, első évkönyv szerkesztését Lorsch monostor apátja Richbodnak végezte, akiben továbbá egy Alkuin tanítványt látnak. A Frank Királyság Évkönyvei legrégebbi változatában, melyet Lorschban találtak meg, majd a Bajor Hercegi Könyvtárban őriztek, a 789 és 793. évek bejegyzései szintén közeli egyezéseket mutatnak a Lorschi Évkönyvek szóhasználatával, stílusával, adataival, ami azonos szerző vagy másoló összehangoló igyekezetét sejteti.

A Lorschi Évkönyvek befejező szakaszában, a 802-es évre vonatkozó közlést üres hazugságnak kell tekinteni: miszerint ebben az évben érkezett meg a bagdadi kalifa által ajándékozott elefánt Károly aacheni udvarába. A következő évre egy Mainz városában megtartott gyűlést említ meg, miszerint abban az évben Nagy Károly különlegesen nem vonult hadba senki ellen, és ezzel a bejegyzéssel ér véget az évkönyv.

 

Megjegyzés

A Karoling-kor történészei keresztbe-kasul magyarázzák a Karoling irodalomhagyaték eredetét; ki mit, mikor másolt át; honnét, kitől és hol. Olyan ez mint mikor egy sötét labirintusban próbálná valaki a kivezető utat megtalálni, úgy, hogy közben folyamatosan még egyre lefele ás, de közben lelkesen biztatja kővetőit: „gyertek csak, erre van a világosság, mindjárt kiérünk!” Ilyen kusza helyzetben nincs is más lehetőségük, mint az egész irodalmi anyagot szőröstől- bőröstől autentikusnak nyilvánítani és 'tudománytalannak' nevezni azokat, akik meg merészelik kérdőjelezni a sután elrendezett történelem-kotyvalékot. 

 

Szólj hozzá!

Karoling iratok, dokumentumok (1)

2010.12.13. 16:45 E.Katolnai

 Munkában a mesterhamisító

A középkor legsötétebb évszázadait felvázoló történészek nem képesek az oda vonatkozó események egymásutániságát következetesen bemutatni, pedig forrásként rendelkezésükre áll a Karoling irodalom gazdag anyaga; a sok egyházi levél-zsinat-kapitulárégyűjtemény, miket a Karoling reneszánsz kimagasló tudósai rendszereztek, hűségesen másolva azokat az eredeti kéziratokból. Minden pontatlanság és lódítás ellenére mégis muszáj komolyan venni ezeket az irományokat, mert a károlyi szerzetesek kétes közlései nélkül egyszerűen nem létezne a VIII. és a IX. század elejének történelme. Természetesen a korunkat megelőző évszázadok krónikaírói és történészei, kutatásaik során ezekre a dokumentumokra támaszkodtak, de még így is, a rengeteg írott forrás ellenére sem volt könnyű egy – feltűnő ellentmondás nélküli – királyokkal, hercegekkel, hadjáratokkal, stb. színesített történésfolyamat levezetése. A középkori kéziratokkal kapcsolatos problémák, mégpedig a források autentikusságának megkérdőjelezése végigkíséri a tárgyilagosságra vágyó, kritikus szemlélettel közelítő érdeklődőt. Az olvasó mindig azt szeretné tudni, hogy az adott közlést ki, milyen könyvben, műben írta le először, hol van a tovább már nem osztható ősforrás. Mert pl. hiába kapjuk meg forrásként sokszor a Liber Pontificalist, (L.P.), ha az abban található adat valamelyik kétes eredetű frank-germán szerzetes hamisítóműhelyében lett először összetákolva (majd csak utána, pótlólag bemásolva a Pápák Könyvébe), mert bizony sokszor fabatkát sem érnek ezek az ismeretlen szerzőktől eredő közlések, még úgy sem, hogy azokat közben szentesítette az egyházi elismerés. Néhány olyan iratgyűjteményt szeretnék bemutatni, melyek a sötét évszázadokra vonatkozó történelmünk megírásához alapműként járultak hozzá. Legjobb lenne talán a híres Pápák Könyvével kezdeni, mivel a középkor-kutató történészek szüntelenül és nagy előszeretettel idéznek ebből a könyvből.

 

 

A Pápák Könyvéről 1376-ban Albert de Stemberg püspök által készített másolat.

 

A Liber Pontificalis (LP.) a pápák életrajzgyűjteménye, melynek legősibb része a 'Catalogus Felicianus' Szent Pétertől kezdődően III. Félixig (526-53O) ismerteti a pápák tetteit, életét. A katalógus ezen része rendkívül megbízhatatlan, a benne lévő pápák jó része inkább legenda, mint történelmi alak, és még a ténylegesen létező pápák cselekedetei, vagy rendeletei is sokszor ellenőrizhetetlen forrásként magányosan árválkodnak. Az elkövetkező évszázadokban a pápai kancellária tovább bővítette a pápai életrajzokat, egészen II. Hadrianusig (867-872), míg egy másik verzió V. Istvánig (885-891) közli a bemutatást. De ezek a hozzáadások, bővítések mind a X. században a – vagy utána – lettek megszerkesztve, mert IV. István (817) pápa halálának időpontját követően megszakadt a bejegyzések sora, közel száz évnyi időtartamra megtörik a könyv feljegyzés-folyama, és csupán rövid, táblásformájú 'katalógus' bejegyzéseket tartalmaz. A bejegyzésekben csak a jelentősebb dolgokat említették néhány szóban, valamint a pápák nevét, uralkodási idejét, származását közölték még.

A Pápák Könyve kezdetben csak a pápa nevét, pontifikálásának éveit tartalmazta, más adat vagy megjegyzés hozzáfűzése nélkül (korai katalógusok). Ilyen korai katalógus a 'Catalogus Liberinus', szerzője – Irenaeus koránál több mint száz évvel később alkotó –„Kronográfus”, kinek valódi nevét nem ismerjük. Rómában tevékenykedő Kronográfus 354. körül állította össze az akkor regnáló Liberius pápa megbízásából a 'Catalogus Liberinus' névvel ellátott pápai névsort, melynek valóságtartalma gyenge lábakon áll.

A könyv első jelentős bővítését, rendezését az V. század végén uralkodó, II. Anastasius (496-498) pápa kortársának tulajdonítják, aki a pápai titkárságon dolgozhatott. Az ismeretlen nevű egyházfi szorgoskodásának köszönhetően majdnem minden pápa II. Félix (483-492) pápáig bezárólag, neve után additióként születésük után kapott nevük, apjuk neve, születéshelye, felszentelés előtti pozíciójuk, haláluk dátuma, temetkezési helyük, valamint a pontifikálások közötti idő (sede vacante) lett feltüntetve. Az Anastasius titkárságán tevékenykedő ismeretlen szerző mindössze két meglévő dokumentumra támaszkodhatott; a 'Leonine' Katalógusra, és a 'Catalogus Liberinus'-ra. Leonin katalógusa rég elveszett, eredetéről, keletkezéséről semmit sem tudunk. A Liberinus Katalógus teljes egészében a már korábban bemutatott Irenaeus, és Hippolütosz egyházatyák kétes közléseire épült és így történelmi értéke erősen kétségbe vonható. Későbbi idők egyházatyái a már meglévő anyagot tovább-bővítve; jelentőségteljes teológiai állásfoglalásokat, egyházi rendeleteket, hitbéli eligazításokat, és történelmi eseményként véghezvitt hősies, küzdelmes cselekedeteket tulajdonítottak a pápáknak.

A XVI. századi tudós egyházatya, Onofrio Panvinio, az I. Miklósig (858-867) bezáródó pápai biográfiák összeállítóját egy Anastasius Bibliothecarius nevű titkárban vélte felfedezni. Ő tehát az első főpap, aki a pápai kancellária egyik vezetője lehetett I. Miklós udvarában, és aki a pontatlan kuszaságot megpróbálta racionális keretbe rendezni Az évszázadok folyamán a lépcsőzetesen és rendszertelenül bővített életrajzokból, – Bibliothecarius összehangoló figyelmességét követve – a X. századra már kialakult egy pontos évszámokkal, akadálytalanul követhető pápai sorrend, minek tengelyére más kódex és annales szerkesztők már könnyebben kapcsolhatták a saját igaz vagy kitalált közléseiket. Mindettől függetlenül hibák azért mégis becsúsztak, mert hiányzott VII. János, I. Marinus, III. Adorján pápák életrajza, és V. István (885-891) életrajza is befejezetlen. IV. Istvántól (817) számított majd két évszázadból pedig teljesen hiányoznak a pápákkal kapcsolatos adatok: nevüket, származási helyüket és uralkodó éveiket ismerjük csak. A pápai biográfiák teljesen elhalványulnak a nyolcszázas évek végétől, és csak a XII. századi Petrus Guillermus által szerkesztett Pápák Könyve új változata jelentette az újjáéledést. Guillermus idejében szintén napvilágot látott egy másik pápai életrajzgyűjtemény a 'Tortonai Liber Pontificalis'.

A középkori keresztény világ jogrendszerének, korpusza tizennégy kánongyűjteményen nyugszik; a 'Collectio Anselmo Dedicata'-val kezdődően, a 'Gratian Decretium' (kb. 1140.) összeállításáig bezárólag.

A hamisított oklevelekhez, kánoni határozatok megszerkesztéséhez mindig eredeti okmányokat használtak fel, melyek attól függetlenül, hogy legtöbbször másolatformában kerültek a hamisítók kezébe, páratlan értéket jelenthettek, mert tartalmi hitelességük, szó-nyelvtani használatuk, stilisztikai sajátosságaik miatt kitűnő alapanyagként szolgáltak a saját hamisításaikhoz. Ilyen korai dekretál-kollekció a 'Collectio Quesuelliana', mely 495-ben tűnt fel először, és melynek passzusai rendre bekerültek a későbbi gall és itáliai gyűjteményekbe. A 'Canonis Urbanici' szintén korai gyűjteménynek számít: másolatai a VI. század közepén készültek Cologne-ban. Időben kicsit később összeállított Itáliai gyűjtemény az 'Epistolea Dekretáliák', melynek anyagában már megtalálható az Urbanici Kánonok sajátságos rendelkezései. Hubert Mordek felvetette, hogy a gyűjteményt I. Leó pápa kancelláriája állíthatta össze, mely feltevés elfogadható. Az ilyen autentikus alapanyagból szerkesztett hamisítványhalmaz leghírhedtebb gyűjteménye a sevillai Izidor nevét felvevő mesterhamisító gigantikus munkája a pszeudonim 'ál-Izidor' gyűjtemény.  

 

 

Így néz ki egy meghamisított oldal a gyűjteményből.

 

Ál-Izidor – (Pszeudo-Izidor)

 

Olyan dokumentumokat nevezünk dekretáliáknak, melyekben pápai határozatok, döntések szabályozzák a kánoni tanításokat, ügyelve azok dogmatikus fegyelmére. Továbbá hitkérdésekben, egyházügyi, jogi kérdésekben irányadó pápai válaszok, rendelkezések, melyek megkövetelik az egyházfegyelem szigorú betartását.

 

Ál-Izidor (pszeudo-Izidor) 'dekretáliáknak' nevezzük azt a IX. végén vagy a X. század elején összeállított kéziratgyűjteményt, melynek korpusza korábbi időszakok pápáinak leveleit, egyházi törvényeket, (kánon) rendeleteket tartalmaz. A kéziratok valótlanságát először a XVI. században hozták nyilvánosságra, és addig, – meg még utána is – tartalmukat felhasználták jogi, gazdasági, területi, örökösödési, viták érvényesítésére mintha azok tartalma bármily törvényes alapot jelentett volna. Történelemkönyveinkben közölt események, cselekmények sokasága még a mai napig is a hamis levelek, sosem volt zsinati döntések leírásain, adatain nyugszanak és a kéziratgyűjteményeket válogató, rendező kiadók mellékelnek az olvasó számára minden figyelmeztetést forrásaik csalfa mivoltját illetően. Mert nem elég odaírni a levélszámot, az okmánykollekció nevét, meg a kiadót, hanem illene még világosan megemlíteni az adatokban meglévő megbízhatatlanságot is. A kritikus hozzáállásban nem szabadna, hogy kivételt alkosson a 'pápák könyve' sem, különösen, ha az idézett anyag valamelyik frank-germán hamisítványgyűjteményből került oda, mint pl. az Izidor-féle gyűjteményből. Az 'ál-Izidor' kifejezés már a szövegkritika hajnalától, a XVI. századtól megfogalmazódott, igaz akkor még nagyon óvatosan használták a hamisítvány szót az egyházi kéziratgyűjtemények minősítésében. 1866-ban jelent meg a középkori egyházjog egyik alappillérének számító ál-Izidor dekretálégyűjteménye első teljes kritikai kiadása a híres egyházjogász, Paul Hinschius szerkesztésében. (Decretales Pseudoisidorianae et Capitula Angilramni. Leipzig)

 

Talán nem kell ismételten hangsúlyozni, hogy a hamisítások nem csak úgy a 'vékony' levegőből születtek, hanem az V.-VI. század pápai kancellária által megírt, és többnyire Hispániába, Galliába küldött levelek szolgáltatták a mintalapot a későbbi korok hamisítóinak. Ezenfelül még a hamisításokhoz minden elérhető irodalmat felhasználtak; a Bibliát, római, germán törvénygyűjteményeket, valódi Meroving okmányokat, történelem és teológiakönyveket. Paul Hinschius monumentális kiadása bevezetőjében több száz forrást sorol fel, mely példányok eredetiben, másolatokban ill. nagyrészt töredékekben mind fellelhetőnek kellettek legyenek a középkori frank-germán kolostorokban. Tehát az izidori gyűjtemények alapját is mindig olyan korábbi másolatok, ill. valódi kéziratok alkották, melyek autentikus eredetét megkérdőjelezni még akkor sem lehet, ha azok a passzusai a későbbi hamisítók által rendszeresen interpolálva lettek. Az ál-Izidor Gyűjtemény – hasonlóan az összes középkori törvényszerkezethez – nem szisztematikusan, hanem kronológiailag van megalkotva és így az első részét kitevő zsinati határozatok a Nikeai Zsinattól a Sevilliai Zsinatig 325-től 619-ig sorolja a határozatokat. A másik részben Damasus pápától II. Gergelyig 384-től 731-ig íródott hamisított levelekben ismerteti az általa kitalált pápai dekrétumokat. Ezenfelül még vagy száz másik pápai levél külön alcsoportot alkotva gazdagítja a bizonytalan eredetű okmányhalmazt. Kiegészítő műként beletartozik még az Izidor anyagba a Capitula Angilramni és a Collectio Danieliana kivonat, valamint ismét külön csoportot alkot a Benedek Dékán (Benedictus Levita) neve alatt szereplő hatalmas kapitulárégyűjtemény. Az egész ál-Izidor munkát végeredményben egy korábbi spanyol munka többszörösen felduzzasztott bővítésnek tekinthetjük, melyhez 'Hispania Gallica Augustodunensis' (HGA) elnevezésű törvénykönyv szolgáltatta az alapot. A középkori kézirat-szakértők rámutatnak a Spanyolországban készült HGA. gyűjteményben található hitelt érdemlő zsinati határozatok, pápai levelek anyagára, melyek originális tartalmiságát elvitatni értelmetlenség lenne. A HGA. kézirataiban könnyen felfedezhető a Vulgáta és az 506. körül íródott Breviarium Alaricianum nyelvezetének utánzása, ill. másolásszerű használata, mely tény csak erősíti ősiségét, hogy valamikor létezett egy teljesen hamisítatlan változat. Mindezek ismeretében akár valósnak is lehetne mondani a 'Hispania Gallica”-t, de minden valódinak mondható passzus ellenére is a kései beszúrásoknak köszönhetően a gyűjtemény minden egyes kéziratlapja hamisítványoktól terhes.

 

A hamisítványok mögött lévő személyek azonosságát nem ismerjük, és pontos beazonosításuk nehézségekbe ütközik, ám mégis néhány esetben elég tiszta képet kaphatunk róluk. A Karoling okmányok tudós szakértője Klaus Zechiel-Eckes az Észak-Francia Corbie monostorát nevezi meg mint a Benedek dékáni kapitulárék hamisítóműhelyét, és határozottan rámutat Paschasius Radbertus apátra (apát: 842-847), kinek keze nyomát szövegelemzés és összehasonlítással határozottan képes volt kimutatni. Szintén kiemeli a rheimszi monostor másolóműhelyét, mint az ál-Izidor okmányok keletkezési helyét, ám véleményével ellenkezve néhány szakember kétségbe vonja a származáshelyként megjelölt Rheims templom-kolostor papi-szerzetes központ fontosságát és sokkal nyugatabbra helyezi a hamisítványok bölcsőjét. Akárhol is volt a központi hamisítóműhely a szerzők, és megbízóik gondoskodtak kiegészítő gyűjteményekről, mint pl. a fentebb említett Capitula Angilramni, és a Collectio Danieliana kivonatok. Ezeket a kéziratgyűjteményeket más frank-germán hamisítóműhelyekben nagy buzgalommal kopírozták, bővítették az adott hatalmi igények alátámasztásának megfelelően és a benne rejlő könnyű lehetőségeket a maximálisan kihasználták. Ennek köszönhetően az ál-Izidor okmányanyaga Nyugat-Európában széles körben elterjedt. Az elterjedtség mértékére jellemző, hogy 75 önálló kéziratgyűjtemény maradt fenn, melyek anyaga sokszor élesen eltér egymástól, pl. egy-egy meghatározott pápai levél tartalma feltűnően különbözik, holott elméletben azoknak pontosan szóról-szóra egyezni kéne.

 

A pápai levelek kéziratgyűjteményét három további alcsoportba lehet besorolni; az első, hatvan korai pápának tulajdonított levelet tartalmaz római Kelementől (9O körül) Miltiadészig (311-314), – ebből a hatvan levélből 58 bizonyítottan hamisítvány és a maradék kettő eredete még vitatott. A második csoportban az ős, (primitív) egyházról szóló értekezések, tanulmányok tartoznak, valamint pszeudonim dokumentumok a Nikeai Zsinatról, melyeket teljes egészében ál-Izidor írt. Ebbe a csoportba tartozik a fentebb már bemutatott Konstantini ajándékos dokumentum is. A harmadik csoport 33 pápai levelet tartalmaz Szilvesztertől (314-335) II. Gergelyig (715-731), melyből 30 bizonyítottan hiteltelen, míg a maradék iratok eredete erősen vitatott.

