HTML

vallásmozaik

vallásokkal kapcsolatos mindenféle-fajta írások, tanulmányok

Friss topikok

  • Hajnal Anyácska: vt 135 idióta vagy. szívesen. (2018.09.09. 14:59) A fojtogató thugok
  • sanyája: A vallást a széles néprétegeknek csinálják és az értelmi képességeikhez szabják.Szerintem az erede... (2017.04.23. 09:48) Vudu és kereszténység
  • Géza Fispán: @CREATOR: Íme a példa : „A Próféta m... (2016.03.29. 10:54) Pedofília és az iszlám
  • Takacs1933: Gyilkos kereszt vagy szent relikvia. A közelmúltban kereszt relikvia megtalálásról közöltek TV műs... (2015.08.05. 16:06) Keresztény Relikviák
  • elektromotor: @vàndor: Érdekes módon mégis palesztin gyerekek százai haltak meg. (535) (2015.07.01. 17:49) Zsidó gyermekek lemészárolása és az iszlám

Karoling iratok, dokumentumok (1)

2010.12.13. 16:45 E.Katolnai

 Munkában a mesterhamisító

A középkor legsötétebb évszázadait felvázoló történészek nem képesek az oda vonatkozó események egymásutániságát következetesen bemutatni, pedig forrásként rendelkezésükre áll a Karoling irodalom gazdag anyaga; a sok egyházi levél-zsinat-kapitulárégyűjtemény, miket a Karoling reneszánsz kimagasló tudósai rendszereztek, hűségesen másolva azokat az eredeti kéziratokból. Minden pontatlanság és lódítás ellenére mégis muszáj komolyan venni ezeket az irományokat, mert a károlyi szerzetesek kétes közlései nélkül egyszerűen nem létezne a VIII. és a IX. század elejének történelme. Természetesen a korunkat megelőző évszázadok krónikaírói és történészei, kutatásaik során ezekre a dokumentumokra támaszkodtak, de még így is, a rengeteg írott forrás ellenére sem volt könnyű egy – feltűnő ellentmondás nélküli – királyokkal, hercegekkel, hadjáratokkal, stb. színesített történésfolyamat levezetése. A középkori kéziratokkal kapcsolatos problémák, mégpedig a források autentikusságának megkérdőjelezése végigkíséri a tárgyilagosságra vágyó, kritikus szemlélettel közelítő érdeklődőt. Az olvasó mindig azt szeretné tudni, hogy az adott közlést ki, milyen könyvben, műben írta le először, hol van a tovább már nem osztható ősforrás. Mert pl. hiába kapjuk meg forrásként sokszor a Liber Pontificalist, (L.P.), ha az abban található adat valamelyik kétes eredetű frank-germán szerzetes hamisítóműhelyében lett először összetákolva (majd csak utána, pótlólag bemásolva a Pápák Könyvébe), mert bizony sokszor fabatkát sem érnek ezek az ismeretlen szerzőktől eredő közlések, még úgy sem, hogy azokat közben szentesítette az egyházi elismerés. Néhány olyan iratgyűjteményt szeretnék bemutatni, melyek a sötét évszázadokra vonatkozó történelmünk megírásához alapműként járultak hozzá. Legjobb lenne talán a híres Pápák Könyvével kezdeni, mivel a középkor-kutató történészek szüntelenül és nagy előszeretettel idéznek ebből a könyvből.

 

 

A Pápák Könyvéről 1376-ban Albert de Stemberg püspök által készített másolat.

 

A Liber Pontificalis (LP.) a pápák életrajzgyűjteménye, melynek legősibb része a 'Catalogus Felicianus' Szent Pétertől kezdődően III. Félixig (526-53O) ismerteti a pápák tetteit, életét. A katalógus ezen része rendkívül megbízhatatlan, a benne lévő pápák jó része inkább legenda, mint történelmi alak, és még a ténylegesen létező pápák cselekedetei, vagy rendeletei is sokszor ellenőrizhetetlen forrásként magányosan árválkodnak. Az elkövetkező évszázadokban a pápai kancellária tovább bővítette a pápai életrajzokat, egészen II. Hadrianusig (867-872), míg egy másik verzió V. Istvánig (885-891) közli a bemutatást. De ezek a hozzáadások, bővítések mind a X. században a – vagy utána – lettek megszerkesztve, mert IV. István (817) pápa halálának időpontját követően megszakadt a bejegyzések sora, közel száz évnyi időtartamra megtörik a könyv feljegyzés-folyama, és csupán rövid, táblásformájú 'katalógus' bejegyzéseket tartalmaz. A bejegyzésekben csak a jelentősebb dolgokat említették néhány szóban, valamint a pápák nevét, uralkodási idejét, származását közölték még.

A Pápák Könyve kezdetben csak a pápa nevét, pontifikálásának éveit tartalmazta, más adat vagy megjegyzés hozzáfűzése nélkül (korai katalógusok). Ilyen korai katalógus a 'Catalogus Liberinus', szerzője – Irenaeus koránál több mint száz évvel később alkotó –„Kronográfus”, kinek valódi nevét nem ismerjük. Rómában tevékenykedő Kronográfus 354. körül állította össze az akkor regnáló Liberius pápa megbízásából a 'Catalogus Liberinus' névvel ellátott pápai névsort, melynek valóságtartalma gyenge lábakon áll.

A könyv első jelentős bővítését, rendezését az V. század végén uralkodó, II. Anastasius (496-498) pápa kortársának tulajdonítják, aki a pápai titkárságon dolgozhatott. Az ismeretlen nevű egyházfi szorgoskodásának köszönhetően majdnem minden pápa II. Félix (483-492) pápáig bezárólag, neve után additióként születésük után kapott nevük, apjuk neve, születéshelye, felszentelés előtti pozíciójuk, haláluk dátuma, temetkezési helyük, valamint a pontifikálások közötti idő (sede vacante) lett feltüntetve. Az Anastasius titkárságán tevékenykedő ismeretlen szerző mindössze két meglévő dokumentumra támaszkodhatott; a 'Leonine' Katalógusra, és a 'Catalogus Liberinus'-ra. Leonin katalógusa rég elveszett, eredetéről, keletkezéséről semmit sem tudunk. A Liberinus Katalógus teljes egészében a már korábban bemutatott Irenaeus, és Hippolütosz egyházatyák kétes közléseire épült és így történelmi értéke erősen kétségbe vonható. Későbbi idők egyházatyái a már meglévő anyagot tovább-bővítve; jelentőségteljes teológiai állásfoglalásokat, egyházi rendeleteket, hitbéli eligazításokat, és történelmi eseményként véghezvitt hősies, küzdelmes cselekedeteket tulajdonítottak a pápáknak.