Miként a X.-XI. századi LP. redaktorjai felhasználtak és bedolgoztak adatokat munkájukba az Izidor levelekből, úgy használta az Izidor álnéven szerkesztő hamisító forrásnak az ő idejében meglévő – szintén kétes értékű, és rendkívül hiányos – római kancellárián szerkesztett LP. adatait. Ám Izidor a saját műve megszerkesztésében (mint azt említettem), főleg a 633. óta meglévő HGA. (másik nevén Spanyol Gyűjtemény) iratgyűjtemény anyagára támaszkodott. Nem elégedett meg azonban a 'Spanyol Gyűjtemény' forráskénti felhasználásával, hanem az eredeti iratok nagy többségét annak megfelelően interpolálta, hogy az összhangban legyen az általa megszerkesztett korábbi hamisításokkal. Tehát hozzányúlt azokhoz az őt megsegítő anyaghoz, aminek elsősorban köszönhette, hogy egyáltalán képes volt hamisítani. Az eredeti iratokban történő közbeiktatásoknak köszönhetően az egész – valamikor még eredeti állapotban lévő – HGA. iratgyűjteménye elvesztette autentikusságát, mert az annyira fertőzött a kétes értékű hozzáadásoktól, hogy azokból a hamisat a valóditól megkülönböztetni szinte lehetetlen. Izidor saját munkáihoz felhasználta még a kicsit korábban szerkesztett másik híres-hírhedt hamisítványgyűjteményt, a Levita Benedek, 'Capituláré-it' (1) és mely okiratok idővel szintén az Izidor kollekció szerves részévé váltak. (Az egymástól való másolás kölcsönösség jegyében Benedek művének utolsó fejezeteiben ismételten előfordul az ál-Izidor anyag mint forrás.)

Izidor összegyűjtött, kibővített (önkényesen átírt) anyagát valamikor a IX. század közepe táján, – vagy a végén – több példányban lemásolták, amit vehetünk kiadásnak is azzal a szándékkal, hogy más frank-germán kolostorok másolószobáiban alapanyagot, mintát nyújthasson más hamisítások megszerkesztéséhez.

 

Több mint hétezer oldalt kitöltő hamisítványdömping közléseiből a mai történelemtudomány – helytelenül – mindent feltétel nélkül elfogad, minek segítségével tényleg képesek kiszínezni történelmünk legsötétebb évszázadait. Pedig abból kellene kiindulni, hogy aki hamisít az erkölcstelen, és egy erkölcstelen ember szavát, irományát fenntartással kell fogadni.

 

Folytatásképp nézzünk meg néhány fontosabb középkori törvénygyűjteményt, melyek szorosan kapcsolódnak a hamis Izidor-féle irodalomhoz és melyek gazdag anyagára középkorkutatásunk oly előszeretettel támaszkodik. Kezdjük elsőnek Benedekkel, a lévitával.

 

Benedictus Levita (Benedek Dékán)

 

A gyűjtemény neve onnan ered, hogy a bevezető disztichonokban a szerző magát ‘Benedictus’nak nevezi, és „levita” címmel illeti magát (levita=diakónus). Tudatja, ő egy dékán Mainz templomában, és hogy munkája szerkesztéséhez a mainzi archiepiscopal okmánytár anyagát használta fel, Autgar (825-847) mainzi püspök megbízásából. A mintegy 1641, kapitulárénak nevezett szerkesztmény 3 könyvbe és 4 additióba van rendezve. Szerkesztésekor szinte minden elérhető jogforrást felhasználtak, beleértve a Hispana Gallica Augustodunensist is. A gyűjtemény szerkesztője csalárdul állítja, hogy ő csak egyszerűen összeválogatta és kiegészítette Fontanellas kolostorában alkotó Ansegis apát (meghalt, 833.) munkáit. (Természetesen Ansegis apát művéből egy oldalnyi sem maradt az utókorra és, hogy egyáltalán létezett egy ilyen mű arról is csak Benedictus állítása alapján van tudomásunk.) Benedek dékán személyéről semmit sem tudunk és paleográfikus vélemények szerint az iratok a nyugati Frank birodalomban készültek és nem Mainzban. A szövegben szereplő frank uralkodók – Német Lajos, Lothar, Kopasz Károly, (875-877) mértéktelen dicsőítése mindenképpen 880. éve utánira teszi annak megírását. Benedek úgy mutatja be szerzeményét, mintha az folytatása és kiegészítése lenne négy korábbi kapitulárégyűjteménynek, melyek összefoglalását – Benedek szerint –, a már említett, 827-ben Fontenalla monostor apátja Ansegisus szerkesztette egységbe, és ami a 'Capitularia Regnum Francorum' (Frank Királyi Törvénygyűjtemény) címet kapta. Benedek mindenesetre részletesen felhasználta a 'Frank Királyi Törvénygyűjteményt', és azokat mindenféle más részletekkel; római törvények, zsinati jegyzőkönyvek, egyházi kánonok és saját kitalált hivatkozásaival töltötte meg, de még így is műve nyelvezete, mondatszerkezete és más jellegzetességei nagyban megegyeznek más ál-Izidor dokumentum anyagával. A kézirat a X. század legelején tűnik fel először.

 

Benedek Dékán nem foglalkozott pápai levelek gyártásával, hanem Karoling királyok nevében (főleg Nagy Károly nevében) kiadott kapitulárék egész sorát fércelte össze mely törvények főleg vallásos és teológiai kérdésekben szabtak követendő irányt. Izidor megoldásait követve Benedek is hasznára fordította az általa fellelt kéziratokat, gyűjteményeket; Ír kánonok, 'Leges Visigothorum', Baiuwariorum, de még a ' Libri Penitentiales' (vezeklés könyve) című épületes művet is bedolgozta hamisításaiba. Csak nagyon ritkán hivatkozik vagy ad meg bármiféle hatósági, közigazgatási forrást az általa megszerkesztett törvények eredetére, és így törvényei alátámasztásában hiányzik az autoritás tekintélye. Nagyon sokszor ismétli saját magát a harmadik kötetében száz fejezetismétlés, míg a 'aditio' IV.-ben kilencven fejezetet ismételt. Ebben a kötetben 170 olyan kivonatot lehet felfedezni, melyek közeli rokonságot mutatnak az ál-Izidor kéziratokkal. Mikor írták, állították össze Benedek kapitulérégyűjteményét? Ansegis fejezeteit leszámítva a IX. század második felétől a X. század elejéig évtizedeken keresztül bővíthették, alakítgatták, de más aditio, mint a 'Episcoporum ad Hludowicum imperatorem relatio' (829. aug.) még ennél is később lett hozzácsapva a gyűjteményhez.

 

Collectio Hispana (HGA)

 

Habár korábban már többször említettem a Frankföldön elterjedt Collectio Hispanát, mely a frank-germán területeken az ál-izidori műhely „átdolgozása” után az ún. Collecttio Hispana Gallica címet kapta, mégis összefoglalva a korábban elhangzottakat még egyszer megemlíteném. Több olyan kódex is maradt ránk, amely a gyűjtemény pszeudo-izidori változatát tartalmazza, de közülük mindössze egy teljes: a kézirat jelentős része valószínűleg Autun-ban (mely latinul Augustodunum) keletkezett, innen az elnevezés: Coll. Hispana Gallica Augustodunensis (HGA).

A gyűjtemény 71 (más áthagyományozásban 72) rövid jogi formulát tartalmaz, melyeknek legfontosabb forrásai a Breviarium Alaricianum, a Dionysio-Hadriana, valamint egyéb gyűjtemények. A kivonatokat sokszor úgy alakították át, hogy elsősorban a püspököket, apátokat védjék bírósági eljárásoktól. Nevét onnan nyerte, hogy a kéziratok többségében a bevezető szerint ezeket a határozatokat I. Hadrianus pápa (772–795) küldi Angilramnus metzi püspöknek (768–791) – innen a másik elnevezés: Capitula Hadriani.

A HGA. eredetileg spanyol földön lett összeállítva, spanyol püspökökhöz, egyházi és világi méltóságokhoz küldött pápai levelek, valamint más egyházi dokumentumok (pl. zsinati kánonok) másolatait tartalmazta a IV. századtól a VII. század végéig bezárólag. A mai okmányszakértőknek komoly feladatot jelent az eredeti passzusok helyreállítása, mert Izidor Mercator nevű mesterhamisító azokat a felismerhetetlenségig átírogatta, hogy garantálva legyen a püspökök, egyházi méltóságok minden létező törvény felett álló sérthetetlensége. A becses kéziratot jelenleg a Vatikánban őrzik (Cod. Vat. Lat. 1341.).

 

Bonifác Gyűjtemény

 

Bonifác pápa nevét kapta az a levélgyűjtemény, melyben II. Gergely (715-731), III. Gergely (731-741), és Zakariás (741-752) kancelláriája által kiállított, és 755 körül összeállított dokumentumokat tartalmazott. A levélgyűjtemény két elkülöníthető részre oszlik, melyeket 'Collectio Pontificia' és 'Collectio Communis' néven ismer az egyházirodalom. A gyűjtemény legkorábbi fennmaradt változata (későbbi másolat) Hrabanus Maurus, (847-856) Mainz érseke jóvoltából maradt ránk. A problémát az okozza, hogy nincs birtokunkban egyetlen eredeti kéziratlap sem ebből a VIII. századi gyűjteményből, sőt még Hrabanus Maurus (847-856) mainzi püspök átmásolt, kibővített, és egy kollekcióba rendezett munkájából sem maradt ránk egyetlen töredék darabka sem. Ami a Bonifác Gyűjteményt kiteszi, az meghatározhatatlan időben, beazonosíthatatlan szerzők által készített másolatkollekció, amely hat kéziratcsoportra oszlik. A 4-5-6. csoportba tartozó dokumentumok szerzőségét, Michel Tangl, – a középkori kéziratok jeles szakértője – a XI. században élt, és Szent Emmeramban tevékenykedő mesterhamisítónak, Otlohnak tulajdonítja. Otloh másik hamisított művével a 'Vita Bonifatii'-val meglévő hasonlóságok, egyezések azt jelentik, hogy a dokumentumok ugyanabban az időben, és műhelyben készültek. (Studien zur Neuausgabe) A levelekben található egyes autentikus szakaszok, (pápai döntések, határozatok) ugyanúgy alapot és mintát szolgáltattak Benedek Dékán kapitulárégyűjteménye megszerkesztéséhez, mint a Bonifác megírásához, hiszen, mint arról szó volt – az ősmagot mindig valódi okmányok alkották. Könnyen kimutatható tehát a Benedek kapitulárék és a Bonifác Gyűjtemény közötti hasonlóság, sőt az ál-Izidornak elkeresztelt mesterhamisító is a Bonifác Gyűjteményt használta fel (többek közt) a saját maga farigcsált pápai levelek megszerkesztésénél.

 

Collectio Dionysia-Hadriana (Dionüsza-Hadrián Gyűjtemény)

 

Dionysius Exegius (500-545) ókeresztény író, komputista, aki joggyűjteményeket is szerkesztett. Kánonkollekciója másolata elkerülhetett Spanyolországba, ahol Sevilliai Izidor azokat rendezte, kibővítette, hogy ez az anyag alapot szolgáltasson a kétszáz évvel később alkotó mesterhamisítónak, aki ráadásul megtévesztési szándékkal, orcátlanul még pont az Izidor nevet vette fel. Az elfogadhatatlan keresztény mese szerint a Dionüsza-Hadrián (Dionysia-Hadriana) egy olyan kánongyűjtemény verzió, melyet Dionysius Exegius szerkesztett egybe majd e változat a Vatikán okmánytárába került, ahonnét mint I. Adorján (Hadrián) ajándéka Nagy Károly levéltárába vándorolt. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a VII. században a pápai levéltár rendelkezett egy ilyen gyűjteménnyel, és valószínű, hogy ez a joggyűjtemény is csak a X. században (vagy még később) került Rómába a többi ál-Izidor okmánymásolattal együtt.

Dionüszian Gyűjtemény zsinati jegyzőkönyvek (Nikea, Anküra, Chalcedon, Gangra, Sardica, stb.) egyházi törvények, büntetőeljárások szabályzatai, melyek két csoportra vannak osztva. Az elsőben (Codex Canonum Ecclesiae), keleti zsinatok, szinódusok, és főpapi tanácskozások anyaga görög és latin nyelven rögzített másolataiból áll, és mely rész szintén tartalmazza a Nikea-i, és a Chalcedoni (magyarosan Kálkédoni) egyetemes zsinat határozatait is. A második része (Codex Canonum Ecclesiasticarum) csak latinul íródott, tartalma nagyban egyezik az előző csoport anyagával, de kiegészítve más munkákkal; 'Apostolok Kánonjával', a Sardika-i zsinat határozataival, az Afrikai Tanács, Karthágóban, 419-ben tartott határozatok 138 kánonjával, Hormisdas (514-523) pápa alatt hozott kánonokkal, pápai konstitúciós gyűjteménnyel, valamint a 'Collectio Decretorum Pontificum Romanorum' teljes anyagával. A két részre osztott kánongyűjtemény a VII. században bekerült a hispániai egyházhivatal nyilvántartásába, hogy kétszáz évvel később forrást szolgáltasson valamelyik frank-germán kolostor ál-Izidor néven elhíresült szerzetes hamisításaihoz.

E. Seckel, (Pseudoisidor) c. művében az 'ál-Izidor' szerkesztőjét látja a a Dionysia, és a Gallican Hispana gyűjtemények összeállítója mögött.

 

Hilduin atyának tulajdonítják a Dionüszian-legenda megírását. Hilduin legendája merészen egyesíti a III. század Szent Dionysius-át (Szent Dénes, Párizs első püspöke) az I. század Dionüsziosz Aeropagitájával, valamint az ötszázas években alkotó Dionysius Exegius atyával. Tehát három különböző Dionüsziosz személyt mos egybe, hogy még jobban megkavarja az adatok forrása után kutató érdeklődőt, és homályossá tegye a hamisítók rikító csalfaságait.

A Dionysius összezavart valóságát tovább nehezíti egy másik ugyanazon névre hallgató tudós férfiú, Furius Dionysius Philocalus, aki Damasus pápa szépírójaként tevékenykedett a IV. század közepén. Ami a legfontosabb: ő is létrehozott egy naptárt melynek alap évszámadatai Jézus születésére vonatkoznak. Mint tudjuk Dionysius Exegius 525-ben készített egy húsvéti táblát, amelyben 532-től 626 előre kiszámította a húsvéti időpontokat.

 

Collectio Danieliana

 

A közelmúlt Pszeudo-Izidor-kutatásainak egyik legérdekesebb és legjelentősebb eredménye egy eddig ismeretlen, a hamisítók által készített gyűjtemény, a már említett Collectio Danieliana felfedezése. Nevét a szöveget hiánytalanul ránk hagyományozó egyetlen kézirat kora újkori birtokosáról, François Danielről kapta. Bár ez a kézirat – melyet jelenleg a berni Burgerbibliothekban őriznek – a X. század közepén készült, maga a kollekció ennél majd egy századdal korábbi, erről tanúskodik a szövegek jellege, a felhasznált források és nem utolsósorban két, a IX. század második feléből származó recepció is. A 195 – többségében rövid – cikkely más ál-izidori hamisítványok szövegeivel is jelentős átfedéseket mutat.

(A Danieliana-gyűjtemény rövid ismertetésénél a nagy tudású Mikó Gábor tanulmányára támaszkodtam.)

 

 

Capitula Angilramni (CA.)

 

Az Angilramni Kapitulárégyűjtemény 71 rövid, kivonatos törvény maximot tartalmaz, és tartalmukra nézve kizárólag majdnem mind a vétkező klérustagok, de különösen püspökök ellen történő vádemelés, büntetőeljárás törvényszerű megfogalmazására és a tárgyalás lefolytatására ad iránymutatást. A törvényszabályozást behatóbban megvizsgálva derül ki; hogy szinte soha senkinek nincs joga a püspököt semmivel sem megvádolni és ha mégis megvádolnak közülük egyet, akkor a bíróságnak nincs joga, hatalma ítélkezni felette. A kapitulárét I. Adorján pápa küldte volt Metz püspökének, Angilramni-nak (768-791), aki így lett névadója a gyűjteménynek, de a valós történelemben se Adorján pápának, sem Angilramni püspöknek semmi köze nem lehetett a kéziratukhoz, hiszen azokat a haláluk után két bő generációval később írták. A CA. szerkesztői művük megírásához korábbi római törvénygyűjteményeket használtak, mint a 'Breviarium Alaricianum' (ami római törvények pontos vizigót másolatai), 'Dionysia Hadriana', és Cassiodorus 'Historia Tripartita' című munkáját. A dokumentum hitelességét beárnyékolja az ál-Izidorral való szövegegyezései, melyek az egymáshoz való viszonya – Fuhrmann szerint még nincsenek kellően tisztázva. Benedek Dékán szerzeményével való egyezések, szintén magyarázatra és kiértékelő tanulmányozásra várnak. A törvénygyűjtemény megalkotását a 850-es évekre helyezik, és először Hincmar érsek hivatkozik fejezeteire 870 körül.

 

Collectio Avellana (Avellana Gyűjtemény)

 

Az Avellana Gyűjtemény azon kevés késő-antik gyűjtemények közé tartozik, melynek eredetiségét akkor sem lehet kétségbe vonni ha azok mind csak sokkal későbbi másolatformában maradtak ránk. A kollekció 243 pápai és birodalmi levelet tartalmaz, Damasus pápától, kb. 367-től Vigilius pápa konstitúciójáig, melyből több mint 200 kézirat csak ebben a gyűjteményben volt fellelhető. Az Avellana szellemi 'magja' a negyven darabból álló, VI. századból származó Laurentius (1) kollekció, a pápaválasztás viszályainál fellépő, 'dupla-választás' körüli egyházjogi, egyházrendi problémákkal, valamint az ilyen esetben fennálló politikai, dogmai nézeteltérések szabályozásával foglalkozott. Különösen részletesen tárgyalják Damasus és Ursinus, valamint I.Bonifác és Eulaius közötti viszály jogi következményeit, ill. annak viszonyát az egyház, és az állampolitikára. Az iratokból továbbá fontos információkat kapunk Gratianus és II. Valentinian császárok uralkodásáról, valamint a trónbitorló Maximusról is.

Az eredeti leveleket nemsokkal 500. előtt a pápai regiszter archívumából Laurentius ellenpápa hívei hozták el magukkal, azzal a céllal, hogy hátha azokban megfelelő bizonyítékokra lelnek Laurentius ellenpápa pozíciójának megerősítésére. A levelekkel nem sokat értek el a lelkes partizánok, de mindenesetre arra jó volt, hogy valaki lemásolja, majd frank-germán földön, több száz évvel később azokat ismét újramásolva, teljesen más tartalommal megtöltve új hamisítások megszerkesztésére használja, kiszolgálva evvel a megrendelő püspökök, világi urak kapzsi előnyszerzési szándékát. (Ne felejtsük el, hogy minden hamis irat a hatalom és a pénz halmozásáért jött létre, és a dogmatikus ideológia ismételgetése csak 'álcakörítésként' szolgált.) A Laurentius kollekció néhány levele a karthágói archívumból került át Nyugat-Európába. A VI. századi gyűjteményből egy eredeti papirusztöredék sem maradt ránk, ám ettől függetlenül a szakemberek – nyolc levelet leszámítva – mégis autentikusnak tartják az egész másolatkollekciót.

 

(1) Laurentius, a Santa Prassade archipresbitere, aki Symmachus (498-514) pontifikálásával egy időben ellenpápaként fellépve évekig megosztotta a katolikus egyházat. (Laurentiánus skizma)

 

 

az Admonito Generalis iniciáléval díszített oldala

 

Admonito Generalis (Általános Intések)

 

A törvénygyűjteményt, papi feljegyzések szerint Nagy Károly 789-ben léptette életbe, mely állítás erősen megkérdőjelezhető a sok utólagos interpolációnak köszönhetően. Fontosnak számító törvénykezési (kapituláré) gyűjtemény, mely 82 klazulát; paragrafusokat, egyházrendi szabályozásokat tartalmaz. A Karoling kutatás ezen szabályok és előírások szerkesztőjében Alkuin atyát vélik látni, ami lehet hogy helyes, de lehet, hogy nem. Egyháziakra vonatkozó erkölcsi fegyelem, mint pl. a papság igazmondása, dogmatikus tanok tiszta tolmácsolása, püspöki-papi felelősség az egyházi oktatásban, stb. töltik ki jobbára a kollekció tartalmát, melynek 80. pontja kimondja: „Minden pap kötelességének kell hogy tekintse az egyházi énekek pontos szöveg és helyes tónusának megtanulását.” Még hozzáfűzi erősítésnek: „ … miképp azt királyi atyánk elrendelte, mikor megtiltotta a frank nyelven történő kántálást.” Egyházügyi szempontból legfontosabbnak számító 72-ik bekezdésben Nagy Károly az egyházoktatás alapvető feladatait foglalja egybe, kimondva a fiúgyermekek tanításának szükségét, püspökök, szerzetesek felelősségét a templomi zene elsajátításában, zsoltárok szövegeinek ismeretében, az egyházi énekek gyakorlásában és az egyházirodalom széleskörű tanításában. További elvárás a fiatalok írás-olvasás tudományának kifejlesztése, hogy minél többen terjeszthessék a 'szentírás' igazságait. A gyűjteményből 59. paragrafus direkt átmásolás az ál-Izidor elnevezésű gigantikus hamisítványgyűjteménybe tartozó Dionysia-Hadrianából, és ez a tény kétségessé teszi az egész Admonito Genaralis gyűjtemény hitelességét.

 

Collectio Grimanica

 

Nevét Domenico Cardmal Grimani, Aquileia főapátja után kapta (meghalt, 1523). A 104 levéldarabból álló kéziratgyűjtemény IX. századi másolat, melynek minden egyes darabja hamisítvány. A középkori kéziratok tudós szakértője, Karl Silva Tarouca több, szintén IX. századi másolatgyűjteményekből átírt, hamisításoktól hemzsegő műnek tartja. Megszerkesztéséhez négy művet nevez meg (Quesnelliana, Collectio Rattisbonensis, Rusticus Gyűjtemény, Hispana), és keletkezési idejét a X. század elejére helyezve is elképzelhetőnek tartja.

 

 

egy oldal a Gratianus Dekretáliá-ból

 

Decretum Gratiani (Gratianus Dekretáliák) 

 

Gratianus dekretália-kollekciója egy Gratianus nevű jogtudósról (jurista) kapta nevét, aki a törvénykönyvként használt XII. századi kánonjogi gyűjteményt összeállította. A Benedek rendbe tartozó jogtudós gyűjteményének másik – kevésbé használt – elnevezése a ' Concordia Discordantium Canonum' (Eltérő Törvények Harmóniája), minek címéből már lehet következtetni Gratianus egységes lényegre való törekvésére. A gyűjtemény első része hat törvény-textusból tevődik össze, melyek összefoglaló neve a 'Corpus Juris Canonici'. Gratianus atya gyűjteménye 1917 május 27-ig a Római Katolikus Egyház törvénykönyvének alapját képezte. Gratianus atya munkájához forrásként használt: korai római törvénygyűjteményeket, zsinatok egyházjogi határozatait, pápai leveleket, korai és későbbi egyházatyák fellelhető irományait, természetesen a Bibliát, valamint a bibliamagyarázatok gazdag irodalmát. Munkája gerincét ezenfelül más, korábban szerkesztett kánongyűjtemények szolgáltatták, mint pl. a Lucca-i Anselm Kánonkollekciója, melyet 1083 körül állítottak össze. Továbbá a Chartesi Ivo, 'Collectio Tripartita' című munkája, és a szintén Ivotól származó 'Panormia' című mű is gazdag alapanyagként szolgát Gratianus atya jogegységesítő munkásságához. Szintén fellelhető még művében a Grisogono-i Szent Gergely (meghalt, 1113) kánongyűjteménye a 'Canonum Collectio Polycarpus'. Gratianus munkája jelentősége abban magaslik ki, hogy megpróbálta harmonizálni az egymásnak ellentmondó kánonhatározatokat, egyháztörvényeket, és az ezekből fakadó eltérő értelmezések megvitatásának tág teret biztosítva óhajtotta a helyes megoldást elérni.

 

De minden hamisítványdömping ellenére, mégsem tudom magamévá tenni Dr. Illig összefoglalását: „Károllyal együtt korszaka nagyjainak is búcsúzniuk kell: így apjának, Pippinnek, nagyapjainak, Heribert von Leonnak és Martell Károlynak … Le kell lépniük a színről Károly ellenfeleinek is: III. Taszilónak, Widukindnak és Harun al-Rasidnak, valamint vazallusainak és szövetségeseinek, és közvetlen utódainak. Velük együtt egy sor ország dinasztiájának, csaknem 25 bizánci császárnak, és több mint 50 pápának nincs tovább helye a valódi történelemben. Természetesen az én ismeretem csupán piciny töredéke a híres történésznek, ám szerény tudásom nem engedheti meg magának az ilyen merész elmélet elfogadását. Felsorolni is túl sok lenne a rengeteg nevet, adatot, eseményt, melyek úgy-ahogy; pontatlanul, rosszul dátumozva, felnagyítva, meghamisítva, átmásolva, vagy akárhogy rögzítve vannak ezekre az évszázadokra vonatkozóan. Igen, rengeteg levél, okmány, dekrétum, évkönyv, egyházi és történelmi munkák hitelességét, elkészítésük idejét, tartalmiságuk valóságát meg lehet kérdőjelezni. De ne felejtsük pl. el; a pápai levélhamisítványok is valami mintára épültek, magjukat alkotó nyelvezeti, szövegfelépítési, és eseményekhez kötöttségi viszonyát az összes jellegzetességgel: valahol valakik megalkották. A rég elveszett eredeti dokumentumok, vagy azok hű másolatai alapmintaként szolgáltak, a megváltoztatott, átszerkesztett hamisításokhoz, ám azok tartalmában meglévő adatok részleges hitelessége elvitathatatlan.

Vegyük pl. I. Miklós pápa (858-867), nagy számban fennmaradt leveleit, melyek között – igaz – , szép számmal előfordulnak hamisítások, de a levelek széleskörű elterjedése, és gyakori használata annyi nyomot hagyott maga után, melyeknek későbbi, visszamenőleges, 'illigi' elméleten nyugvó szervezett elosztása fizikailag elképzelhetetlen.

De kitolni időben száz évekre előre vagy hátra minden dokumentum tartalmában szereplő személyeket, eseményeket volumenében nézve elfogadhatatlan. Egyszerűen túl sok ilyen van. Dr. Illig sok esetben, nagyon korrektül hivatkozik a régészet és az okmányok között fennálló ellentmondásokra, ill. annak hiányosságaira, ám pl. az érme leleteknél nem képes kielégítő magyarázatot nyújtani. Az avar sírokban talált bizánci érmékről azt állítani, hogy azokat később verték visszamenőlegesen kitalált nevekkel, csak azért, hogy megtévesszék a kíváncsi utókort, nos az egyfajta elkeseredett erőlködésre vall. De hagyjuk Illig urat és térjünk vissza a vitatott évszázadok további fontosnak számító okmányaira.

 

Codex Carolinus

 

Állítólag Nagy Károly parancsára 791-ben, kezdték el a dokumentumok összeállítását. A kollekciónak III. Gergely pápától, I. Adorján (Hadrianus, 772-795) pápáig uralkodó római egyházfők a frank-germán királyi és egyházi udvaraiba küldött leveleiből kellene állnia. A 99 darabból álló levélmásolatból 49-nek Adorján pápát látják szerzőjeként, és ezt a 'nagyszerű' gyűjteményt Bécsben, a Nemzeti Könyvtárban őrzik. Sajnos van vele egy kis baj. Mégpedig, hogy egyetlen darabja sem származik a Vatikán pápai kancelláriájáról, mert a mese szerint – azok – a Rómából küldött eredeti levélpéldányai mind egytől-egyig 'elvesztek'. Ha Nagy Károly tényleg készíttetett egy gyűjteményt, akkor a gyűjtemény összeállítójának le kellett másolnia az egész anyagot az udvari levéltár számára. Nos, ez a Nagy Károly korából származó másolásos munka sincs meg, hanem ami van helyette az a cologni (Köln) apátság másolóműhelyében, Willibert (870-889) érsek irányítása alatt készült levélgyűjtemény, melynek vagy volt eredeti VIII. századi mintája, vagy az egészet Willibert találta ki. Másképp megfogalmazva: van egy pápai levélgyűjteményünk, amelynek egyetlen pápai hivatalban megírt eredeti darabja sincs, de még a károlyi másolatokból sem maradt egyetlen példány sem, és így a kollekcióból származó minden történelmi adat, esemény, szereplő létezése erősen megkérdőjelezhető. Az akadémista történelemírást vajon miért nem érdekli a kérdés, hogy mi lett az eredeti okmányokkal? Miért elégednek meg a szimpla 'elveszett' magyarázással, mikor több mint száz év teljes dokumentum hiányát próbálják megválaszolni. Ennek a hiánynak tudható be, hogy történészek és középkori okmányszakértők hamisítványnak tartják az egész károlyi gyűjteményt úgy, ahogy van, beleértve a Codex Carolinust is. Detlev Jasper írja a bécsi kéziratgyűjteményről: „A levelekben semmilyen dátumozás nem létezik, pápák, uralkodók, történelmi események kronológiájában teljes összevisszaság uralkodik, éppen ezért a tudományosan meghatározható eredmények korlátoltak.”

És ha már az elismert szakértőt idéztem – hadd említsem még –, hogy több érdekes dolgot közöl még Detlev Jasper, a 'Papal Letters in the Early Middle Ages' című művében a középkor legsötétebb időszakának iratszegénységéről, amit szerinte a vatikáni kancellária működésének teljes hiánya jellemez. Mint írja: „Európa egyházi levélgyűjteményeiben a Gratianus kollekció összeállításáig nem léteztek olyan pápai levelek vagy kánoni határozatok másolatai, melyek a VIII. század közepétől a IX. közepéig tartó időszakból származtak volna.” - Azaz, III. Istvántól (752-757), IV. Gergelyig (827-844) minden erre az időre besorolt pápai levél, zsinati döntés: hamisítvány, és ezen időszakra tulajdonított levelek (vagy kivonatok) csak a Gratianus megszerkesztése után lettek bemásolva a már korábban létező számtalan más Nyugat-európai gyűjteménybe.

 

Szólj hozzá!

Keresztény Relikviák

2010.07.21. 08:17 E.Katolnai

A keresztény vallás világának évszázadokon keresztül erőt, tévedhetetlen bizonyságot adott az ostoba babonáktól duzzadó ereklyehagyomány, mely hihetetlen mélységben átitatta a középkor

embere szellemiségét, és népszerűsített kultusza képes volt a XX. század hajnaláig élénken fennmaradni. Kegytárgyak tiszteletében, imádatában vagy éppen csókolgatásában a kapzsiság, és

jámborság szabadon keveredett a fetisizmussal. Igaz, már az újkorban is szép számmal voltak józanul gondolkodó tudósok, akik felhívták bírálataikkal embertársaik, valamint az egyházintézmények figyelmét az egyház birtokában lévő és azzal hivalkodó ereklyék sokszor groteszk és hamis megtévesztésére. Kioktató lehurrogás és korábbi mesék ismétlése volt a válasz, ha egyáltalán akadt valaki az egyházvezetésből, aki válaszra méltatta a kritizáló hangokat. Modernizált világunknak köszönhetően mára már sokat változott a helyzet, de azért még mindig akadnak helyek, ahol nem hajlandók lemondani a Jézussal - vagy más szentekkel - megtörtént csodás eseménysorozatokból megmaradt tárgyi bizonyítékok üres imádatáról. Ha az érdeklődő áttekinti ezt a furcsa kultuszt, meglepő dolgok sokaságával szembesül.

 

Messzi földekről zarándokok milliói rótták le kegyeletüket, és imádatukat a Getsemáne templomban kiállított Áldott Szűzanya köpönyege előtt. Párhuzamosan - minden zavartatás nélkül - az Aix-La Chapelle, (Aachen) székesegyházban is szent ereklyeként tiszteltek egy másik köpenyt, ami szintén Máriáé volt. Az aacheni templom mellesleg páratlan kegytárgy gyűjteménnyel büszkélkedett hosszú időn keresztül: Nagy Károly személyesen idehelyezte el Jézus töviskoronájából származó 'Szent Töviseket', de itt őrizték még a kisded Jézus pólyáját, valamint egy véres kendőt, amibe Keresztelő Szent János fejét tették, miután azt lenyisszantották. De gyűjteményükben tartozott még Szent János ágyékkötője is, amit akkor viselt, mikor kivégezték. Ám evvel az ágyékkötővel baj volt, mert a trieri katedrálisban szentül állították, hogy az eredeti, kivégzésnél viselt ágyékkötőt ők őrzik, amit Szent Heléna talált meg annak idején Jeruzsálemben. Bizonyságképpen I. Szilveszter pápa levelét lobogtatták, mindaddig, míg be nem bizonyosodott, hogy a levél hamisítvány, melyet Szilveszter koránál évszázadokkal később írtak. Ugyanez az ágyékkötő még századokon keresztül a Argenteuil monostora (Párizs északi negyede) kegygyűjteményének legnépszerűbb darabját képezte, mindaddig míg a monostort szét nem rombolták ágyékkötőstül a francia forradalom viharában

Európa templomait, kolostorait már a középkor elején elárasztották kétes eredetű csonthalmazokkal, a 'Szentföldön' felásták az ősi temetőket, kiforgatták a több évszázados sírokat – ami nem volt hiábavaló –, mert kitartó munkájuk eredményeként megtalálták és azonosították a 'Szent Ártatlan Mártírok' csontvázait, valamint azoknak a gyermekeknek földi maradványait, akiket Heródes király parancsára gyilkoltak le. Így aztán nem véletlen, hogy pl. a Szent Gereon (Köln) templom falait, XI. század végi elkészülte után, pazarul feldíszíthették: teljesen be tudták borítani szent csontokkal a padlótól a mennyezetig. Még a középkor legvégén uralkodó V. Sixtus pápának is bőven maradt elég ereklyemaradvány és így ő is bőkezűen adományozhatott a hozzá kalandos úton került szentgyermekcsontokból; evvel díszítették fel Santa Maria Maggiore (Róma) templomát, a páduai Szent Jusztina templomát, de küldött a különös értékkel bíró csontokból Milánó és Liszabon katedrálisainak is. A nagy buzgalom közepette azért előfordultak nevetséges kudarcok is: Szicíliában, generációk hosszú sora zarándokolt el a Palermóban található Szent Rozália templomban kiállított szent emberek csontjai segítségéért esedezni, míg a XIX. sz. vége felé ki nem mutatták, hogy a csontok nagy része kecskecsont.