A XVI. századi tudós egyházatya, Onofrio Panvinio, az I. Miklósig (858-867) bezáródó pápai biográfiák összeállítóját egy Anastasius Bibliothecarius nevű titkárban vélte felfedezni. Ő tehát az első főpap, aki a pápai kancellária egyik vezetője lehetett I. Miklós udvarában, és aki a pontatlan kuszaságot megpróbálta racionális keretbe rendezni Az évszázadok folyamán a lépcsőzetesen és rendszertelenül bővített életrajzokból, – Bibliothecarius összehangoló figyelmességét követve – a X. századra már kialakult egy pontos évszámokkal, akadálytalanul követhető pápai sorrend, minek tengelyére más kódex és annales szerkesztők már könnyebben kapcsolhatták a saját igaz vagy kitalált közléseiket. Mindettől függetlenül hibák azért mégis becsúsztak, mert hiányzott VII. János, I. Marinus, III. Adorján pápák életrajza, és V. István (885-891) életrajza is befejezetlen. IV. Istvántól (817) számított majd két évszázadból pedig teljesen hiányoznak a pápákkal kapcsolatos adatok: nevüket, származási helyüket és uralkodó éveiket ismerjük csak. A pápai biográfiák teljesen elhalványulnak a nyolcszázas évek végétől, és csak a XII. századi Petrus Guillermus által szerkesztett Pápák Könyve új változata jelentette az újjáéledést. Guillermus idejében szintén napvilágot látott egy másik pápai életrajzgyűjtemény a 'Tortonai Liber Pontificalis'.

A középkori keresztény világ jogrendszerének, korpusza tizennégy kánongyűjteményen nyugszik; a 'Collectio Anselmo Dedicata'-val kezdődően, a 'Gratian Decretium' (kb. 1140.) összeállításáig bezárólag.

A hamisított oklevelekhez, kánoni határozatok megszerkesztéséhez mindig eredeti okmányokat használtak fel, melyek attól függetlenül, hogy legtöbbször másolatformában kerültek a hamisítók kezébe, páratlan értéket jelenthettek, mert tartalmi hitelességük, szó-nyelvtani használatuk, stilisztikai sajátosságaik miatt kitűnő alapanyagként szolgáltak a saját hamisításaikhoz. Ilyen korai dekretál-kollekció a 'Collectio Quesuelliana', mely 495-ben tűnt fel először, és melynek passzusai rendre bekerültek a későbbi gall és itáliai gyűjteményekbe. A 'Canonis Urbanici' szintén korai gyűjteménynek számít: másolatai a VI. század közepén készültek Cologne-ban. Időben kicsit később összeállított Itáliai gyűjtemény az 'Epistolea Dekretáliák', melynek anyagában már megtalálható az Urbanici Kánonok sajátságos rendelkezései. Hubert Mordek felvetette, hogy a gyűjteményt I. Leó pápa kancelláriája állíthatta össze, mely feltevés elfogadható. Az ilyen autentikus alapanyagból szerkesztett hamisítványhalmaz leghírhedtebb gyűjteménye a sevillai Izidor nevét felvevő mesterhamisító gigantikus munkája a pszeudonim 'ál-Izidor' gyűjtemény.  

 

 

Így néz ki egy meghamisított oldal a gyűjteményből.

 

Ál-Izidor – (Pszeudo-Izidor)

 

Olyan dokumentumokat nevezünk dekretáliáknak, melyekben pápai határozatok, döntések szabályozzák a kánoni tanításokat, ügyelve azok dogmatikus fegyelmére. Továbbá hitkérdésekben, egyházügyi, jogi kérdésekben irányadó pápai válaszok, rendelkezések, melyek megkövetelik az egyházfegyelem szigorú betartását.

 

Ál-Izidor (pszeudo-Izidor) 'dekretáliáknak' nevezzük azt a IX. végén vagy a X. század elején összeállított kéziratgyűjteményt, melynek korpusza korábbi időszakok pápáinak leveleit, egyházi törvényeket, (kánon) rendeleteket tartalmaz. A kéziratok valótlanságát először a XVI. században hozták nyilvánosságra, és addig, – meg még utána is – tartalmukat felhasználták jogi, gazdasági, területi, örökösödési, viták érvényesítésére mintha azok tartalma bármily törvényes alapot jelentett volna. Történelemkönyveinkben közölt események, cselekmények sokasága még a mai napig is a hamis levelek, sosem volt zsinati döntések leírásain, adatain nyugszanak és a kéziratgyűjteményeket válogató, rendező kiadók mellékelnek az olvasó számára minden figyelmeztetést forrásaik csalfa mivoltját illetően. Mert nem elég odaírni a levélszámot, az okmánykollekció nevét, meg a kiadót, hanem illene még világosan megemlíteni az adatokban meglévő megbízhatatlanságot is. A kritikus hozzáállásban nem szabadna, hogy kivételt alkosson a 'pápák könyve' sem, különösen, ha az idézett anyag valamelyik frank-germán hamisítványgyűjteményből került oda, mint pl. az Izidor-féle gyűjteményből. Az 'ál-Izidor' kifejezés már a szövegkritika hajnalától, a XVI. századtól megfogalmazódott, igaz akkor még nagyon óvatosan használták a hamisítvány szót az egyházi kéziratgyűjtemények minősítésében. 1866-ban jelent meg a középkori egyházjog egyik alappillérének számító ál-Izidor dekretálégyűjteménye első teljes kritikai kiadása a híres egyházjogász, Paul Hinschius szerkesztésében. (Decretales Pseudoisidorianae et Capitula Angilramni. Leipzig)

 

Talán nem kell ismételten hangsúlyozni, hogy a hamisítások nem csak úgy a 'vékony' levegőből születtek, hanem az V.-VI. század pápai kancellária által megírt, és többnyire Hispániába, Galliába küldött levelek szolgáltatták a mintalapot a későbbi korok hamisítóinak. Ezenfelül még a hamisításokhoz minden elérhető irodalmat felhasználtak; a Bibliát, római, germán törvénygyűjteményeket, valódi Meroving okmányokat, történelem és teológiakönyveket. Paul Hinschius monumentális kiadása bevezetőjében több száz forrást sorol fel, mely példányok eredetiben, másolatokban ill. nagyrészt töredékekben mind fellelhetőnek kellettek legyenek a középkori frank-germán kolostorokban. Tehát az izidori gyűjtemények alapját is mindig olyan korábbi másolatok, ill. valódi kéziratok alkották, melyek autentikus eredetét megkérdőjelezni még akkor sem lehet, ha azok a passzusai a későbbi hamisítók által rendszeresen interpolálva lettek. Az ál-Izidor Gyűjtemény – hasonlóan az összes középkori törvényszerkezethez – nem szisztematikusan, hanem kronológiailag van megalkotva és így az első részét kitevő zsinati határozatok a Nikeai Zsinattól a Sevilliai Zsinatig 325-től 619-ig sorolja a határozatokat. A másik részben Damasus pápától II. Gergelyig 384-től 731-ig íródott hamisított levelekben ismerteti az általa kitalált pápai dekrétumokat. Ezenfelül még vagy száz másik pápai levél külön alcsoportot alkotva gazdagítja a bizonytalan eredetű okmányhalmazt. Kiegészítő műként beletartozik még az Izidor anyagba a Capitula Angilramni és a Collectio Danieliana kivonat, valamint ismét külön csoportot alkot a Benedek Dékán (Benedictus Levita) neve alatt szereplő hatalmas kapitulárégyűjtemény. Az egész ál-Izidor munkát végeredményben egy korábbi spanyol munka többszörösen felduzzasztott bővítésnek tekinthetjük, melyhez 'Hispania Gallica Augustodunensis' (HGA) elnevezésű törvénykönyv szolgáltatta az alapot. A középkori kézirat-szakértők rámutatnak a Spanyolországban készült HGA. gyűjteményben található hitelt érdemlő zsinati határozatok, pápai levelek anyagára, melyek originális tartalmiságát elvitatni értelmetlenség lenne. A HGA. kézirataiban könnyen felfedezhető a Vulgáta és az 506. körül íródott Breviarium Alaricianum nyelvezetének utánzása, ill. másolásszerű használata, mely tény csak erősíti ősiségét, hogy valamikor létezett egy teljesen hamisítatlan változat. Mindezek ismeretében akár valósnak is lehetne mondani a 'Hispania Gallica”-t, de minden valódinak mondható passzus ellenére is a kései beszúrásoknak köszönhetően a gyűjtemény minden egyes kéziratlapja hamisítványoktól terhes.

 

A hamisítványok mögött lévő személyek azonosságát nem ismerjük, és pontos beazonosításuk nehézségekbe ütközik, ám mégis néhány esetben elég tiszta képet kaphatunk róluk. A Karoling okmányok tudós szakértője Klaus Zechiel-Eckes az Észak-Francia Corbie monostorát nevezi meg mint a Benedek dékáni kapitulárék hamisítóműhelyét, és határozottan rámutat Paschasius Radbertus apátra (apát: 842-847), kinek keze nyomát szövegelemzés és összehasonlítással határozottan képes volt kimutatni. Szintén kiemeli a rheimszi monostor másolóműhelyét, mint az ál-Izidor okmányok keletkezési helyét, ám véleményével ellenkezve néhány szakember kétségbe vonja a származáshelyként megjelölt Rheims templom-kolostor papi-szerzetes központ fontosságát és sokkal nyugatabbra helyezi a hamisítványok bölcsőjét. Akárhol is volt a központi hamisítóműhely a szerzők, és megbízóik gondoskodtak kiegészítő gyűjteményekről, mint pl. a fentebb említett Capitula Angilramni, és a Collectio Danieliana kivonatok. Ezeket a kéziratgyűjteményeket más frank-germán hamisítóműhelyekben nagy buzgalommal kopírozták, bővítették az adott hatalmi igények alátámasztásának megfelelően és a benne rejlő könnyű lehetőségeket a maximálisan kihasználták. Ennek köszönhetően az ál-Izidor okmányanyaga Nyugat-Európában széles körben elterjedt. Az elterjedtség mértékére jellemző, hogy 75 önálló kéziratgyűjtemény maradt fenn, melyek anyaga sokszor élesen eltér egymástól, pl. egy-egy meghatározott pápai levél tartalma feltűnően különbözik, holott elméletben azoknak pontosan szóról-szóra egyezni kéne.

 

A pápai levelek kéziratgyűjteményét három további alcsoportba lehet besorolni; az első, hatvan korai pápának tulajdonított levelet tartalmaz római Kelementől (9O körül) Miltiadészig (311-314), – ebből a hatvan levélből 58 bizonyítottan hamisítvány és a maradék kettő eredete még vitatott. A második csoportban az ős, (primitív) egyházról szóló értekezések, tanulmányok tartoznak, valamint pszeudonim dokumentumok a Nikeai Zsinatról, melyeket teljes egészében ál-Izidor írt. Ebbe a csoportba tartozik a fentebb már bemutatott Konstantini ajándékos dokumentum is. A harmadik csoport 33 pápai levelet tartalmaz Szilvesztertől (314-335) II. Gergelyig (715-731), melyből 30 bizonyítottan hiteltelen, míg a maradék iratok eredete erősen vitatott.