Nem csak a csontokkal, de a keresztény vallástörténelem hőseinek más felfedezett testrészeivel, tárgyi emlékeivel is tarkították, gazdagították a templomok, püspökségek kegykincstárát, tovább emelve azok csalfa tekintélyét. Egészen az újkor kezdetéig hét Nyugat-európai templom hivalkodott Jézus valódi köldökzsinórjával, és jó néhány templom büszkén mutogatta Jézus levágott fitymáját, ami mellé készségesen szolgáltatták az évszázados kéziratokat, fityma-ajándékozási okmányokat, mint kétségtelen bizonyítékokat. A középkorban kitalált mesék, a hamisított együgyű iratok szerint Mária megtartotta emlékként a levágott bőrdarabot, majd tőle a jeruzsálemi közösséghez került, míg Heléna, vagy más variáns szerint valamelyik másik szent meg nem mentette az értékes bőrdarabkát. Utána isteni rendeltetésnek köszönhetően került az adott keresztény intézmény birtokába. Soissons (Észak-Franciaország) katedrálisa a kisgyermek Jézus egyik tejfogát vallhatta magáénak, míg Charroux (Nyugat Franciaország) apátsága Jézus teljes épségben megmaradt alsó és felső fogsorával dicsekedhetett. Laon (Észak Franciaország) templomának gondnoka a múlt század elején még büszkén mutogatta a Szűz Mária levágott hajtincsét, valamint egy kis üveget, melybe a Szűzanya tejét cseppentették bele. Az emberek korlátlan hiszékenységével csúnyán visszaélő keresztény vezetés nem foglalkozhatott avval, hogy több helyen egyszerre ugyanazokat az 'eredeti' tárgyakat, relikviákat mutogatják, míg a zarándokok hozták a pénzt, - mert hiszen az egész szemfényvesztés erre ment ki. Az csak ráadás volt, hogy az anyagi haszon mellett minden tárgy, csont még alá is támasztotta a Jézussal megtörtént csodás eseménysorozat üdvtörténeti valóságát. A sok szentséges relikvia mind világosan azt hirdette, hogy ebben a vallásban még véletlenül sem mitológiáról, hanem valós történelmi eseménysorozatról van szó, melyet pont ezek a tárgyak, emberi maradványok gazdag leletei támasztanak alá. Nézzünk meg még néhány példát erre a keresztény kultúrtörténeti sajátosságra, annak elterjesztésére, minek ármányos praktikája fontos segítő eleme volt a keresztény hittan széleskörű elfogadtatásának.

Hat templomban mutogatták évszázadokon keresztül Keresztelő Szent János levágott fejét. Szent Benedek testi maradványát (csontváza) egyszerre állíották ki Monte Cassinóban és Saint Benoir-sur-Loirban. Egészen furcsa, nevetséges magyarázatokat koholtak füllentéseik alátámasztására, mikor pl. Saintes Maries de la Mer (Dél-Franciaország) templomában szentként imádott 'Három Mária Sír' hitelesítésére nem kisebb dolgot találtak ki a helyi keresztény vezetők, minthogy mindhárom bibliai Máriát (Márta, Mária Salome, Mária Magdolna) az ő templomuk sírkertjében temették el. Hogy hogyan kerültek oda? Hát egyszerűen megunták a zsidó föld eseménytelenségét és Szent Lázárral, meg Szent Maximusszal kivándoroltak és a dél-francia falucskában telepedtek meg. (C.E. I. függ. 238) Szinte minden jelentéktelen keresztény helység kutya kötelességének érezte (az egyház erkölcstelenségét bizonyító) hamisítások előteremtését, mert ezek nélkül semminek érezték magukat a kétkedő hívők előtt. Az Alsace-i monostort (Strasbourg mellett) Martin abbé látta el minden szükséges szent ereklyetárggyal, hogy ne kelljen pironkodni kegytárgykincstára szegénységén a környéken meglévő más templomok, kolostorok fényes gyűjteményeinek árnyékában. Martin abbé sikeres volt, mert be tudta szerezni gyűjteményébe; Jézus kihullott vérének egy cseppjét, az eredeti kereszt egy darabkáját, Szent Jakab áldást osztó jobbkezét, Keresztelő Szent János koponyájának darabkáját, és talán a leghitelesebbnek vehető kis üveg tejet, mely a Szűzanyától származott. (Draper)

Lelkes keresztény kutatók megtalálták mindhárom napkeleti bölcs királynak földi maradványait, – akik ott voltak Jézus születésénél –, és azokat először a milánói katedrálisban mutogatták, mindaddig míg 1159-ban Barbarossa Frigyes el nem rabolta a csonthalmazt, majd mint valami nagy értéket át nem adta azt Rainard von Dasselnek, Köln érsekének. Ezen nagylelkű ajándékozás után, már a kölni katedrális büszkélkedhetett a nem mindennapi kacattal.

Jeruzsálem kolostorában őrzött ereklyék azonban minden más gyűjteményt lepipáltak. Az ottani szerzetesek tulajdonában volt a keresztény Szentháromságot kitevő Szentlélek galambbá történt átváltozásából megmaradt szárny és faroktollak, valamint a Szentlélek-galamb néhány ujja is. (John W. Draper, 'History of the Conflict Between Religions and Science'))

 

Az 1200-as évek elején Konstantinápoly úgy tele volt hamisított kegytárgyakkal, hogy egy egész ipari hálózat üzemeltetését feltételezhetjük. Az Újtestamentum tudós tanára, (Joseph Blinzler, 'New Testament Studies')) hosszasan sorolja azokat a tárgyakat, melyeket az ottani egyház borsos áron árusított: „Legdrágább portékáknak számított Jézus saját kézzel irt levelei, aranyékszerek, melyeket a három Napkeleti Bölcs vitt Betlehembe ajándékkép a kisded Jézusnak. Szintén nem árulták olcsón azt a 12 kosarat, melyekből Jézus megetette az ötezres tömeget, de meglehetett venni Dávid trónját, és a kürtöket melyek harsonájától Jerikó falai leomlottak. Érthető módon nagy árat kértek azért az öreg baltáért amivel Noé építette bárkáját, mert ebből a ritkaságbál csak egy példány létezett. De minden nehézség nélkül lehetett még kapni Lukács által festett Szűz Mária képeket, faszilánkokat, elrozsdásodott szögeket, valamint olcsóbban csontokat, koponyákat, melyek természetesen mind bibliai szereplők földi maradványai voltak.

 

Angliában, VIII. Henrik (1491-1547) korában Szűz Mária övét 11 helyen, Máriától származó sűrített tejmaradványokat tartalmazó üvegecskéket 8 helyen őriztek szent ereklyeként. Az 1531. évi járvány kitörésekor VIII. Henrik nagyon megijedt és naplopó egyházvezetői tanácsát kérte ki a betegség elhárításának módjára. Meg is kapta az utasítást: vásároljon hatalmas összegekért szent ereklyéket, melyek szentséges hatalma biztosítja a védelmet a járványoktól. Több liter szenteltvízen kívül megvetették vele Jézus eredeti könnycseppjeit, melyeket Lázár temetésénél hullatott. Még annak idején a könnycseppeket egy angyal gyűjtötte össze egy fiolában, – a naplopó szélhámosok szerint – és átadta megőrzésre Mária Magdolnának, aki a halálos ágyán továbbadta egy lelkes ókeresztény püspököknek. Így járt kézről-kézre, míg eljutott Angliába Henrik király főpapjaihoz. A gátlástalan csuhások eladtak még a királynak, (borsos áron) egy másik fiolát is, ami megint csak egy másik angyal által összegyűjtött Szent Mihálytól származó izzadságcseppeket tartalmazott, mely nedű akkor lett kibocsájtva a szent testéből, mikor az a sátánnal küzdött. (Hackett, 'VIII. Henrik')

Micsoda méretű sötétségnek kellett ahhoz a fejekben lennie, hogy országok uralkodói természetes egyszerűséggel elhiggyenek ilyen otromba butaságokat. Az ókor császárai elképzelhetetlennek tartották volna, hogy tanácsadóik arra vetemedjenek, hogy betegség ellen Bakkhosz izzadságcseppjei, vagy Apolló könnycseppjei megvásárlását javasolják. A tudományok visszaszorításával és lezüllesztésével jelentős szellemi teret nyert kereszténység nem riadt vissza olyan olcsó csalásoktól sem, mint amilyen az Arras (Észak Franciaország) apátsága tulajdonában lévő - még száz éve is mutogatott – gyertya, ami nem csak Szűz Mária személyesen átadott ajándéka volt, de az ajándék gyertya átadástól, 1105-től, 1713-ig folyamatosan égett éjjel-nappal, de sohasem égett le. A hívőknek persze a megtekintésért fizetniük kellett és csak messziről nézhették az égő gyertyát, amit természetesen a barátok sumákban rendszeresen cserélgettek. (Collins, 'Discusse of Free Thinking') 

Hosszasan lehetne még sorolni az ereklyék furcsaságait, (pl.azonosnak megnevezett darabok ugyanazon időben különböző helyeken mutogatását), de inkább idézném az ironikusan fogalmazó Mc. Cabe-ét: „Szűz Máriának ránk maradt hajtincseiből meg lehetne tölteni egy dupla matracot és amennyi üveg tej fennmaradt a Szűzanyától Európa templomaiban, kolostoraiban, és zárdáiban, annak mennyisége talán elég is lenne néhány kis boci megetetéséhez. Jézus fogai megtöltenének egy fogorvosi rendelőt, és pelenkáiból már egy kisebb szatócsboltot lehetne nyitni. Szűz Mária után fennmaradt kegytárgytömegből (menyasszonyi ruhák, gyűrűk, cipők, ingek, köpenyek) meg lehetne tölteni egy múzeumot.” (Forgery in Christianity)

 

Bő száz évvel ezelőtt a valláskritika elterjedésével megerősödött a vallási fétisek parodisztikus szerepeltetése, kifigurázása, és a bírálók idővel egyre gúnyosabb, csúfolkodóbb hangnemet ütöttek meg. De a kritikusok között szintén ott voltak a józan, modern realitásokat is figyelembe vevő vallási vezetők is, akik inkább szégyellték és vallásukat lejárató tényezőnek tartották a sok primitív relikviát, a hozzájuk kötődő butuska meséket, és a középkorban gyártott rossz minőségű irathamisítványokat. Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha néhányan a keresztény vezetők közül a relikviakultusz visszaszorításán fáradoztak. Szép lassan ezek a kétes eredetű tárgyak, csontok elkerültek a kiállító vitrinekből, le a pinceraktárakba, ahol még máig őrizgetik, és titokban az 'igazi hívőknek' megmutatják azokat.

Mint minden más változás, reformtörekvés, – legyen az gyakorlati vagy teológiai –, mely a középkori merevséget, abszurditást szándékozott egy kicsit feloldani, már az elején megjelent a visszahúzó erők áramlata, minek élén mindig dogmatikus, konzervatív főpapok álltak és állnak. Ezek ellenálltak az ereklyekultusz háttérbe szorításának, mert az ereklyék fontosságának megkérdőjelezése az egyház igazmondását is kétségbe vonta. A vatikáni konzervatívok (a pápával az élükön) pápai rendelettel mégsem kényszeríthették a különböző helyi egyházvezetőséget a kegytárgyak kiemelt tiszteletére, különösen azért, mert egymás után kerültek a nyilvánosság elé olyan szakvélemények, melyek csontokról, tárgyakról kimutatták, hogy azok nem származhattak a megadott helyről vagy időből, tehát értéktelen hamisítványok. A tudományos vizsgálódás megzavarta az ereklyekultusz jól jövedelmező üzletét és megoldásképpen a középkor ortodoxiáját képviselő vatikáni vezetők megtagadták az általuk szent ereklyének tartott tárgyak további tudományos vizsgálatát, sőt a kritizáló hangok megválaszolására kieszközölték a pápa hozzájárulását egy nagyszabású, nyilvános ereklyekiállításhoz. 

 

Ez a gyűrű valamikor egy Péter nevű zsidó halászé volt ...

XI. Pius pápa áldását élvező kiállítást 1930 márciusában nyitották meg a Vatikánban ünnepi pompával, csupa olyan kegytárgyakat bemutatva, melyeket számtalanszor szentséges ceremóniákkal hitelesítettek, és így azok eredetisége – legalábbis szerintük –, örökre megkérdőjelezhetetlenné vált. Kiállításra került Jézus keresztfájának egy darabkája, Szent Veronika kendője, mellyel Jézus a Golgotára menvén megtörölte az arcát, valamint az az eredeti lándzsa, mellyel a római százados megszúrta Jézus oldalát. Szintén bemutatták a Lateran palota anyagát képező Szent Pál és Szent Péter koponyáit, továbbá két nagy méretű tövist, melyek Jézus töviskoszorújából származtak. (New York Herald Tribune, 1930. márc. 19, ápr. 19)

Az ünnepségeken celebráló pápa tüntető hivalkodással tette láthatóvá zafírokkal, gyémántokkal ékesített gyűrűjét, az ún. Episcopalis Gyűrűt, mely eredetileg Szent Péter tulajdona volt. Az, hogy a gyűrű elkészítésének ideje évszázadokkal meghaladta Péter korát – még nem lenne baj vagy feltűnő –, de az, hogy senki nem kérdezte meg: „hogyan lehetett egy szegény zsidó halásznak egy ilyen vagyont érő ékszere” - nos, azt a kérdést fel nem tenni az már bizony nagy baj.

1 komment

A fojtogató thugok

2010.05.27. 10:32 E.Katolnai

Káli, Visnu testét tapossa

A thugok szektája Káli istennőt imádta, aki az ellentéte volt a teremtő Visnunak.A Hindu vallás mindig is békességet, szeretet sugallt, etikája, filozófiája türelmes megnyugvást és jámbor egyszerűséget sugárzott ki magából, mely csodálatra késztette a kívülállókat is. De mint minden fényességnek, úgy ennek is megvolt a kivételt alkotó sötét része, szégyenfoltja. Ez a sötét rész volt az évszázadokon keresztül virágzó thugok gyilkos szektája.

Az első feljegyzés róluk a XIV. századból származik, de korábbi meglévőségük is elképzelhető. Ziau-d din Barni, 'Firoz Sah Története' című művében írja, hogy a 1290 körül uralkodó Delhi-i szultán ezer thugot fogott el élve, ám azokat nem végeztette ki, hanem Laknautiba, (nyugat-Bengál) száműzte őket. (Sir H. Elliot, 'History of India III.) Az indiai társadalomban a thugok felekezete egy sajátságosan borzalmas, szélsőséges szerepet játszott, olyat melyet az emberek el sem akartak hinni és amikor meggyőződtek létezésükről, akkor az még nagyobb rettegést váltott ki az amúgy is babonás hindu tömegekből. A thugok szektája Káli istennőt imádta, aki az ellentéte volt a teremtő Visnunak, ő volt a pusztítás istenasszonya, akinek az volt a feladata, hogy elpusztítson el mindent, amit Visnu alkotott. Az ősidőkbe visszanyúló mítosz szerint Káli megkövetelte híveitől, hogy mindent pusztítsanak amit Visnu létrehozott és, hogy Visnu legtökéletesebb teremtését az embert is öljék, gyilkolják. Káli hívei a thugok teljesíteni akarták ezt a beteges kívánságot és megkezdték embertársaik rituális legyilkolását. Azonban minden felkoncolt áldozat vércseppjeiből, Visnu még több embert teremtett, tehát pont ellenkező eredményt értek el a gonosz szekta tagjai. Ezért azok elhatározták, hogy áldozataikat vér kiontása nélkül fogják eltenni láb alól és erre a megfojtás gyilokmódját találták a legalkalmasabbnak. Szerszámuk, egy vékony sálszerű öv (Rumal) mindig náluk volt a derekukra kötve övként viselve, melynek nyakba vetését egészen fiatal korban már tökéletesen megtanulták. Népi elnevezésük, ezeknek az emberi démonoknak nagyon találóan a 'phansigar' – hurokdobó volt.

Érdekes módon kivételt tettek a nőkkel, betegekkel, nyomorékokkal, zenészekkel, mutatványosokkal, de már az idős férfiakat, vagy fiúgyermekeket rögtön megfojtották, ha alkalom adódott rá. Sikátorokban, faluszélen, elhagyatott helyeken álltak lesben és ha tiszta volt a terep, kegyetlen kéjjel végeztek áldozataikkal. Persze a kellemeset összekapcsolták a hasznossal, - mert valamiből meg kellett élni – és karavánok, módosabb zarándokok ellen voltak a legaktívabbak. Sokszor különböző pihenőhelyeken karavánok bizalmába férkőzve csatlakoztak hozzájuk, majd mikor számuk megsokasodott, egy elhagyatottabb helyen, az éjszaka közepén hurkot dobtak nyakukba és kezdődhetett a szent áldozásuk Káli istennőnek. Sok embert álmukban fojtottak meg, megint másokat imádkozás, vagy tisztálkodás közepette tettek el láb alól. 

Vezető thug előkelőségek, 1863-ban büszkén pózolnak a kamerának.

Rendkívül jól megvoltak szervezve, nem csak papjaik voltak, de kapitányok, felderítők, kémek, futárok sokasága segítette a fojtogatók alakulatait és mesterien értettek hogy hogyan kell köddé válva eltűnni, felszívódni a zsákmánnyal egyetemben. Áldozataikat mindig elásták, vagy kutakba dobták, hogy ne leljenek rájuk egyhamar, ami bőséges időt adott számukra a visszavonulásra. A thugok számát az 1700. évek vége felé és az 1800. évek elején több tízezerre becsülhetjük és a népes bandák egész belső-Indiát rettegésben tartották.

Az angolok először nem akarták elhinni, hogy ilyen szervezet, ill. kaszt egyáltalán létezhet, és a karavánok eltűnését egyszerű banditizmus következményének tekintették. Aztán az 1800. évek elején egymásután bukkantak rá tömegsírokra, kutakban tucatszámra bedobált, legyilkolt emberekre. Akkor már a hitetlen angol tisztek is felhúzták szemöldöküket, és India kormányzója, Lord Bentinck, 1812-ben William Sleeman őrnagyot bízta meg a probléma felderítésével és megoldásával. Az őrnagynak nem volt könnyű dolga, mert a thugok szektái egy teljesen zárt rendszert képeztek, amibe nem lehetett belépni, csak beleszületés által válhatott taggá az arra érdemleges. Az őrnagy feladatát tovább nehezítette, hogy nem voltak korábbi kivizsgálások a támadások, tömeges fojtogatások helyéről, idejéről. Semmi írott adat nem létezett a felekezet létezéséről, bűntetteikről és a maharadzsák magánhadseregeinek tisztjei, annyit tudtak a thugok titkos szektájáról, mint az angolok. Tehát semmit.