Miként a X.-XI. századi LP. redaktorjai felhasználtak és bedolgoztak adatokat munkájukba az Izidor levelekből, úgy használta az Izidor álnéven szerkesztő hamisító forrásnak az ő idejében meglévő – szintén kétes értékű, és rendkívül hiányos – római kancellárián szerkesztett LP. adatait. Ám Izidor a saját műve megszerkesztésében (mint azt említettem), főleg a 633. óta meglévő HGA. (másik nevén Spanyol Gyűjtemény) iratgyűjtemény anyagára támaszkodott. Nem elégedett meg azonban a 'Spanyol Gyűjtemény' forráskénti felhasználásával, hanem az eredeti iratok nagy többségét annak megfelelően interpolálta, hogy az összhangban legyen az általa megszerkesztett korábbi hamisításokkal. Tehát hozzányúlt azokhoz az őt megsegítő anyaghoz, aminek elsősorban köszönhette, hogy egyáltalán képes volt hamisítani. Az eredeti iratokban történő közbeiktatásoknak köszönhetően az egész – valamikor még eredeti állapotban lévő – HGA. iratgyűjteménye elvesztette autentikusságát, mert az annyira fertőzött a kétes értékű hozzáadásoktól, hogy azokból a hamisat a valóditól megkülönböztetni szinte lehetetlen. Izidor saját munkáihoz felhasználta még a kicsit korábban szerkesztett másik híres-hírhedt hamisítványgyűjteményt, a Levita Benedek, 'Capituláré-it' (1) és mely okiratok idővel szintén az Izidor kollekció szerves részévé váltak. (Az egymástól való másolás kölcsönösség jegyében Benedek művének utolsó fejezeteiben ismételten előfordul az ál-Izidor anyag mint forrás.)

Izidor összegyűjtött, kibővített (önkényesen átírt) anyagát valamikor a IX. század közepe táján, – vagy a végén – több példányban lemásolták, amit vehetünk kiadásnak is azzal a szándékkal, hogy más frank-germán kolostorok másolószobáiban alapanyagot, mintát nyújthasson más hamisítások megszerkesztéséhez.

 

Több mint hétezer oldalt kitöltő hamisítványdömping közléseiből a mai történelemtudomány – helytelenül – mindent feltétel nélkül elfogad, minek segítségével tényleg képesek kiszínezni történelmünk legsötétebb évszázadait. Pedig abból kellene kiindulni, hogy aki hamisít az erkölcstelen, és egy erkölcstelen ember szavát, irományát fenntartással kell fogadni.

 

Folytatásképp nézzünk meg néhány fontosabb középkori törvénygyűjteményt, melyek szorosan kapcsolódnak a hamis Izidor-féle irodalomhoz és melyek gazdag anyagára középkorkutatásunk oly előszeretettel támaszkodik. Kezdjük elsőnek Benedekkel, a lévitával.

 

Benedictus Levita (Benedek Dékán)

 

A gyűjtemény neve onnan ered, hogy a bevezető disztichonokban a szerző magát ‘Benedictus’nak nevezi, és „levita” címmel illeti magát (levita=diakónus). Tudatja, ő egy dékán Mainz templomában, és hogy munkája szerkesztéséhez a mainzi archiepiscopal okmánytár anyagát használta fel, Autgar (825-847) mainzi püspök megbízásából. A mintegy 1641, kapitulárénak nevezett szerkesztmény 3 könyvbe és 4 additióba van rendezve. Szerkesztésekor szinte minden elérhető jogforrást felhasználtak, beleértve a Hispana Gallica Augustodunensist is. A gyűjtemény szerkesztője csalárdul állítja, hogy ő csak egyszerűen összeválogatta és kiegészítette Fontanellas kolostorában alkotó Ansegis apát (meghalt, 833.) munkáit. (Természetesen Ansegis apát művéből egy oldalnyi sem maradt az utókorra és, hogy egyáltalán létezett egy ilyen mű arról is csak Benedictus állítása alapján van tudomásunk.) Benedek dékán személyéről semmit sem tudunk és paleográfikus vélemények szerint az iratok a nyugati Frank birodalomban készültek és nem Mainzban. A szövegben szereplő frank uralkodók – Német Lajos, Lothar, Kopasz Károly, (875-877) mértéktelen dicsőítése mindenképpen 880. éve utánira teszi annak megírását. Benedek úgy mutatja be szerzeményét, mintha az folytatása és kiegészítése lenne négy korábbi kapitulárégyűjteménynek, melyek összefoglalását – Benedek szerint –, a már említett, 827-ben Fontenalla monostor apátja Ansegisus szerkesztette egységbe, és ami a 'Capitularia Regnum Francorum' (Frank Királyi Törvénygyűjtemény) címet kapta. Benedek mindenesetre részletesen felhasználta a 'Frank Királyi Törvénygyűjteményt', és azokat mindenféle más részletekkel; római törvények, zsinati jegyzőkönyvek, egyházi kánonok és saját kitalált hivatkozásaival töltötte meg, de még így is műve nyelvezete, mondatszerkezete és más jellegzetességei nagyban megegyeznek más ál-Izidor dokumentum anyagával. A kézirat a X. század legelején tűnik fel először.

 

Benedek Dékán nem foglalkozott pápai levelek gyártásával, hanem Karoling királyok nevében (főleg Nagy Károly nevében) kiadott kapitulárék egész sorát fércelte össze mely törvények főleg vallásos és teológiai kérdésekben szabtak követendő irányt. Izidor megoldásait követve Benedek is hasznára fordította az általa fellelt kéziratokat, gyűjteményeket; Ír kánonok, 'Leges Visigothorum', Baiuwariorum, de még a ' Libri Penitentiales' (vezeklés könyve) című épületes művet is bedolgozta hamisításaiba. Csak nagyon ritkán hivatkozik vagy ad meg bármiféle hatósági, közigazgatási forrást az általa megszerkesztett törvények eredetére, és így törvényei alátámasztásában hiányzik az autoritás tekintélye. Nagyon sokszor ismétli saját magát a harmadik kötetében száz fejezetismétlés, míg a 'aditio' IV.-ben kilencven fejezetet ismételt. Ebben a kötetben 170 olyan kivonatot lehet felfedezni, melyek közeli rokonságot mutatnak az ál-Izidor kéziratokkal. Mikor írták, állították össze Benedek kapitulérégyűjteményét? Ansegis fejezeteit leszámítva a IX. század második felétől a X. század elejéig évtizedeken keresztül bővíthették, alakítgatták, de más aditio, mint a 'Episcoporum ad Hludowicum imperatorem relatio' (829. aug.) még ennél is később lett hozzácsapva a gyűjteményhez.

 

Collectio Hispana (HGA)

 

Habár korábban már többször említettem a Frankföldön elterjedt Collectio Hispanát, mely a frank-germán területeken az ál-izidori műhely „átdolgozása” után az ún. Collecttio Hispana Gallica címet kapta, mégis összefoglalva a korábban elhangzottakat még egyszer megemlíteném. Több olyan kódex is maradt ránk, amely a gyűjtemény pszeudo-izidori változatát tartalmazza, de közülük mindössze egy teljes: a kézirat jelentős része valószínűleg Autun-ban (mely latinul Augustodunum) keletkezett, innen az elnevezés: Coll. Hispana Gallica Augustodunensis (HGA).

A gyűjtemény 71 (más áthagyományozásban 72) rövid jogi formulát tartalmaz, melyeknek legfontosabb forrásai a Breviarium Alaricianum, a Dionysio-Hadriana, valamint egyéb gyűjtemények. A kivonatokat sokszor úgy alakították át, hogy elsősorban a püspököket, apátokat védjék bírósági eljárásoktól. Nevét onnan nyerte, hogy a kéziratok többségében a bevezető szerint ezeket a határozatokat I. Hadrianus pápa (772–795) küldi Angilramnus metzi püspöknek (768–791) – innen a másik elnevezés: Capitula Hadriani.

A HGA. eredetileg spanyol földön lett összeállítva, spanyol püspökökhöz, egyházi és világi méltóságokhoz küldött pápai levelek, valamint más egyházi dokumentumok (pl. zsinati kánonok) másolatait tartalmazta a IV. századtól a VII. század végéig bezárólag. A mai okmányszakértőknek komoly feladatot jelent az eredeti passzusok helyreállítása, mert Izidor Mercator nevű mesterhamisító azokat a felismerhetetlenségig átírogatta, hogy garantálva legyen a püspökök, egyházi méltóságok minden létező törvény felett álló sérthetetlensége. A becses kéziratot jelenleg a Vatikánban őrzik (Cod. Vat. Lat. 1341.).

 

Bonifác Gyűjtemény

 

Bonifác pápa nevét kapta az a levélgyűjtemény, melyben II. Gergely (715-731), III. Gergely (731-741), és Zakariás (741-752) kancelláriája által kiállított, és 755 körül összeállított dokumentumokat tartalmazott. A levélgyűjtemény két elkülöníthető részre oszlik, melyeket 'Collectio Pontificia' és 'Collectio Communis' néven ismer az egyházirodalom. A gyűjtemény legkorábbi fennmaradt változata (későbbi másolat) Hrabanus Maurus, (847-856) Mainz érseke jóvoltából maradt ránk. A problémát az okozza, hogy nincs birtokunkban egyetlen eredeti kéziratlap sem ebből a VIII. századi gyűjteményből, sőt még Hrabanus Maurus (847-856) mainzi püspök átmásolt, kibővített, és egy kollekcióba rendezett munkájából sem maradt ránk egyetlen töredék darabka sem. Ami a Bonifác Gyűjteményt kiteszi, az meghatározhatatlan időben, beazonosíthatatlan szerzők által készített másolatkollekció, amely hat kéziratcsoportra oszlik. A 4-5-6. csoportba tartozó dokumentumok szerzőségét, Michel Tangl, – a középkori kéziratok jeles szakértője – a XI. században élt, és Szent Emmeramban tevékenykedő mesterhamisítónak, Otlohnak tulajdonítja. Otloh másik hamisított művével a 'Vita Bonifatii'-val meglévő hasonlóságok, egyezések azt jelentik, hogy a dokumentumok ugyanabban az időben, és műhelyben készültek. (Studien zur Neuausgabe) A levelekben található egyes autentikus szakaszok, (pápai döntések, határozatok) ugyanúgy alapot és mintát szolgáltattak Benedek Dékán kapitulárégyűjteménye megszerkesztéséhez, mint a Bonifác megírásához, hiszen, mint arról szó volt – az ősmagot mindig valódi okmányok alkották. Könnyen kimutatható tehát a Benedek kapitulárék és a Bonifác Gyűjtemény közötti hasonlóság, sőt az ál-Izidornak elkeresztelt mesterhamisító is a Bonifác Gyűjteményt használta fel (többek közt) a saját maga farigcsált pápai levelek megszerkesztésénél.

 

Collectio Dionysia-Hadriana (Dionüsza-Hadrián Gyűjtemény)

 

Dionysius Exegius (500-545) ókeresztény író, komputista, aki joggyűjteményeket is szerkesztett. Kánonkollekciója másolata elkerülhetett Spanyolországba, ahol Sevilliai Izidor azokat rendezte, kibővítette, hogy ez az anyag alapot szolgáltasson a kétszáz évvel később alkotó mesterhamisítónak, aki ráadásul megtévesztési szándékkal, orcátlanul még pont az Izidor nevet vette fel. Az elfogadhatatlan keresztény mese szerint a Dionüsza-Hadrián (Dionysia-Hadriana) egy olyan kánongyűjtemény verzió, melyet Dionysius Exegius szerkesztett egybe majd e változat a Vatikán okmánytárába került, ahonnét mint I. Adorján (Hadrián) ajándéka Nagy Károly levéltárába vándorolt. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a VII. században a pápai levéltár rendelkezett egy ilyen gyűjteménnyel, és valószínű, hogy ez a joggyűjtemény is csak a X. században (vagy még később) került Rómába a többi ál-Izidor okmánymásolattal együtt.