Elfogott thugok az Aurangabadi tömlöcben.

Sleeman örnagy először feltérképezte a kiderült gyilkosságok helyeit, elkövetésük ismétlődő gyakoriságát, és hozzálátott a legtapasztaltabb hindu katonák különleges kiképzéséhez. Hírvivő futár rendszereket állított fel és külön adminisztrációt, mely a karavánok mozgását tartotta számon. A legveszélyesebb útvonalakon műkaravánokat szervezett, melyekben emberei gazdagnak álcázott jámbor, balga kereskedőként lépre csalták a gyilkos thug bandákat, és amikor azok az éj leple alatt kivetették volna hurkaikat, akkor rajtuk csattant a pányva, kattant a bilincs. 1830-1841 között Sleeman osztagai több ezer szekta tagot felkoncoltak, 8000 thugot fogtak el élve, akik közül legalább ötszázat felakasztottak és innen már nem volt megállás: az egyik haramia fészket a másik után füstölték ki. Lerombolták Káli istenasszony titkos szentélyeit, elégették vérrel bemázolt szobrait. A XIX. század harmadik felére az angolok irtóhadjárata sikerrel befejeződött, majdnem teljesen felszámolták Káli istennő pszichopata követőit, igaz, a nagyvárosok sikátoraiban – kevés számban – még mindig akadtak éjszakai fojtogatók, aki nem akarták feladni rituális áldozathozatalukat. A század végére azonban ezeket is elfogták, ill. kihaltak és a thugok rémületet keltő aljasságai lassan feledésben merültek.

 

Felhasznált irodalom:

Arkon Daraul, 'History of Secret Societis'

Patrick Brantliger, 'Confession of a Thug'

 

 

2 komment

Jézus családi sírhelye

2010.05.22. 18:19 E.Katolnai

Jézus család kriptája

A képen látható kriptabejárat és az abban talált csontedények egy soha véget nem érő vitát indítottak el a tudományos és a 'féltudományos' világban. Jeruzsálem, Talpiot nevű negyedében találták a 80. évek elején ezt az I. évszázad eleje körüli kriptát, melynek felfedezéséről, néhány régész szakembert leszámítva senki sem tudott több mint 25 éven keresztül. Az utóbbi négy évben ez teljesen megváltozott, és a kripta mára már mint Jézus családi temetkezési helyének van elkönyvelve a mindenben hinni akarók, és a mindent hitelesítő vallásos 'szakértők' által.

A 'Discovery Channel' 2007-ben egy dokumentum filmet mutatott be, 'Jézus családi sírja' címen, minek a rendezője a híres, Oscar díjas, James Cameron volt, aki többek között a Titanic is filmet csinálta. Társrendezőként egy szép nevű ortodox zsidó szakértő, Simka Jakobivici tetszelgett, aki már kis idővel korábban megjelentetett egy szenzációs könyvet a Jézus család sírjáról. A kriptát eredetileg 1980-ban egy lakótelep építkezésénél találták meg, és Joseph Gath régészprofesszor vezette a feltárási munkálatokat. A családi kriptában tíz szarkofágot (ossariumot) találtak, hatot felirattal, míg négy felirat nélkül volt ellátva. Még az évben, prof. Amos Kloner a jeruzsálemi egyetem régész-történész-nyelvész tudósa a homályos, nehezen olvasható ősi feliratokat megfejtette és szakdolgozatban azokat közölte. A csontedényeken: 'József fia Jézus', 'Máté', 'Józsé', (Jófa) 'Jézus fia Judah' – héberül –, Mária latinul és a Mariamene név pedig görögül, voltak azokban belevésve. A leleteket az Izraeli Régészeti Felügyelet raktárába szállították, és ott aludták volna tovább álmukat, ha Jakobivici úr azokat fel nem fedezi újra. Miután egy szaklapban elolvasta Kloner professzor által közölt neveket, rögtön szenzációs sikert érzett és nekiindult bebizonyítani, helytelen adatok vannak Bibliában, Jézusnak családja volt és gyereke. Átvizsgálta az ásatási jegyzőkönyveket, két csontedényből, (József fia Jézus, és 'Mariamene' feliratosból) a csontokat DNS. vizsgálatra küldetett, majd utána megdumált néhány gazdag, vallásban betekeredett, hírnévre vágyót támogatót, és természetesen Cameront is bevonzotta a film elkészítésére. A BBC. filmanyagát azóta több tévéadó levetítette és a vita még ma sem szűnt meg a leleteket illetően. Nemsokkal a film bemutatása után, a konzervatív vallástudományi körökben nagy tekintélynek örvendő prof. James Charlesworth (Princeton University) – a gúnyos kritikák ellensúlyozására, Jeruzsálemben egy ötven tagú szakértőkből álló tudományos konferenciát szervezett össze a leletek hitelesítésére. A jobbára keresztény érdekeket képviselő résztvevők az eltérő nézeteiknek köszönhetően, semmiben nem tudtak megállapodni, és még egy közös jegyzőkönyvet sem sikerült kiizzadniuk.

Bizony nem is könnyű a hozzáállás, mert egyfelől roppant fontos lenne, hogy végre legyen már egy régészeti anyag, amivel bizonyítani lehet Jézus történelmi létezését; amit odalehetne dörgölni a mindent tagadó kritikusok orra alá, hogy tessék, van már tudományos, elvitathatatlan bizonyíték. A kriptát az ásatások után lezárták, és biztos, ami biztos egy lakótömböt építettek feléje, hogy nehogy véletlen keresztény zarándokhely alakulhasson ki. A felfedezést természetesen nem lehetett 'beépíteni', ám a másik oldalon ez a 'felfedezés' elsülyesztetheti a kereszténység hajóját, úgy mint Cameron tette azt a Titaniccal. Mert Jézus a keresztény tanítások szerint felemelkedett a mennybe, és így csontjai nem lehetnek egy kriptában. A keresztény hagyomány semmit sem tud arról, hogy Jézus nős lett volna, vagy hogy fia született volna. Gondoljunk bele: Jézus fia Judah gyakorlatilag az Isten unokája. A szűkre szabott keresztény doktrínákban egy ilyen isten-unokát beilleszteni lehetetlenség. 

A film bemutatása előtt Cameron és Jakobivici Jeruzsálemből New Yorkba szállították a családi kripta két szarkofágosát és ott egy előadással egybekötött sajtókonferencián ismertették jelentőségüket, fantasztikus felfedezésüket. Minden kétség eloszlatása helyett azonban csak tovább szaporították a kérdéseket, kezdve a képen látható két osszarium közül a kisebbikkel, - amin nincs semmi díszítő ornamentika – és csúnya firkálmányként van rajta az a szöveg: 'József fia Jézus'. Miért tették volna a 'mestert' egy ilyen dísztelen, egyszerű csontedényben, míg a rokonok tetemét mind szebben, nagyobban helyezték el? Miért nem vésték fel a betűket szépen, egyenes formával ellátva, ahogyan illene egy ilyen nagy isten-ember esetében? Miből engedhette meg magának egy egyszerű ács-iparos család, hogy egy ilyen díszes kriptát csináltasson?

Mindenesetre Jakobivici elérte célját, a film, könyve, teóriája meghozta kétséges sikerét; reform keresztények, ezoterikusok, vallásos álmodozók, mind támogatásukról biztosították, sőt még komolynak számítható vallástudós is, mint az Észak-Carolina Egyetem tanszékvezetője, James Tabor (Észak-Karolinai Egyetem Vallástanszékének vezetője) is 'teljesen elképzelhetőnek tartja', hogy ez a bibliai Jézus sírja. Persze a témához józanul hozzászólók véleményei nem aratnak nagy sikert, mert ez a felfedezés tovább erősíti a 'Da Vinci Kód' elmélet követőit, hogy Jézus nem halt meg a kereszten, családot alapított, és leszármazottai ma is élnek.

 

Szólj hozzá!

Pakisztáni madrasszák

2010.05.19. 05:50 E.Katolnai

 

Batgrammi madrassza, Kohisztán

 

 

A madrassza iskolahálózat egyéni sajátossága a muzulmán világ oktatási rendszerének; mert nem hasonlít se a keleti, se a nyugati állami, vagy magániskolákra, se az általunk ismert papnövendék, vagy szerzetesiskolákra. Ma, Pakisztánban kb. egy millió diák tanul a madrasszákban és ellentétben néhány Indiában működő madrasszával, ezen pakisztáni iszlamista iskolák oktatási színvonala szegényes és sivár.

A tanítás középpontjában az iszlám vallása és az azt összefoglaló könyv a Korán tanulmányozása áll. A tantárgyban még fontos szerepet foglal el a Koránhoz kötődő kiegészítő, magyarázó könyvek, vallás-erkölcsi törvénygyűjtemények, de ezek kötelező tanítása helyenként változik. Csak a Korán kötelező, de az aztán mindenhol, reggeltől estig, így nem csoda ha a diákok néhány év elmúltával kívülről tudják az egész könyvet idézni. Ugyanakkor egy nyolc-tíz éve tanuló diák matematika, fizika, biológia,  kémia tárgyköreinek tudásszintje a nulla körül mozog. Művészeteket, szépirodalmat, filozófiát, csillagászatot egyáltalán nem tanulnak. Olyan tudományokban, melyekben jeleskednek; Urdu vagy Phastu nyelvtan, beszédtan, módszertan, iszlamista alapokon nyugvó törvényhozás, törvényszerkesztés, az arab nyelv magas szintű ismerete, egy fabatkát sem ér: ha nem tud egy ‘átereszt' megrajzolni vagy egy csatornát megépíteni. Pedig ilyen építő, alkotó fiatalok kellenének különösen Pakisztánban, ahol nyitott szennyvízcsatornák szelik keresztül-kasul a városokat, falvakat. A hasznos gyakorlati ismereteket tanító iskolák helyett a felesleges dolgokat tanító madrasszák száma évről-évre nő és az egész társadalomra kiható befolyásuk állandóan bővül. 

Ha a külföldi érdeklődő egy Pakisztáni madrasszát szeretne látni, készségesen megmutatják Karacsi legnagyobb Darul Uloom nevű madrasszáját, ami a füstös gyártelepek között úgy ragyog, mint egy ötcsillagos szálloda. Mintegy 1500 bennlakásos és kb. ugyanennyi környékbeli tanulója van ennek a 'kirakat' madrasszának, mire nagyon büszkék az ottani muzulmán vezetők. Itt a diákok kedves, intelligens, kulturált benyomást keltenek, tankörükben több egyetemes témájú anyag szerepel, mely a ‘világi' tudást foganatosítja számukra. Az innét kikerülő végzősökből még lehet hivatalnok, újságíró vagy politikus is, ha kicsit megerőltetik magukat.

Nyugat-Pakisztánban teljesen más képet találunk. Az ott lelhető madrasszák azon versengenek, vajon melyikük hírhedtebb a keményvonalasban; tanárikara sosem végzett főiskolát, de meg középiskolát sem. Legtöbbjük továbbképzése a szigorú fegyelemről elhíresedett Dera Ismail Khan börtönvilág falai között történt, ahova a legnehezebb súlyú ‘elbitangolt' valláspolitikai bűnözőket zárják.

Iszlamabad és Peshevar között található Akorra Khatak, Haqqanija nevű madrasszája, igazgatója Sami ul-Haq név alatt vezeti Pakisztán, talán leggorombább ‘tálib' vonalú iskoláját, amit ő 'egyetemnek' nevez. Az iskolaigazgató úr - aki inkább hasonlít egy martalócra, mint iskolaigazgatóra - büszkélkedve vezeti kőrbe az újságírókat s közben magyaráz; „Innét került ki a Tálib vezetés nagy többsége, volt olyan év, mikor ezresével küldtük a diákokat az Afgán hadszínterekre. A Tálib sereg színe-java itt e falak közt nyerte el tudását.” Sami úr elfelejti megemlíteni, az innét kikerültek nagy többségéből verbuválódott tálibi vezetés rendszerének erkölcsvédelmi és erkölcsrendészeti jeles képviselőit. Ezek a végzős diákok voltak hivatottak nyilvánosan megbotozni, megverni az Afgán nőket a városokban és falvakban, ha azokat nem találták elég ‘tisztességesen' felöltözve. Szintén ezek az 'egyetemisták' jeleskedtek a nyilvános kivégzések, - pl. hűtlen asszonyok megkövezése – megszervezésében, lebonyolításában. 

Haqqanija madrassza erényeire törekvő utánzatok, főleg Beludzsisztánban, mindent elkövetnek, hogy falaik között az igaz iszlámot védő tiszta muzulmán szellem uralkodjék. A diákok unalmasan sivár hétvégékre változó programokat szerveznek, saját szórakozásukra és amivel iskolájuk hírnevét is gyarapíthatják. Ilyen pl. zene és videó boltok összetörése, olyan borbélyüzletek megrongálása, ahol szakállt borotválnak, kirakat tördelések, ahol a portéka nem eléggé iszlamista, és férfi kíséret nélkül utcára merészkedő nők zaklatása. Talán meg is lehetne őket érteni, ha figyelemben vesszük, hogy az iskolában reggeltöl-estig hangosan kórusban részeket olvasnak fől 'szent' könyvükből, mikor a végére érnek, kezdik újra elölről. Minden nap csak azt. Heteken hónapokon, éveken keresztül, így hát nem csoda, ha elméjük kikattan. 

Ezeket a madrasszákat elhagyó végzősök seregéből jut külföldre, és belföldre is. A végzősök iskolát végeztek, de általános műveltséggel, műszaki tudással nem rendelkeznek, minek köszönhetően nagyon sokszor még az elmaradott pakisztáni társadalomba sem képesek beilleszkedni, munkát kapni, normális, rendezett életet kialakítani. A valóságos élet kihívásai elől sokan közülük szervesen bekapcsolódnak a nagyvárosok nyomortanyáin dúló szektás csatározások véres összetűzéseibe, míg mások Kasmír kitaposott gerillaösvényeit koptatják tovább, mártíromságot keresgélve. A témával kapcsolatban, keserű dühvel nyilatkozik Javed Paracha, Kelet-Pakisztáni törzsi vezető, Kohat nevű falu feudális ura, - két, nagy létszámú madrassza alapítója és igazgatója: „Kétszázezer magas iskolai végzettséggel rendelkező fiatal található ebben az országban állás nélkül. Az országban mindenfelé rendkívül rossz állapotok uralkodnak, nagy az elkeseredés és az emberek radikális változásokat követelnek. Végzős diákjaink nem kapnak munkát, az állam nem segíti őket. Mi azt tanítottuk ezeknek a fiataloknak, hogy a megoldás az iszlámban találtatik és az iszlám segítségével fogják kivívni az igazságot.” Javed Paracha tudja mit beszel, erőddé átalakított házában terroristákat bujtatott, pénzel, élelemmel, futárszolgálattal segítette azokat és fegyvereseivel terrorizálta környezetét. Igaz letartoztatták, ám a Dera Ishmail Khan magánzárkái csak még veszettebbé tették. Szabadulása után két madrasszát építtetett, (szaúdi pénzből) melyeknek ő az igazgatója, de azt már pontosan nem tudja, hogy földünk kerek-e vagy lapos. Dől a pénz Szaúd-Arábiából, jól él az igazgató úr, aki büszkén dicsekszik; „Ingyen van a tankönyv, ingyenes az étkezés, még ruhát, cipőt is kapnak az arra rászorultak. Nincs szükségünk az állami iskolákra.” 

Pakisztán megalakításakor 1947-ben, az országban 245 madrassza találtatott, melyek száma ma már több mint 6800. Akkor, hatvan évvel ezelőtt, - két-három iskolát kivéve – az összes madrassza a toleráns Szuffita [misztikus iszlám irányzat] vonalat képviselő Barelvi eszmerendszer irányítása alatt működött. De hol van az már… A mai Pakisztánban már nincsenek békés Szuffiták, elmenekültek, illegalitásba szorultak, sokakat meggyilkoltak közülük; iskoláik irányítását a radikális-fanatikus Deobandi, Szafali és Wahhabi féle csoportok vették át. A negatív, elszomorító jelentéseket, beszámolókat olvasva könnyen felvetődik a kérdés; miért nem zárják be a madrasszákat, miért nem tiltják el tanáraikat a fiatalok oktatásától? Mert ez nem olyan egyszerű.

Pakisztán férfi lakosságának 60% míg a nők 76% írástudatlan és az állami közoktatás színvonala még ázsiai szinten is páratlanul lepattant. Az állami iskolák túlnyomó hányadában nincs áram, folyóvíz, WC, ablak, fűtés. Felszerelésük, berendezésük a legszegényebb afrikai országok szintjén van. Tanárai sokszor hónapokig nem kapnak fizetést és mint egy nemrégen napvilágot látott ENSZ. jelentésből kiderült; sok iskola csak papíron létezik az állami támogatás elsikkasztása érdekében. A madrasszákat támogató, azok létjogosultságát védő politikusok, emberjogi harcosok kihangsúlyozzák, hogy a madrasszáknak csupán 20%-ban tanítanak fanatikus terrort, erőszakos ‘dzsihádot', míg a többiben úgy-ahogy normálisnak mondható erőszakmentes tanítás folyik. Szükség van a madrassza rendszerre, – mondják – mert a szegény származású gyermekeknek ez az egyetlen esélyük, hogy megtanuljanak írni, olvasni. Autonómiával rendelkező törzsi területek és járások vad hegyei között semmilyen állami intézmény nem létezik, így iskolák sincsenek. Az ilyen környezetben egyáltalán csoda, hogy bármilyen oktatási rendszer létezik, - legyen az bármilyen tömény negatívumokkal töltve - még mindig jobb a semminél. Magas rangú pakisztáni politikusok nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy a pénz hiányának köszönhetően az ország vezetése képtelen egy jól működő, egyetemes iskolarendszert kiépíteni, irányítani. Erre nincs pénz !

Pedig lehetne. Míg Pakisztán az össz. nemzeti termelésének [GDP] 1.5% költi a közoktatásra, addig fegyverkezésre, hadseregre, modernebb atomrakétákra ennek az összegnek éppen hatszorosat, 9% fordítja. A megoldás ott lenne ... Békét kellene talán kötni Indiával, rendezni Kasmír ügyét, félretenni a muzulmán hetykeséget és alább kellene adni a felesleges harciasságból. Mert akkor, kevesebb pénz is elég lenne a fegyvereserők fenntartására. Az értelmetlen és veszélyes nukleáris fegyverkezést is lelehetne állítani, rögtön százmilliós nagyságrendű dollárkötegek szabadulnának fől; amiből már telne iskolákra, tankönyvekre. 

De hát lemondani az atomfegyverkezésről? Kasmírban területeket veszíteni? Gyengíteni a nemzeti hadsereget? Bárhogy is meghátrálni, teret engedni a nem muzulmánoknak? Lehetetlenség! A Korán szelleme épp az ellenkezőjét tanítja, a mollák hallani sem akarnak kiegyezésről, békéről.

Így aztán marad az iszlám tanaival átitatott madrasszarendszer a szegény tudatlan pakisztáni tömegek okítására, akik arról ábrándoznak, hogy egyszer győznek és egy muzulmán Tálib rezsim gazdagabb, értelmesebb jövőt fog majd nekik teremteni. 

Szólj hozzá!

Cionista üdvösség, zsidó megváltás

2010.05.10. 08:48 E.Katolnai

 

Nehéz úgy bírálni a zsidó vallás ellentmondásos értelmetlenségeit, hogy a kritikusra rá ne süssék az 'antiszemita' vádat. A ravasz zsidó vezetők, de különösen a cionisták összekötötték a vallást a néppel, tehát ha zsidók vallását pellengérezed, akkor a zsidó embereket kritizálod és ez szerintük főbenjáró bűn. A kényes feladatot tovább nehezíti, hogy a vallásos zsidók az abszolútság és kizárólagosság igényével lépnek fől, és ha valaki szemükbe vágja: „ez teljesen badarság, nem kiválasztottak vagytok, hanem vakhitben tévelygő, babonás, félművelt emberek” - akkor aztán nincs mentség az antiszemitizmus stigmája alól. Ezt a helyzetet kihasználva a zsidó írásismerők azt tárhatnak tényként a témához kevésbé értő nagyközönség elé, amit akarnak, amit csak nem szégyellenek. Ilyen a cionisták által oly nagy szeretettel hangoztatott 'zsidó feltámadás', 'zsidó üdvözülés' vallásfogalmai, melyek ígéretként sokszor politikai célok elérésében voltak és vannak adukártyaként odalökve, hamisan felhasználva.

A zsidó vallás alapvető hittételei nincsenek pontokban szedve, egy szentkönyvben sem törvényként összefoglalva, pontos felsorolásként lefektetve, és így az tág mozgási teret biztosít ki és bemagyarázásokra az amúgy szűk keretek közé szorult judaizmusban. Látszólag a zsidó vallásban nincsenek dogmák, ill. mégis vannak; „Jehova Izrael istene” - „Izrael Jehova kiválasztott népe” - „Jehova az egyetlen isten”, stb. de a zsidók 'feltámadása-üdvözülése' már nincsen egyértelműen leszegezve. A fogalomkört, évszázadok folyamán a misztikus rabbik színesítették, míg az ortodoxok szürkítették, a régi próféták meg csak homályos bizonytalansággal írták körül mind az egyén, mind a nép feltámadását. Olyasmi ez ma, - mivel nincsen tanszerű pontokban foglalva - ha akarjuk használjuk, ha akarjuk meg nem. Mikor belenézünk az ősi zsidó vallásirodalomba, akkor bizony furcsa elképzeléseket találhatunk a zsidó feltámadásra vonatkozó feljegyzések között. 

Kezdésre ott van egy hitigazság, ami nem dogma, hogy Jehova megjutalmazza a jókat, akik jutalomként az örök élet birodalmában létezhetnek tovább. De az ősi hit szerint, a zsidó isten a jutalmat és a büntetést még az életében mérte rá az emberekre, kezdetben még nem létezett túlvilági élet a zsidó hívőknek. A 'Bírák' és 'Királyok' korszaka után a régi hitelképzelések rétegeire elkezdtek rárakódni pogány, perzsa, görög vallásgondolatok, mellyel először megérkezett a dualizmus, majd a feltámadás, másvilági élet hite. Azért részben, mert míg a feltámadás hitét a farizeusok paradox módon szívesen magukévá tették, addig más zsidó irányzatok azt visszautasították. Szintén külső hatásra lett benépesítve a zsidó isten udvara angyalokkal, kerubokkal, szeráfokkal, meghonosodott a réteges mennyország és ugyancsak pogány hatásra lett a zsidó Messiás váradalma megteremtve volt. Pogány hatás alatt tehát meggyökeredzik a feltámadás hite, melynek ura éppen a Messiás lesz. 

A Messiás kezdetben egy remény köré formálódott: Jehova kivezeti népét a bajból, szenvedésből valamely küldöttje, felkentje által. Ez az eszme a gyakorlatban pontosan megfogalmazódott, amikor a babiloni fogságból a visszatérő zsidók 'messiásként' isteni megszabadítóként köszöntötték Kürosz perzsa királyt. Mégis a későbbi korok zsidó Messiása mindig más alakot ölt; hol Dávid házából származó király, hol meg dánieli 'Emberfia”, megint máshol szenvedő rabszolgája Jehovának, aki a 'fájdalmak embereként' az emberek bűneiért szenved, hal meg. (Izaiás) 

A messiási várakozások, - mint azt észrevenni – nem egységesek, és vannak a zsidó vallásnak olyan emlékei, melyekben semmi szerepet nem játszanak. Az ókori általános zsidó hittan csak olyan absztraktul elvont formában volt képes azt befogadni, melynek világa, az apokalipszisek (Ezdrás, Hénoch, stb.) leírásában már fantasztikusan hihetetlen alakot ölt. Igaz, maga az az alapállás végig, - mind a mai napig - borzasztóan kényelmes, hogy csak várjon mindenki, majd eljön a Messiás … Mikor jön el? „Amikor eljön az ítélet napja.” És az mikor jön el? „Amikor eljön a Messiás.” Egy év múlva, vagy ezer év múlva?

A földön érvényesülő isteni jutalom-megtorlás hittétele, ellentmondott a mindennapi élet elvitathatatlan valóságának, ezért sok írástudó a másvilági igazságszolgáltatás elméletét kezdte inkább előtérbe helyezni. Evvel a tannal természetesen velejárt a feltámadás, és a túlvilági örök élet hittana is. 

Ugyanakkor a zsidó tanítás azt is mondja: „A halott nem dicsérheti istent a koporsóban.” Aki meghal, az teljesen megsemmisül, nincs lélek ami tovább élhetne a halottból, vagy néha létezhet egy árnyszerű lét a Seolban. Persze ez a fogalom is 'Seol' többféleképp eltérően magyarázható valami, mint annyi más dolog a zsidó vallásban. „Mint a juhok, a Seolra vettetnek, a halál legelteti őket, … alakjokat elemészti a Seol” (Zsolt. 49:15) Összegezve: egyes ortodox elképzelések szerint még sincs túlvilági élet, és így nincs feltámadás. Az elkerülhetetlen teljes megsemmisülést így fogalmazták meg: „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez és egyenlő végök van azoknak: amint meghal az egyik, úgy hal meg a másik is, … az embereknek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság.” (Prédikátor, 3:19) A pogány meggyőződésektől mentes zsidó elképzelésben az élet csak az utódokban folytatódik, és a családokon belül a gyermekekben igyekszenek a szellemiséget és az életet tovább vinni.

Perzsa hatásra azonban mégis csak jönnek a trombitás angyalok, megfújják trombitáikat és a halottak – fizikailag – akkor mind feltámadnak, még a több ezer éve eltemetettek is, mindenki a mennyei bírája elé áll, aki ítélkezik felettük. „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra.” (Dániel, 12:2) Ez a folyamat sincs világosan kifejtve. Ha valaki öreg testtel lett eltemetve, akkor az mint egy öregember támad fel? Mi van azokkal akik vakon vagy bénán haltak meg, mit ér egy feltámadás, ha az illető vak vagy béna marad? Hiszen így mondja a tanítás: „Ezt mondja a Seregek ura: Agg férfiak és agg nők ülnek majd Jeruzsálem utcáin ….” (Zakariás, 8:4) Talán jobb is, hogy nem mennek ennél jobban bele a részletek magyarázásába, mert az ötlet már eleve nevetségesen fájó. Ehhez a zsidó feltámadáshoz egy út vezet és az nem a meditáció, hanem: a parancsolatok feltétlen teljesítése a 'Törvény' betöltése által.

Az Ótestamentum könyveiben szinte alig írnak a feltámadás és üdvösség végbemenetele mikéntjéről, azon kívül, hogy az isten megjutalmazza az arra érdemlegeseket, de annál többet ecsetelik a szörnyű büntetéseket, a pusztításokat. A feltámadás folyamatának történése kezdetben nagy vonalakban jelentkezik: „Az Úr öl és elevenít, Sírba visz és visszahoz” (Sámuel, I. 2:6) – pogány hatással: „És miután ezt a bőrömet megrágják, a testem nélkül látom meg az Istent.” (Jób, 19.26) – majd később, 'az attól már csak azért is eltérni' ideológia hatására kialakul egy sajátságos zsidó elképzelés. Az összes mediterrán valláskultúrában, a lélek él tovább a test mint anyag nem támadhat fől. A zsidók jó része ezt visszautasítva egy babonásan morbid tanításban elkezdte hirdetni a test feltámadását: 

„Megelevenednek halottaid és a holttesteim fölkelnek: serkenjenek fől és énekeljenek, akik a pórban lakoztok ...” (Ésaiás, 26:19) 

A megszáradt tetemeknek mondatja az isten: „Ímé én bocsátok tibelétek lelket, hogy megéledjetek.” (Ezékiel, 37:5) 

A megszáradt tetemek elkezdenek emberré válni: „És látám és ímé inak valának rajtuk, és hús nevelkedett, és felül bőr borította be őket … (Ezékiel, 37:8) 

Végül megfogalmazódik az egész zsidó nép feltámadásának végbemenetele is: „ … Így szól az Úr Isten: Ímé, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket a ti sírjaitokból, én népem! S beviszlek titeket Izráel földjére.” (Ezékiel, 37:12)

Még későbbi nem kanonizált zsidó szentiratokban, - hangsúlyozom: pogány hatásra - más fantasztikus elképzelések láttak napvilágot. Mózes apokalipszisében olvassuk: Ádám testét felviszik a Paradicsomba ahol, „Szól az Úr: Hozzátok ide Ábel testét is” - és mindkettőjüket az isten parancsára angyalok temették el a paradicsom egyik részén, „Fogták a két testet és eltemették őket abba a sírba, amelyet kiástak és kifalaztak.” ( Ádám és Éva halála, temetése, 40.) Hat nap múlva meghal Éva is, akinek testét Mihály angyal, másik három angyallal közösen felvisznek a menybe, de nem azért, hogy feltámadjon, hanem ott eltemetik őt is: „ahol Ábel teste volt.” (42.) A zsidó szerző, mint láthatjuk – a mennyországot nem úgy képzeli el, ahova felkerülvén élnek tovább az oda felemeltek, hanem ott újra eltemetik őket. 

Ezdrás negyedik könyve, 'Harmadik látomás', a Végítélet című műve 7. fejezetében úgy írja: „... Illés is azokért, akik számára kikönyörögte az esőt, meg a halottakért is, hogy megelevenedjék” Ezdrás maga is bizonytalan és hiába fogalmazza meg a a lelkek üdvösségét, a jók megjutalmazását, mert a végső testi feltámadás kecsegtetésével, ellentmond magának: „ … a föld pedig visszaadja mindazt, ami benne elszenderült, és a homok azokat, akik csendben laknak benne … ” Tehát itt nem a lélek feltámadására utal, - mert a lélek hallhatatlan – hanem a testire. Maga a szerző is felteszi a kérdést: „ Vajon holtunk után, vagyis akkor, mikor ki-ki közülünk kilehelte lelkét, a Te nyugalmadban húzódunk-e meg?” A zsidó Sibylla jóslatokban ez áll: „ … mikor lemegy ő s odalent majd holtaknak viszi hírül, hogy feltámad testük.” 

Későbbi, középkori 'misztikus' zsidók ezt a megkevert hagyományréteget használták hitvallásuk rendszerbeszedésekor, mint Maimonides 13 hitágazata, minek az utolsó pontja: „Hiszem teljes hittel a Messiás eljövetelét, hogy meglesz a holtak feltámadása ...” valamint az abból született reggeli imádság 13. pontja: „A halottakat föltámasztja az isten az ő végtelen kegyelmében.” Ezek az utalások nem vonatkozhatnak a lélekre, és így a testről lehet csakis szó, zsidó misztika ide vagy oda.

Maradt tehát egy homályosan körülírt, megfoghatatlan babonás fogalomkör a zsidók feltámadására vonatkozóan, ami homályában pont azt a célt szolgálja, hogy lehessen így is hozzáállni, meg úgyis, anélkül, hogy tisztán, világosan ki kellene bármit is fejteni. 

 

Régmúlt idők zsidó bölcsei és a cionisták így képzelték el a megholtak feltámadását; a testek kijönnek a sírból, ahol a zsidó Messiás, - Gábriel vagy Mihály asszisztálásával – rögtön ítélkezik is, ami után jön a testi boldogság, vagy szenvedés az ítélettől függően. 

Amikor megnézzük a ránk hagyott zsidó vallásirodalom gazdagságát, akkor bizony szegényesen kevés alaposan körülírt Messiás ábrázolást találunk és annak üdvössége mint azt láthattuk, ellentmondásosan küszködik lényege megfogalmazásával, elfogadható prezentálásával. (Pl. a zsidó biblia egy ízben használja csak a Messiás-'felkent' nevet) 

Erre a tradíció közegre támaszkodva hirdették a XIX. sz. cionistái az üdvözülés és megváltás biztos eljövetelét Európa zsidó népességének, feltételként szabva: nem olvadhatnak be, egymás között kell házasodniuk és az asszimiláció elkerülése érdekében saját vallási törvényeiket az őket befogadó népek törvényei fölé kell helyezni. A tüntető elkülönülés hozzájárult a II. világháború borzalmaihoz. 

Ha visszatérnek a zsidók Erec Izráelbe, a beilleszkedés helyett, - lódítottak a cionisták - avval elkezdhetik a megváltást, Jehova ezt garantálja, és a visszatérés után nemsokára eljön a Messiás is. A cionista Elijáhu Gutmacher így szédítette népét: "Ha több mint 100 európai zsidó család le fog települni Izraelbe és elkezdenek földet művelni, ez lesz megváltás kezdete". Nos , azóta már több százezer földműves zsidó család letelepedett, és a zsidók megváltása megint olyan messze van, mint az száz éve volt. A cionisták keresztül vitték akaratukat, több mint 60 éve áll már Erec Izráel, igaz, azt nem Jehova védi, hanem az USA. és Gábriel angyal helyett a keresztény Amerika suhogtatja pallósát a zsidókat kiirtani vágyó arab muzulmánok feje felett. Aki azt mondja, hogy isteni áldás a kicsiny, mesterségesen összehozott Izrael léte az arab tenger közepén: az nem tudja mit beszél. Üdvözülés helyett a beígért földi paradicsomban a zsidók rettegésben élnek, még a nőket is elviszik katonának, falat emelnek és olyan apartheid törvényeket hoznak, melyek korábbi páthuzamai miatt oly elkeseredetten tiltakoztak őseik Európában. 

A cionistákat a jelenlegi helyzet tragikus valósága csöppet sem zavarja, változatlanul tovább ígérgetik Jehova konkrét segítségnyújtását, a Messiás eljövetelét, a zsidó nép megváltását, miközben még egy tragédia felé sodorják népüket és nagyon félő, hogy Messiásuk eljövetele megint el fog maradni, miként az elmaradt a II. világháborúban. 

Megjegyzés. A babonás keresztényeknek roppantul megtetszett a koporsókból történő kimászás zsidó ötlete: boldogan felkarolták és magukévá tették a test fizikai feltámadásának perverz elképzelését.

 

2 komment

Jézus önarcképe: a Mandylion

2010.04.26. 18:58 E.Katolnai

 

Az edessai mandylion a pápa privátkápolnájából.

 

A kereszténységnek igazából nem is lett volna szabad semmilyen képábrázolást előállítani vagy tisztelni, hiszen zsidó gyökerű szellemiségében pontosan megfogalmazott tiltótörvényt találhatunk: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy melyek alant a földön, vagy melyek a vizekben a föld alatt vannak.” (Móz. II. 20:4)

 

Ennek ellenére a pogány művészeti alkotások ráhatásának köszönhetően a misztikus mitológiák hősei egyre inkább elkeresztényesedtek nemcsak új ízlésstílust teremtve, hanem forradalmasították a képek elkészítési módját is. Míg korábban minden képet egy-egy tehetséges művész kézzel festett, addig az új módiban már a mennyei erők is szerepet vállaltak, és így azokat tekintették a képek elkészítőinek.

Kezdeti idők kisstílű jámbor szélhámosságait egyre jobban felváltotta a szervezett csalás, melyben a klérus is megkapta a maga százalékát. A VI. századtól több helyen, de főleg a fővárosban Bizáncban feltűntek az un. 'arkheiropoiéta' képek, melyek nem emberi kézzel festett képek voltak.

Lüddában pl. egy szép reggel arra ébredt a nép, hogy egy templomoszlopon szép, színes Mária festmény virított, ami természetesen csodaképnek lett kikiáltva. A kép kultikus tisztelete és az abból származó anyagi haszon hamarosan biztosítva lett a csodára éhes zarándokoknak köszönhetően. 

 

Talán a keresztény piktográfia legismertebb képmásolatai azok a mandylionok, melyek eredetéről azt állítják, hogy annak első példányát maga Jézus készítette, mint egy önarcképet. Ezt az eredeti arclenyomatot csodás tulajdonságainak köszönhetően átlehetett nyomtatni egy, vagy több más anyagra, vászonra, ill. falapra és az így keletkezett új kép ugyanolyan pompásan ragyogott mint a Jézus által gyártott eredeti alkotás. A fantasztikus történet merészségében döbbenti meg az olvasót.