Dionüszian Gyűjtemény zsinati jegyzőkönyvek (Nikea, Anküra, Chalcedon, Gangra, Sardica, stb.) egyházi törvények, büntetőeljárások szabályzatai, melyek két csoportra vannak osztva. Az elsőben (Codex Canonum Ecclesiae), keleti zsinatok, szinódusok, és főpapi tanácskozások anyaga görög és latin nyelven rögzített másolataiból áll, és mely rész szintén tartalmazza a Nikea-i, és a Chalcedoni (magyarosan Kálkédoni) egyetemes zsinat határozatait is. A második része (Codex Canonum Ecclesiasticarum) csak latinul íródott, tartalma nagyban egyezik az előző csoport anyagával, de kiegészítve más munkákkal; 'Apostolok Kánonjával', a Sardika-i zsinat határozataival, az Afrikai Tanács, Karthágóban, 419-ben tartott határozatok 138 kánonjával, Hormisdas (514-523) pápa alatt hozott kánonokkal, pápai konstitúciós gyűjteménnyel, valamint a 'Collectio Decretorum Pontificum Romanorum' teljes anyagával. A két részre osztott kánongyűjtemény a VII. században bekerült a hispániai egyházhivatal nyilvántartásába, hogy kétszáz évvel később forrást szolgáltasson valamelyik frank-germán kolostor ál-Izidor néven elhíresült szerzetes hamisításaihoz.

E. Seckel, (Pseudoisidor) c. művében az 'ál-Izidor' szerkesztőjét látja a a Dionysia, és a Gallican Hispana gyűjtemények összeállítója mögött.

 

Hilduin atyának tulajdonítják a Dionüszian-legenda megírását. Hilduin legendája merészen egyesíti a III. század Szent Dionysius-át (Szent Dénes, Párizs első püspöke) az I. század Dionüsziosz Aeropagitájával, valamint az ötszázas években alkotó Dionysius Exegius atyával. Tehát három különböző Dionüsziosz személyt mos egybe, hogy még jobban megkavarja az adatok forrása után kutató érdeklődőt, és homályossá tegye a hamisítók rikító csalfaságait.

A Dionysius összezavart valóságát tovább nehezíti egy másik ugyanazon névre hallgató tudós férfiú, Furius Dionysius Philocalus, aki Damasus pápa szépírójaként tevékenykedett a IV. század közepén. Ami a legfontosabb: ő is létrehozott egy naptárt melynek alap évszámadatai Jézus születésére vonatkoznak. Mint tudjuk Dionysius Exegius 525-ben készített egy húsvéti táblát, amelyben 532-től 626 előre kiszámította a húsvéti időpontokat.

 

Collectio Danieliana

 

A közelmúlt Pszeudo-Izidor-kutatásainak egyik legérdekesebb és legjelentősebb eredménye egy eddig ismeretlen, a hamisítók által készített gyűjtemény, a már említett Collectio Danieliana felfedezése. Nevét a szöveget hiánytalanul ránk hagyományozó egyetlen kézirat kora újkori birtokosáról, François Danielről kapta. Bár ez a kézirat – melyet jelenleg a berni Burgerbibliothekban őriznek – a X. század közepén készült, maga a kollekció ennél majd egy századdal korábbi, erről tanúskodik a szövegek jellege, a felhasznált források és nem utolsósorban két, a IX. század második feléből származó recepció is. A 195 – többségében rövid – cikkely más ál-izidori hamisítványok szövegeivel is jelentős átfedéseket mutat.

(A Danieliana-gyűjtemény rövid ismertetésénél a nagy tudású Mikó Gábor tanulmányára támaszkodtam.)

 

 

Capitula Angilramni (CA.)

 

Az Angilramni Kapitulárégyűjtemény 71 rövid, kivonatos törvény maximot tartalmaz, és tartalmukra nézve kizárólag majdnem mind a vétkező klérustagok, de különösen püspökök ellen történő vádemelés, büntetőeljárás törvényszerű megfogalmazására és a tárgyalás lefolytatására ad iránymutatást. A törvényszabályozást behatóbban megvizsgálva derül ki; hogy szinte soha senkinek nincs joga a püspököt semmivel sem megvádolni és ha mégis megvádolnak közülük egyet, akkor a bíróságnak nincs joga, hatalma ítélkezni felette. A kapitulárét I. Adorján pápa küldte volt Metz püspökének, Angilramni-nak (768-791), aki így lett névadója a gyűjteménynek, de a valós történelemben se Adorján pápának, sem Angilramni püspöknek semmi köze nem lehetett a kéziratukhoz, hiszen azokat a haláluk után két bő generációval később írták. A CA. szerkesztői művük megírásához korábbi római törvénygyűjteményeket használtak, mint a 'Breviarium Alaricianum' (ami római törvények pontos vizigót másolatai), 'Dionysia Hadriana', és Cassiodorus 'Historia Tripartita' című munkáját. A dokumentum hitelességét beárnyékolja az ál-Izidorral való szövegegyezései, melyek az egymáshoz való viszonya – Fuhrmann szerint még nincsenek kellően tisztázva. Benedek Dékán szerzeményével való egyezések, szintén magyarázatra és kiértékelő tanulmányozásra várnak. A törvénygyűjtemény megalkotását a 850-es évekre helyezik, és először Hincmar érsek hivatkozik fejezeteire 870 körül.

 

Collectio Avellana (Avellana Gyűjtemény)

 

Az Avellana Gyűjtemény azon kevés késő-antik gyűjtemények közé tartozik, melynek eredetiségét akkor sem lehet kétségbe vonni ha azok mind csak sokkal későbbi másolatformában maradtak ránk. A kollekció 243 pápai és birodalmi levelet tartalmaz, Damasus pápától, kb. 367-től Vigilius pápa konstitúciójáig, melyből több mint 200 kézirat csak ebben a gyűjteményben volt fellelhető. Az Avellana szellemi 'magja' a negyven darabból álló, VI. századból származó Laurentius (1) kollekció, a pápaválasztás viszályainál fellépő, 'dupla-választás' körüli egyházjogi, egyházrendi problémákkal, valamint az ilyen esetben fennálló politikai, dogmai nézeteltérések szabályozásával foglalkozott. Különösen részletesen tárgyalják Damasus és Ursinus, valamint I.Bonifác és Eulaius közötti viszály jogi következményeit, ill. annak viszonyát az egyház, és az állampolitikára. Az iratokból továbbá fontos információkat kapunk Gratianus és II. Valentinian császárok uralkodásáról, valamint a trónbitorló Maximusról is.