A keresztény hagyomány úgy tanítja; Abgar, Edessza királya kapta az első, - minden későbbi másolat mintáját képező - önarcképet Jézustól egy levélváltás után. Valóban a kép elkészítésére két hivatalos magyarázat van és mindkettő elfogadott.

Az egyik, Evagrius leírásából (Ecclestical History) származik, aki szerint: 'Abgar király egy képmást kér Jézustól, aki úgy teljesíti kívánságát, hogy egy vászondarabot az arcához nyomva, azon képmásolatot, lenyomatot csinál: melyet elküld Taddeusszal a királynak.' Ezt a képet Evagrius 'acheiropoietos'-nak (nem kéz által való) nevezi el, és történetét, a kép csodás keletkezéséről a Keleti-egyházak magukévá teszik, mint hiteles magyarázatot. Damaszkuszi János, (kb. 740) ugyanezt a leírást ismétli meg a csodálatos kép eredetéről.

A másik elmélet egy V. sz. elejéről származó épületes-szórakoztató keresztény írásból (Doctrine Addai, - Taddeus Aktái) maradt ránk. Az ismeretlen szerző a 13. fejezetben tovább kerekíti a mesét: Abgar fényes követséget küld Jézushoz, melynek tagja az edessai udvari festő, Hannah is, aki Júdeában lefesti Jézust és ezt a képet királyának átadja. Ez a verzió nem annyira népszerű, mert egy zsidó művész munkája eredményeként jelöli meg a kép eredetét, de ez is elfogadott, mintegy gyengébb tradíció.

Akárhogy is volt, a VII.-X. sz. környékén számtalan másolat készült az eredeti Jézus arclenyomatról, - miket 'szent-mandylion' névvel illettek meg - és melyeket aranyban, ezüstben foglalva elküldtek számtalan templomba, kolostorba. Az eredeti Jézus által készített és Abgarnak küldött képmást a legenda szerint, a X. sz. körül Bizáncba viszik, (nincs pontos forrás; ki viszi, honnan, hová) ahol állítólag nagy becsben tartották. Majd a negyedik kereszteshadjárat után IX. Lajos francia király birtokába kerül, aki a párizsi Sainte Chapell-ben helyezi el. Ebből a székesegyházból titokzatos módon végleg eltűnik a Francia forradalom szélviharában.

 

Taddeus átadja Jézus képét Abgarnak.

 

Két híresebb másolat található Európában, a Genovai Szent Kép és a fentebb bemutatott, Vatikánban őrzött San Silvestro Szent Kép. Mindkét kép elkészítési idejét – hamisan – évszázadokkal korábbra dátumoznak, hogy még hitelt érdemlőbben ellehessen adni azt a mesét, hogy itt Jézus eredeti képmásának pontos utánzatáról van szó, melyek még az első évszázadok folyamán készültek az edessai udvarban. 

Szólj hozzá!

Gyermekkínzás a vallás nevében

2010.04.15. 18:47 E.Katolnai

Vannak dolgok a vallásokkal kapcsolatban, amit be kell mutatni, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, miközben avval nyugtatjuk magunkat, hogy elszigetelt jelenségekről van csupán szó, ami említésre sem érdemes. Ilyen a muzulmánok között előforduló vallási fanatizmus mögé bujtatott gyermekkínzás, amit Allah nevében követnek el: teljesen büntetlenül. 

Minden évben, a síita muzulmánok, bárhol is éljenek a világban, mecseteikben megtartják az egyik legfontosabb ünnepüket az ‘Ashura' fesztivált Mohammad unokája Ali Husszein szenvedésének emlékére. A tíz napos imádkozás és elmélkedés után, a mufti elüvölti magát; ‘matam Husszein' és a fanatikusok előveszik a korbácsaikat, megkezdik a ‘ zanjeer zani ‘ vagy más néven ‘ zanjeer matam ' elnevezésű őrületüket. Főleg Iránban és Irakban csap át az amúgy sem józan muzulmán ész, az agresszív tébolyba a szent ünnepségsorozaton. Egész nap folyik a vér, a kórházak zsúfolásig telnek sebesült elfertőzött testű emberekkel, akik még napokig nem tudnak kijönni, magukhoz térni a felhevített zavarodott elmeállapotukból. 

Modern, kulturált emberek számára a felnőttek önostorozása is elfogadhatatlan, (hasonlóan a mazochizmushoz) azonban a gyermekkínzás különösen gusztustalan.

 

 

 

 

 

A túlfűtött őrület hevében nem csak egész fiatal fiúkat fognak be az önostorozásba, sebek ejtésében saját testükön, hanem a tébolyodott nők kisbaba fiú gyermekeiket is megvágják, megsebesítik, hogy hadd folyjon a vér Immam Husszein emlékére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Arról még természetesen nem készült felmérés, hogy milyen kórós lelki jelenségek, pszichológiai betegségek lépnek fel későbbi életük folyamán a megkínzott gyerekeknél. 

Ezek a fanatikusak, mikor Európába befogadást nyernek, ahelyett, hogy hagynák a francba barbár vallási szokásaik gyakorlását, az új hazában is tovább folytatják a gyerekek kínzását. Anglia több síita mecsetében mind a mai napig elfogadott gyakorlat a kisfiú gyerekekkel végrehajtatott aljas önostorozás, önsanyargatás. A hivatalos gyermekvédelmi hatóságok, - elméletben - az ilyen cselekményeket gyermekellenes bűntényként kezeli, ám a muzulmánokkal szemben – a muszlim érzékenységet szem előtt tartva – más a megközelítés.

Az utóbbi két évtizedben az angliai gyermekvédelmi hatóságokhoz számos bejelentés érkezett, főleg gyermekorvosoktól az esetekkel kapcsolatban, kihangsúlyozva az áldozatok fiatal korát. Átlagban tíz, tizenkét éves, [a legfiatalabb mindössze hat éves] fiúk, örök nyomot hagynak magukon, mikor a ‘zanjeer'-ral, – ami egy vaslánc, melynek végén fémpengék vannak illesztve, a felnőttek biztatására – saját testüket ütlegelik.

Angliai muzulmán ügyek tudós 'akadémikusa' Sayyed Naddim Kazmi, a ‘szégyelleni kéne' kategóriába tartozó üggyel kapcsolatban, tiltakozik a nem muzulmán beleszólás ellen, és többek között úgy nyilatkozott, hogy mivel ez a ‘áhítattal teli' rituálé szerves része az ő kultúrájuknak, nem illik azt bírálgatni. „A szülök többsége úgy érzi, kötelességük gyermekeiknek engedélyezni a szertartás legodaadóbb mozzanatának elvégzését, az önostorozás áhítatát “. 

Az 1933-ban törvénybe iktatott ‘Gyermek és Fiatalkorúak Védelmi Törvénye' [ Első bekezdés 1.] értelmében az ilyen tevékenység illegális és büntetendő. Ha hasonló eset történne, mondjuk a ‘Kelta Pogány' vallást követő kiskorú gyermekeikkel, akkor ott a hivatalos szervek eljárása; automatikusan a gyermekek erőszakos elvételét és más egyéb büntetéseket, bírságokat eredményezne. Sőt, ha nagy média hacacárét csinálnának akkor a büntetés börtön lenne. Nem ez vonatkozik azonban a muzulmánokra. Szélsőséges túlzásban tobzódó korrekt politikai hozzáállás eredményeképpen Angliában még egy eljárás sem indult ellenük, mert magyarázatuk szerint: „ a ‘közérdek' hivatalosan mást kíván.”

A hatóságok a bűnügyi eljárások helyett leülnek inkább a szülőkkel tárgyalni, hogy meggyőzzék őket a barbár gyakorlat helytelenségéről. Az ilyen mértéktartóan gyáva megközelítés van ahol működik, van ahol nem, mert azért minden család közöttük sem fanatikus a végtelenségig. Vannak haladó előrelépések is. London déli részén található Wandsworth mecsetében a muzulmánok betiltották a kisfiúk önostorozását, amire a wandsworthi tanácselnök nagyon büszke volt, meg is írták a napilapokban, mindenkiben csak jóérzést váltott ki a hír. De egy másik nemsokkal később közölt ügyre már kevésbé lehet bárki is büszke, mégpedig Bradford városában a rendőrség azért nem indított eljárást egy véresre korbácsolt tíz éves gyermek esetében, mert a hivatalos gyermekvédelmi szakemberek szerint egy tíz éves kisfiú már elég érett és értelmes ahhoz a döntéshez, hogy megkorbácsolja-e saját magát, - ha akarja, ha neki úgy tetszik – vagy azt elvesse. Milyen kényelmes döntés, ... mindenki jól jár. Vagy mégsem mindenki?

Szóval, van még mit tanulniuk az angliai gyermekvédelmi hivatalnokoknak! Meg lehet nekünk is és ha legközelebb látunk valamilyen iszlámot propagáló műsort a tévében, gondoljunk a megkorbácsolt, megkínzott gyerekekre is a teljes kép kedvéért.

 

80 komment · 1 trackback

Gábriel Revelációja

2010.04.08. 18:29 E.Katolnai

 Nagy szenzációt, ill. elkeseredett felháborodást váltott ki Jeruzsálemben, a Holt-tengeri tekercsek megtalálásának 60. évfórdúlójára megrendezett, Holt-tengeri Tekercsek konferenciáján bemutatott, egy eddig még nyilvánosságra nem hozott antik kőtábla. New York Times, 2008. július 6. vasárnapi címoldalán közölte a konferencián bemutatott kőtáblát, valamint részleteket közölt az azt bemutató Prof. Israel Knohl előadásából.

A Jordániában talált 'Gábriel Revelációja' (jelenései) nevet viselő kőtábla több sora olvashatatlan a kopások miatt, de a szakemberek a szöveg nagy részét képesek rekonstruálni. A tábla szövege héberül van írva, mintegy nyolcvanhét sort tartalmaz, mérete mindössze 30-90 cm. A régészeti lelet furcsasága, hogy a kőtáblára nem vésve vannak a betűk, hanem tintával írva. Az írás stilisztikája, a betűk karaktere, jellegzetességei teljesen megegyezik a Holt-tengeri Tekercsek dokumentumaival: „Ha bőrre lett volna írva a szöveg akkor senki sem tudná más csoportba besorolni mint a Qumráni leleteket” - mondta Knohl professzor. A táblát alapos vizsgálatnak vetette még alá másik két elismert szakértő, Ada Yardeni és Binyamin Elitzur, akik az írás megalkotását a jellemző jegyei alapján új időszámításunk előtti legkésőbb harmadik évtizedre tették, azaz Jézus állítólagos halála előtt 60. évre visszamenetre dátumozták. Az apokalipszis tartalmú szöveg az idők végére vonatkozó látomás, mely Gábriel kinyilatkozása.

A szövegben egy Simon nevű zsidó messiás (görögül Krisztus) szerepel, akihez így szól Gábriel angyal: „Három nap múlva feltámadsz, miként én Gábriel azt megparancsolom néked.” Knohl professzor többek közt elmondta még: „A harmadnapra történő feltámadás motívuma már Jézus előtti időkben megfogalmazódott a zsidó misztikus vallásirodalmi hagyományokban. Éppen ezért fenn áll a helyzet hogy az Újtestamentum története egy régebbi zsidó messiás történetén alapul. Ez az új felfedezés is bizonyítja, hogy a bibliai Jézus elbeszélés nem egyénileg kiformálódott, nem csak egyszer eljátszódott esemény.”

Konzervatív bibliamagyarázók máris lekezelik az új felfedezést, mondván: semmi más mint még egy Isten/Szentlélek által sugalmazott Jézus előkép korai kivetítése, ami csak még jobban alátámassza a később eljövő Jézus hitelességét. Az ilyenfajta nyakatekert érvelést vissza kell utasítanunk ugyanúgy, mint a korai apologéták magyarázatait a pogány messiásokkal kapcsolatban, mikor is azt mondták: „A csalárd sátán előre lemásolta Jézus történetét a misztériumokban.” (Irenaeus, Tertulliánus)

Igaza van tehát részben, a tudós zsidó professzornak mikor azt mondja: „Ez meg fogja rázni a kereszténységről vallott alapvető felfogásunkat, … Az Újszövetség történéseit Jézus és követői egy korábbi messiástörténet alapján adaptálták.” Részben, mert a korábbi zsidó messiás története előtt ott találjuk a pogány misztikus istenek harmadnapra történő feltámadásának gazdag hagyományait, ahonnét a zsidók is átvették a 'motívumot'.

Anthestéria, Dionüszosz Misztériumát ünneplő tavaszi fesztivál három napig tartott, mivel kapcsolatban Williem Burkert megállapítja: „az Anthestéria ünnepi szertartásrendje és a Nagypéntek-Húsvét ünnepe között kimutatható hasonlóság figyelmenkívűl hagyása hiba lenne.

Adonisz halála után szintén harmadnapra támadt fel.

Plutarkhosz közli: „Mint mondják Ozirisz leszállt az alvilágba, majd halálából a harmadik nap feltámadt.

Robert McMullen idézi Senecát, aki elmondja, hogy Canus a filozófus előre kihirdette, hogy halála után harmadnapra felfog támadni, és Seneca szerint ez tényleg meg is történt.

Megalénszia Tavaszi fesztiválja szintén három napos volt, ahol a misztérium játékokban Attis harmadnapra 'feltámadt'.

Ezen cikk szerzője már több tanulmányban hangoztatta a történelmi Jézus valós világban megtörtént szerepének tarthatatlanságát, rámutatva a pogány és gnosztikus párhuzamok egyezéseire, azok szoros mitológiai hasonlóságaira. Az új 'Gábriel' tábla még egy fontos bizonyíték, mely még egy darabot beleilleszt a Jézus Misztérium rejtélyébe, de csak akkor, ha annak tartalmát, jelentését nem forgatjuk ki, nem magyarázzuk félre.

Israel Knohl úr egy évvel ezelőtt már írt egy értekezést a tábláról a Haaretz nevű izraeli lapban, azonban akkor senki sem figyelt oda rá, ám a konferencia óta nagy a felzúdulás és nem lennék meglepődve, ha hazai szakemberek is foglalkoznának vele.

 

Szólj hozzá!

Vudu és kereszténység

2010.03.31. 19:27 E.Katolnai

A Vudu, Dzsu-dzsu, Makumba, stb. vallások külsőségekben, látszólagosan valóban eltérnek a kereszténységtől, ám ha jobban megnézzük, láthatunk két jellegzetességet, amiben mégis hasonlóságot lehet felmutatni. Ez a fekete mágiahasonlóság az elvont elméleti hiedelemben rejtetten éppúgy jelen van, mint a szertartások mindennapos gyakorlatában.

Az ősi primitív afrikai vallásokat követő, babonáktól duzzadó elképzeléseibe a kereszténység mágikus áldozatbemutatás szokása könnyen meghonosodott, segítette annak tanai széleskörű elfogadtatását. A kölcsönös ráhatások érvényét figyelembe véve, éppen ezért nem meglepő, hogy pl. Haitin, Brazíliában a legtöbb Vudu-Makumba szertartást katolikus templomokban folytatják le az ottani egyházi hierarchia teljes jóváhagyásával. (Magam is tanúja voltam egy Makumba szertartásnak Rio de Janeiro külvárosában a nyolcvanas évek közepén.) 

 

A bibliában szépszerével találni elméleti és gyakorlati fekete mágiára utaló passzusokat, gondoljunk itt az ember és állat áldozásra utaló versszakaszokra. Ez az áldozatbemutatási hagyomány átöröklődött a zsidók vallásából a kereszténységbe, igaz formailag sokat változva, de mégis megtartva annak borzongató valóságát. Nyugati kultúrvilágunkban azonban ehhez a mágikus szertartáshoz nem kellenek tyúkok, akik nyakát a vudu papok oly szeretettel nyiszálják, igazi vért vagy rumot sem kell inni; és mégis ezeken a keresztény szertartásokon is állandóan jelen van a fekete mágia, még akkor is, ha az teljesen átmagyarázva van elénk tálalva. 

 

Az eucharisztikus szertatásban az oltáriszentség vétele az áldozás, az archaikus emberáldozás átformált mozzanata: Jézus feláldozása. A bor Jézus vére, a kenyér Jézus teste, amit szimbolikusan elfogyasztanak. Csak hogy, minden szertartás előtt Jézust képletesen fel kell áldozni, (meg kell ölni) mert különben nem lehetne vérét inni, testét enni, mert akkor kannibalizmus állna fent. (Tehát hamis az a tévhit, hogy az eucharisztiáknál az élő Jézus van jelen) Az áldozati báránynak, Jézusnak, ha szimbolikusan is de isszák a vérét, eszik a húsát, ami tiszta fekete mágia. Minden olyan vallási szertartás, ahol egy másik életet (ember vagy állat) kioltanak, és ahol véres áldozás gyakorlata van jelen: fekete mágia. A keresztények ikonográfia ábrázolásairól is fekete mágia tekint le ránk. A véres, szenvedő felfeszített test, a kéjesen vigyorgó zsidók, a mártírok véres hullái, - mind - vallási értelmezésbe helyezve: fekete mágia. Nincs benne semmi felemelő, lelki kibontakozást segítő, kellemes érzéseket nyújtó egyensúly, rémisztő valóságában furcsa dolog lelki megigazulást keresni. A nagy ázsiai vallásokban az áldozás mindig virág, étel vagy hasonló ártalmatlan dolog: nem is lehet őket semmilyen fekete mágiával gyanúsítani.  

 

Mennyivel másabb érzések fogják el az embert, mikor pl. bemegy egy Buddhista templomba, ahol a mosolygó Buddhák melegséget árasztanak, szemben a katolikus templomok ijesztő ridegségével, képeikről áradó horrorjelenetekkel.

A keresztény papok sem véletlen járnak többnyire feketében, igaz színskálájukban van szürke meg lila szín is, melyek szintén nem nevezhetők melegséget árasztó színeknek. A kereszténységet megelőző időben a vallásvezetőknek (zsidókat leszámítva) hófehér viseletük volt a szellemi-lelki tisztaságot jelképezve. A farizeusok fekete csuhája éppúgy átöröklődött a keresztény papokra, annak minden negatív jelentésével együtt, mint az ősi fekete mágia ember és állatáldozás bemutatásának szokása. 

 

A másik zsidóktól átörökölt fekete mágiával összeköthető tény az, hogy a keresztény tanításokban nincs karma, mert nem hisznek a reinkarnációban. Ennek pótlására egyfajta babonás zagyvaságot találunk, amiben a testi feltámadás, - tehát a sírokból való kimászás van beígérve a hitükben töretlen igazoknak. A második eljövetelkor ezek az igaz keresztények testileg feltámadnak a sírjaikból és az örök élet birodalmában élnek majd tovább. A bibliában több halott feltámasztása is szerepel, ami nem csak materialista meggyőződést tükröz, hanem a maga morbiditásában fekete mágiának is számít. És tényleg, a vudu vallások hiedelemrendszerében megtalálható a sírból történő kijövetel, a zombik betegesen félelmetes értelmetlenségében.

A keresztény és vudu vallásokkal szemben az ókori vallások mind elvetették a test feltámadását (kivéve a zsidók) és csak a lélek örökkévalóságában hittek. 

 

A keresztény Latin-amerikai hullák, csontvázak kultikus imádatával megint csak lehetne foglalkozni, mert azok kultusza szintén a fekete mágia csoportjába tartoznak.

  

 

2 komment

Jakab Ossariuma és Jehoás Táblája

2010.03.29. 18:49 E.Katolnai

2002 év októberében szenzációs hír járta be a világot; a Biblical Archelogical Society [ Bibliai Régészeti Társaság ] nyilvánosságra hozta, hogy felfedezték Jézus testvérének, Jakabnak a halottas ossariumját. [halottas csontedény-csontláda] A sajtókonferenciát a társaság elnöke Hershel Shanks hívta össze, aki szintén tulajdonosa és kiadója a Biblical Archeological Review-nek.

Tv állomások, népszerű magazinok lelkesen hirdették a lelet fontosságát, kihangsúlyozva, hogy végeredményben ez az első régészeti darab, mely bizonyságot tanúsít Jézus történelmi létezéséről.

 

A csontedény mérete kb. egy kisebb ‘eszki' (kézi-hűtőláda) nagyságú, mészkőből készült és külsőleg megegyezik az összes eddig talált antik zsidó temetkezési csontedényekkel. Az edény egyik oldallapján az ‘elején' egy kis faragott rozetta található, míg az ellentétes oldalán, a ‘hátulján', arámi nyelven a következő felirat olvasható: ‘ Yaakov bar Josep Achvi de Joshua ‘ – ‘ József fia Jakab Jézus testvére ‘.

 

A lelet hitelesítésére Hershel Shanks ismerősének, a nagy tekintélyű Sorbon Egyetem szemita nyelvek és írásszakértő tanárának, Andre Lemairenek szakvéleményét mutatta be. A tudós tanár szerint a csontedény az első évszázadból származik és i. u. 20-70 közé dátumozta elkészítésének idejét. A felületen olvasható betűk eredetiségéhez, – szerinte - semmi kétség nem férhet, majd rámutatott, hogy Flavius Josephus világosan megírta; Jakabot, Annás főpap parancsára i. u. 62-ben végezték ki. A Sorbon Egyetem tanárának talán illene tudni, hogy ez a passzus is későbbi betoldás, más szóval hamisítás. [Bővebben lásd, L. Feldmann, ‘Josephus, Judaism and History']

 

Shanks úr az edény hitelessége megerősítésére másik két kevésbé ismert szemita írásszakértőt is felkért. Kyle McCarter [Hopkins Egyetem] és Joseph Fitzmayer, [Katolikus Egyetem] akik szakvéleményükben megerősítettek Lemairenek véleményét: a csontedény elkészítése idejét, ők is az első évszázadra datálták.

Hershel Shanks azonban nem elégedett meg ennyivel, más szakterületről származó vélemények is szükségeltettek, mert a tét túl nagy volt. Hiába ásták Palesztinát és Jordániát oda-vissza, eddig még egyetlen leletet sem találtak ami Jézus történelmi valóságát bizonyíthatná. Most végre előkerült egy tárgy, aminek hitelességét mindenkinek el kell fogadni! Ennek érdekében Shanks úr megkérte az Izraeli Geológiai Intézet [GSI] két munkatársát Amnon Rosenfeldet és Simon Ilanit az edény falán lerakodott patina mikrobiológiai és mikrókémiai elemzésére. A két szakember véleménye szerint a ‘Jakab Csontedény' felületen található patina összetétele pontosan megegyezett az összes többi első század körüli zsidó halottas ossariumok felületen meglevő patinával.

 

Ilyen komoly szakvélemények fényében a korábban kétkedés hangját megütő kevés tudós, már csak a csontedény élőkerülésének körülményeit merte firtatni. 2002 októberi sajtókonferencián Shanks úr az edény származásáról csak annyit árult el, hogy annak a tulajdonosa, egy izraeli régiségkereskedő, aki egy másik zsidó kereskedőtől vette a nem mindennapi tárgyat, 1967-ben de, hogy pontosan hol, kitől, arra már nem emlékszik. A mostani izraeli tulajdonos nevét nem volt hajlandó elárulni, annyit mondott ‘Joe'-nak hívják. Az inkognitóban maradó izraeli régiségkereskedő arra a kérdésre, hogy miért várt huszonöt évet az edény nyilvánosságra hozatalával – nem tudott kielégítő választ adni. De nem is nagyon volt szükség válaszra, mert a tudományos világ túlnyomó többsége elfogadta a Jakab Ossarium valódiságát.

 

Most már teljes gőzzel jöhetett az NBC, CBC, CNN, New York Times, Washington Post, Times magazin, stb. csak kicsit furcsa volt, hogy a tulajdonos személyazonossága mindig kimaradt a beszámolókból. Az erős sajtó visszhangnak hamarosan meglett az eredménye.

Torontóban található Kanada leghíresebb múzeuma, a Királyi Ontario Múzeum bejelentette, hogy a nemsokára megnyitásra kerülő ‘Biblia Irodalma' nevet viselő nagyszabású kiállítás központi helyre kerülő darabja a Jakab Ossarium lesz. Így már kikellet derülni ki áll ‘Joe' fedőnév alatt, ami hamarosan megtörtént, mikor a tulajdonos egy millió dollárra bebiztosította a régészeti tárgyat. Az álnév alatt egy Tel-avivi régiségkereskedő, Obed Golan nevű 51 éves egyén volt, aki díszvendégként szerepelt a kiállítás megnyitóján. A megnyitón szintén megjelent és beszédet mondott Andre Lemarie, melyben határozottan kiállt korábbi szakvéleménye helyessége mellett. Beszédében maró gúnnyal kétségbe vonta azon kevés kritizáló tudós szakmai felkészültségét, kiknek szakvéleményük eltért az ő megállapításaitól.

 

Megbecsülésnek örvendő szaktekintélyek véleménye, tiszteletet parancsoló múzeumi presztízs, hírközlőszervek megfelelő, helyes használatba vétele meghozta Hershel Shanksnak a gyümölcsöt. Megszűntek a kétkedő, kétségbevonó hangok és a tudományos világ nagy többsége elfogadta, hogy tényleg Jakabnak, Jézus testvérének a halottas csontedénye került elő.

 

Mindez talán így is maradt volna örökké, ha csak nem került volna elő meg egy páratlan

szenzációs régészeti lelet, mely szintén a Biblia történelmi valóságát volt hivatott alátámasztani.

Jehoás táblája

 

Alig múlt el a 2002-es év karácsonya és máris 2003 év januárjában egy újabb nagy hatást és széleskörű érdeklődést kiváltó hír járta be a világot. Egy ősréginek nyilvánított héber feliratos kőtábla került elő, melyet rögtön i. e. 800 év körülire dátumozták a lelkes bibliai régészettel foglalkozó szakemberek. Nagyobb kézitáska méretű kőtáblán tizenöt sorban jól olvasható írás volt látható, mely arról számolt be, hogy Ahaziás király fia Jehoás a jeruzsálemi Templomon komoly javításokat, restaurációs munkákat végzett. A tábla szövege hihetetlen pontossággal hasonlított II. Királyok Könyve 12. verséhez és hasonlóan a Jakab Ossariumhoz az egész túl szép volt így ahhoz, hogy igaz legyen.

Nem árt ha tudjuk, hogy a bibliai régészet mindez ideig nagyon kevés tárgyat, leletet volt képes felmutatni, mely direkt alátudná támasztani a bibliában található történetek világtörténelemben lezajlott valóságát. [Ez a helyzet i. e. IV-ik évszázadig kiemelten jellemző.] Hiába a sok ásatás, kutatás, nem találták meg meg Salamon király templomát, Dávid király palotáját és végeredményben két közvetett kőtábla feliraton kívül szinte semmi lelet nincs a múzeumok birtokában ami bizonyságot tenne a biblia történelmi igazságáról.

Mindenesetre a hírközlőszervek azon nyomban kőrbe kürtölték, kevés kétséget hagyva, hogy egy eredeti 2800 éves feliratos kőtábla került elő, semmi kétséget nem hagyva a lelet eredetiségét illetően. Izraelben működő vallási csoportosulás, a ' Templomhegy Hívei' gyorsan rátették a kőtábla képét és a hozzátartozó magyarázatot a világhálóra, amit más zsidó vallás-politikai csoportosulások is átvettek sajátságos érdekeik felhasználására. Hershel Shanks megint csak a fentebb említett Izraeli Geológiai Intézet két munkatársat Amnon Rosenfeldet és Simon Ilanit bízta meg a kövön található patina vizsgálásával, - ugyan azokat - akik korábban a Jakab Ossariumot vizsgálták.

A két tudós geológus szakvéleményében kifejtette a tábla anyagát képező gránit homokkő valószínűleg Dél-Izraelből vagy Jordániából származhat, és a rajta található patina több ezer éves. Szerintük a betűk véseteiben és a kövön található patina több ezer éves természetes folyamatnak a lerakodása és így ősiségükhöz semmi kétség sem fér. A két zsidó tudós elemzésükben szakkörükön kívülálló területeken is pozitívan bizonyítani próbálták a tábla eredeti mivoltját. Nyelvészeti, történelmi bizonyságokat értelmeztek a tábla üzenetébe, kihangsúlyozva a Biblia idevonatkozó igazságait. Mintegy ráadásképpen a két tudós egy pontosan meg nem nevezett Floridában található laboratórium ‘karbon-14' vizsgálatára is hivatkoztak, mely a kőtábla patinájában található mikroszkopikus szénlerakodást vizsgálta meg. Ezen vizsgálat végeredménye leszögezte, hogy az általuk megvizsgált minták kb. háromezer évesek.

Jámbor izgalom édes zsongása járta át a Biblia teljes igazságát hirdető hívőket és a mai modern apologétákat. Két csodálatos, felbecsülhetetlen régészeti lelet, mely világosan bizonyítja, hogy a Biblia nem allegorikusan megírt vallásfilozófia, hanem valós történelmi események isteni gondviselés által irányított történetek sorozata.

Akárcsak a Jakab Csontedénynél, itt is felvetődtek kérdések a lelet megtalálása, tárolása körülményeivel kapcsolatban, valamint a tulajdonos személyazonossága is érdekelte volna a régésztudomány szakembereit. A zsidó ügyvéd, – ellenben – aki a lelet körüli formaságokat intézte, csak annyit árult el a tulajdonosra vonatkozólag; egy palesztin arab régiségkereskedő a palesztinok által ellenőrzött Hebron városából. Természetesen az arab régiségkereskedő nem óhajt a nyilvánosság előtt szerepelni.

A történet folytatása azonban hamarosan éles fordulóhoz érkezett, mikor is a jeruzsálemi Héber Egyetem szemita nyelvek nagy tudású tanára, Joseph Naveh levelet irt az Izrael Antiquitis Autority-nak és az izraeli rendőrségnek. Levelében elmondta, hogy előre megbeszélt terv szerint egy jeruzsálemi hotel szobájában találkozott a Jehoás Tábla tulajdonosának alvilági légkörbe illő megbízottjával, aki a táblát neki bemutatta. A tábla bemutatási célja végeredményben a lelet további hitelesítése lett volna a nagy tekintélyű professzor kedvező szakvéleménye által. “Az első ránézésre láttam, hogy otromba hamisítványról van szó” – írta Joseph Naveh a levelében – “a szavakban olvasható betűk találomra kiválasztott, összerakott IX.-ik századi héber és VII.-ik századi arám és moabita betűtípusok keveréke.”

A világhálón közölt, kicsit homályos kép alapján nyelvészeti vizsgálatokat végzett más szakemberek véleménye is lesújtó volt. Frank Cross a Harward Egyetem szemita kultúra, nyelvek tanszékének professzora rövid vizsgalat után több jelentős szótani, mondattani, hibát mutatott ki és az egészet ügyetlen hamisításnak nevezte. A patina vizsgálat eredményével kapcsolatosan, Yuval Goren a Tel-Aviv Egyetem munkatársa ellenőrizhető laboratóriumi környezetben bebizonyította, hogy lehetséges régiségnek látszó tárgyakat mesterséges patinával bevonni. Az általa előállított patina felületes mikrobiológiai vizsgálata ugyanolyan eredményeket szült, mint amiket Rosenfeld és Ilani korábban bemutatott.

A sok negatív jelentés hatására az Izrael Antiquitis Autority bűnügyi osztálya nyomozást rendelt el a Jehoás Tábla ügyében. Professzor Naveh telefon hívásait és a hotelszoba kibérlés nyomait követve eljutottak egy Tel-avivi magándetektív homályos alakjához. A nyomozok kemény kihallgatási módszerének köszönhetően a magándetektív nagy nehezen kinyögte, hogy megbízója nem más, mint Obed Golan, a Jakab Ossrium megtalálója és akit nem is olyan régen ‘Joe' néven emlegetett ismerőse: Hershel Shanks úr.

Most már az izraeli rendőrség is bekapcsolódott a nyomozásba. Átkutattak Obed Golan lakását, üzletét, irodáját és titkos bérelt raktárhelységét. A kutatások következtében terhelő bizonyítékok egész sora került elő; iratok, fotók, kétséges eredetű antik tárgyak, hamisított ősi pecsétek, kőtáblákba vésett feliratok, epigráfiai [felirattan] kézikönyvek, félig elkészített ‘régiségek', valamint felcédulázott különböző talajmintákat, kőzeteket tartalmazó zacskók. A világ legjobban felszerelt régiséghamisító műhelyét találták meg Tel-Avivban és tulajdonosat Obed Golant bilincsbe verve, megszégyenítve mutogatták a világnak, mielőtt alapos kihallgatásnak vetették volna alá. A faggatózást Golan nem sokáig bírta, megtört és mindent alaposan bevallott.

 

Obed beismerő vallomását követően az Izrael Antiquitis Autority a Kanadából visszakapott Jakab Csontedényt alapos vizsgálatnak vetette alá. Tudnunk kell, hogy ebben a bizottságban az izraeli régészet és régészettel összefüggő szakágazatok kimagasló tudósai tartoznak: az izraeli tudósvilág színe-java. Alapos szakvéleményük Obed Golan beismerő vallomása után már nem okozott különösebb meglepetést. A Jakab Csontedény véseteinek mélyén található patina mikrobiológiai összetétele különbözött az edény felületét borító patinától. Az edény maga tényleg kétezer éves halottas tárgy, azonban a belevésett felirat sokkalta későbbi alkotás, mesterséges patinával ellátott kitűnő hamisítvány. A hamisító ugyanazt a szakkönyvet használta a betűtípusok elkészítéséhez, mint amit Andre Lemaire használt a szöveg betűinek a hitelesítésére. A kevesek által ismert könyv, 1968-ban L. Y. Rahmani által megjelentetett ‘Az Izrael Állam Remekei: Zsidó Ossariumok Katalógusa' című gyönyörű kivitelezésű mű. Ebből a könyvből modern komputer foto-másoló gépeket segítségül véve kimásolták a szavakat, betűket az eredeti csontedényekről készült fotókról. Így már világosan látszott, hogy a ‘Jakab' szó a 396-os számmal ellátott, míg ‘József fia' 573-as és a ‘testvére' az 570-es katalógus számmal ellátott csontedényekről lettek lekopírozva.

 

 

Hershel Shanks az általa megjelentetett Biblia Régészeti Szemlében nem volt hajlandó elfogadni az Izrael Antiquiti Autority kijózanító véleményét a Jakab Ossariummal kapcsolatban és önnönmagát ismételgetve tovább erőlködött a korábbi felületes szakvélemények igazában. Megvádolta a Zsidó Régiségek Bizottságát, hogy sorait sarlatán műtudósokkal töltötte föl, akik már előre elhatározták a Jakab Csontedény hitelességének lejáratását. Személyes támadást intézett a bizottság elnöke Shuka Dorfman ellen és elkeseredett dühében majdhogy nem le-piszkos-zsidózta az egész bizottságot úgy, ahogy voltak.

Andre Lemaire, - aki mellesleg hithű katolikus, szintén kiállt korábbi szakvéleménye igazsága mellett, kihangsúlyozva, hogy valaki az ő szakmai szintjén nem csinálhat ilyen nagy melléfogást. [Tipikus beképzelt arrogancia.]

Amos Bein az Izraeli Geológiai Intézet igazgatója két kollégája és beosztotta, Rosenfield és Ilani korábbi szakvéleményét felülbírálta és azokért elnézést kért. Jelentésében kihangsúlyozta intézete új álláspontját, miszerint a Jakab Ossarium és a Jehoás Tábla hamisítvány.

 

Az izraeli bűnügyi hatóságok a beismerő vallomás ellenében elejtették a bűnvádi eljárást Obed Golan ellen, akinek régiségkereskedése teljesen tönkrement, ő maga szakmailag pedig teljesen lejáratódott.

 

 

  

2 komment