Az eredeti leveleket nemsokkal 500. előtt a pápai regiszter archívumából Laurentius ellenpápa hívei hozták el magukkal, azzal a céllal, hogy hátha azokban megfelelő bizonyítékokra lelnek Laurentius ellenpápa pozíciójának megerősítésére. A levelekkel nem sokat értek el a lelkes partizánok, de mindenesetre arra jó volt, hogy valaki lemásolja, majd frank-germán földön, több száz évvel később azokat ismét újramásolva, teljesen más tartalommal megtöltve új hamisítások megszerkesztésére használja, kiszolgálva evvel a megrendelő püspökök, világi urak kapzsi előnyszerzési szándékát. (Ne felejtsük el, hogy minden hamis irat a hatalom és a pénz halmozásáért jött létre, és a dogmatikus ideológia ismételgetése csak 'álcakörítésként' szolgált.) A Laurentius kollekció néhány levele a karthágói archívumból került át Nyugat-Európába. A VI. századi gyűjteményből egy eredeti papirusztöredék sem maradt ránk, ám ettől függetlenül a szakemberek – nyolc levelet leszámítva – mégis autentikusnak tartják az egész másolatkollekciót.

 

(1) Laurentius, a Santa Prassade archipresbitere, aki Symmachus (498-514) pontifikálásával egy időben ellenpápaként fellépve évekig megosztotta a katolikus egyházat. (Laurentiánus skizma)

 

 

az Admonito Generalis iniciáléval díszített oldala

 

Admonito Generalis (Általános Intések)

 

A törvénygyűjteményt, papi feljegyzések szerint Nagy Károly 789-ben léptette életbe, mely állítás erősen megkérdőjelezhető a sok utólagos interpolációnak köszönhetően. Fontosnak számító törvénykezési (kapituláré) gyűjtemény, mely 82 klazulát; paragrafusokat, egyházrendi szabályozásokat tartalmaz. A Karoling kutatás ezen szabályok és előírások szerkesztőjében Alkuin atyát vélik látni, ami lehet hogy helyes, de lehet, hogy nem. Egyháziakra vonatkozó erkölcsi fegyelem, mint pl. a papság igazmondása, dogmatikus tanok tiszta tolmácsolása, püspöki-papi felelősség az egyházi oktatásban, stb. töltik ki jobbára a kollekció tartalmát, melynek 80. pontja kimondja: „Minden pap kötelességének kell hogy tekintse az egyházi énekek pontos szöveg és helyes tónusának megtanulását.” Még hozzáfűzi erősítésnek: „ … miképp azt királyi atyánk elrendelte, mikor megtiltotta a frank nyelven történő kántálást.” Egyházügyi szempontból legfontosabbnak számító 72-ik bekezdésben Nagy Károly az egyházoktatás alapvető feladatait foglalja egybe, kimondva a fiúgyermekek tanításának szükségét, püspökök, szerzetesek felelősségét a templomi zene elsajátításában, zsoltárok szövegeinek ismeretében, az egyházi énekek gyakorlásában és az egyházirodalom széleskörű tanításában. További elvárás a fiatalok írás-olvasás tudományának kifejlesztése, hogy minél többen terjeszthessék a 'szentírás' igazságait. A gyűjteményből 59. paragrafus direkt átmásolás az ál-Izidor elnevezésű gigantikus hamisítványgyűjteménybe tartozó Dionysia-Hadrianából, és ez a tény kétségessé teszi az egész Admonito Genaralis gyűjtemény hitelességét.

 

Collectio Grimanica

 

Nevét Domenico Cardmal Grimani, Aquileia főapátja után kapta (meghalt, 1523). A 104 levéldarabból álló kéziratgyűjtemény IX. századi másolat, melynek minden egyes darabja hamisítvány. A középkori kéziratok tudós szakértője, Karl Silva Tarouca több, szintén IX. századi másolatgyűjteményekből átírt, hamisításoktól hemzsegő műnek tartja. Megszerkesztéséhez négy művet nevez meg (Quesnelliana, Collectio Rattisbonensis, Rusticus Gyűjtemény, Hispana), és keletkezési idejét a X. század elejére helyezve is elképzelhetőnek tartja.

 

 

egy oldal a Gratianus Dekretáliá-ból

 

Decretum Gratiani (Gratianus Dekretáliák) 

 

Gratianus dekretália-kollekciója egy Gratianus nevű jogtudósról (jurista) kapta nevét, aki a törvénykönyvként használt XII. századi kánonjogi gyűjteményt összeállította. A Benedek rendbe tartozó jogtudós gyűjteményének másik – kevésbé használt – elnevezése a ' Concordia Discordantium Canonum' (Eltérő Törvények Harmóniája), minek címéből már lehet következtetni Gratianus egységes lényegre való törekvésére. A gyűjtemény első része hat törvény-textusból tevődik össze, melyek összefoglaló neve a 'Corpus Juris Canonici'. Gratianus atya gyűjteménye 1917 május 27-ig a Római Katolikus Egyház törvénykönyvének alapját képezte. Gratianus atya munkájához forrásként használt: korai római törvénygyűjteményeket, zsinatok egyházjogi határozatait, pápai leveleket, korai és későbbi egyházatyák fellelhető irományait, természetesen a Bibliát, valamint a bibliamagyarázatok gazdag irodalmát. Munkája gerincét ezenfelül más, korábban szerkesztett kánongyűjtemények szolgáltatták, mint pl. a Lucca-i Anselm Kánonkollekciója, melyet 1083 körül állítottak össze. Továbbá a Chartesi Ivo, 'Collectio Tripartita' című munkája, és a szintén Ivotól származó 'Panormia' című mű is gazdag alapanyagként szolgát Gratianus atya jogegységesítő munkásságához. Szintén fellelhető még művében a Grisogono-i Szent Gergely (meghalt, 1113) kánongyűjteménye a 'Canonum Collectio Polycarpus'. Gratianus munkája jelentősége abban magaslik ki, hogy megpróbálta harmonizálni az egymásnak ellentmondó kánonhatározatokat, egyháztörvényeket, és az ezekből fakadó eltérő értelmezések megvitatásának tág teret biztosítva óhajtotta a helyes megoldást elérni.

 

De minden hamisítványdömping ellenére, mégsem tudom magamévá tenni Dr. Illig összefoglalását: „Károllyal együtt korszaka nagyjainak is búcsúzniuk kell: így apjának, Pippinnek, nagyapjainak, Heribert von Leonnak és Martell Károlynak … Le kell lépniük a színről Károly ellenfeleinek is: III. Taszilónak, Widukindnak és Harun al-Rasidnak, valamint vazallusainak és szövetségeseinek, és közvetlen utódainak. Velük együtt egy sor ország dinasztiájának, csaknem 25 bizánci császárnak, és több mint 50 pápának nincs tovább helye a valódi történelemben. Természetesen az én ismeretem csupán piciny töredéke a híres történésznek, ám szerény tudásom nem engedheti meg magának az ilyen merész elmélet elfogadását. Felsorolni is túl sok lenne a rengeteg nevet, adatot, eseményt, melyek úgy-ahogy; pontatlanul, rosszul dátumozva, felnagyítva, meghamisítva, átmásolva, vagy akárhogy rögzítve vannak ezekre az évszázadokra vonatkozóan. Igen, rengeteg levél, okmány, dekrétum, évkönyv, egyházi és történelmi munkák hitelességét, elkészítésük idejét, tartalmiságuk valóságát meg lehet kérdőjelezni. De ne felejtsük pl. el; a pápai levélhamisítványok is valami mintára épültek, magjukat alkotó nyelvezeti, szövegfelépítési, és eseményekhez kötöttségi viszonyát az összes jellegzetességgel: valahol valakik megalkották. A rég elveszett eredeti dokumentumok, vagy azok hű másolatai alapmintaként szolgáltak, a megváltoztatott, átszerkesztett hamisításokhoz, ám azok tartalmában meglévő adatok részleges hitelessége elvitathatatlan.

Vegyük pl. I. Miklós pápa (858-867), nagy számban fennmaradt leveleit, melyek között – igaz – , szép számmal előfordulnak hamisítások, de a levelek széleskörű elterjedése, és gyakori használata annyi nyomot hagyott maga után, melyeknek későbbi, visszamenőleges, 'illigi' elméleten nyugvó szervezett elosztása fizikailag elképzelhetetlen.

De kitolni időben száz évekre előre vagy hátra minden dokumentum tartalmában szereplő személyeket, eseményeket volumenében nézve elfogadhatatlan. Egyszerűen túl sok ilyen van. Dr. Illig sok esetben, nagyon korrektül hivatkozik a régészet és az okmányok között fennálló ellentmondásokra, ill. annak hiányosságaira, ám pl. az érme leleteknél nem képes kielégítő magyarázatot nyújtani. Az avar sírokban talált bizánci érmékről azt állítani, hogy azokat később verték visszamenőlegesen kitalált nevekkel, csak azért, hogy megtévesszék a kíváncsi utókort, nos az egyfajta elkeseredett erőlködésre vall. De hagyjuk Illig urat és térjünk vissza a vitatott évszázadok további fontosnak számító okmányaira.

 

Codex Carolinus

 

Állítólag Nagy Károly parancsára 791-ben, kezdték el a dokumentumok összeállítását. A kollekciónak III. Gergely pápától, I. Adorján (Hadrianus, 772-795) pápáig uralkodó római egyházfők a frank-germán királyi és egyházi udvaraiba küldött leveleiből kellene állnia. A 99 darabból álló levélmásolatból 49-nek Adorján pápát látják szerzőjeként, és ezt a 'nagyszerű' gyűjteményt Bécsben, a Nemzeti Könyvtárban őrzik. Sajnos van vele egy kis baj. Mégpedig, hogy egyetlen darabja sem származik a Vatikán pápai kancelláriájáról, mert a mese szerint – azok – a Rómából küldött eredeti levélpéldányai mind egytől-egyig 'elvesztek'. Ha Nagy Károly tényleg készíttetett egy gyűjteményt, akkor a gyűjtemény összeállítójának le kellett másolnia az egész anyagot az udvari levéltár számára. Nos, ez a Nagy Károly korából származó másolásos munka sincs meg, hanem ami van helyette az a cologni (Köln) apátság másolóműhelyében, Willibert (870-889) érsek irányítása alatt készült levélgyűjtemény, melynek vagy volt eredeti VIII. századi mintája, vagy az egészet Willibert találta ki. Másképp megfogalmazva: van egy pápai levélgyűjteményünk, amelynek egyetlen pápai hivatalban megírt eredeti darabja sincs, de még a károlyi másolatokból sem maradt egyetlen példány sem, és így a kollekcióból származó minden történelmi adat, esemény, szereplő létezése erősen megkérdőjelezhető. Az akadémista történelemírást vajon miért nem érdekli a kérdés, hogy mi lett az eredeti okmányokkal? Miért elégednek meg a szimpla 'elveszett' magyarázással, mikor több mint száz év teljes dokumentum hiányát próbálják megválaszolni. Ennek a hiánynak tudható be, hogy történészek és középkori okmányszakértők hamisítványnak tartják az egész károlyi gyűjteményt úgy, ahogy van, beleértve a Codex Carolinust is. Detlev Jasper írja a bécsi kéziratgyűjteményről: „A levelekben semmilyen dátumozás nem létezik, pápák, uralkodók, történelmi események kronológiájában teljes összevisszaság uralkodik, éppen ezért a tudományosan meghatározható eredmények korlátoltak.”

És ha már az elismert szakértőt idéztem – hadd említsem még –, hogy több érdekes dolgot közöl még Detlev Jasper, a 'Papal Letters in the Early Middle Ages' című művében a középkor legsötétebb időszakának iratszegénységéről, amit szerinte a vatikáni kancellária működésének teljes hiánya jellemez. Mint írja: „Európa egyházi levélgyűjteményeiben a Gratianus kollekció összeállításáig nem léteztek olyan pápai levelek vagy kánoni határozatok másolatai, melyek a VIII. század közepétől a IX. közepéig tartó időszakból származtak volna.” - Azaz, III. Istvántól (752-757), IV. Gergelyig (827-844) minden erre az időre besorolt pápai levél, zsinati döntés: hamisítvány, és ezen időszakra tulajdonított levelek (vagy kivonatok) csak a Gratianus megszerkesztése után lettek bemásolva a már korábban létező számtalan más Nyugat-európai gyűjteménybe.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vallasmozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr502513439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.