Káli, Visnu testét tapossa
A thugok szektája Káli istennőt imádta, aki az ellentéte volt a teremtő Visnunak.A Hindu vallás mindig is békességet, szeretet sugallt, etikája, filozófiája türelmes megnyugvást és jámbor egyszerűséget sugárzott ki magából, mely csodálatra késztette a kívülállókat is. De mint minden fényességnek, úgy ennek is megvolt a kivételt alkotó sötét része, szégyenfoltja. Ez a sötét rész volt az évszázadokon keresztül virágzó thugok gyilkos szektája.
Az első feljegyzés róluk a XIV. századból származik, de korábbi meglévőségük is elképzelhető. Ziau-d din Barni, 'Firoz Sah Története' című művében írja, hogy a 1290 körül uralkodó Delhi-i szultán ezer thugot fogott el élve, ám azokat nem végeztette ki, hanem Laknautiba, (nyugat-Bengál) száműzte őket. (Sir H. Elliot, 'History of India III.) Az indiai társadalomban a thugok felekezete egy sajátságosan borzalmas, szélsőséges szerepet játszott, olyat melyet az emberek el sem akartak hinni és amikor meggyőződtek létezésükről, akkor az még nagyobb rettegést váltott ki az amúgy is babonás hindu tömegekből. A thugok szektája Káli istennőt imádta, aki az ellentéte volt a teremtő Visnunak, ő volt a pusztítás istenasszonya, akinek az volt a feladata, hogy elpusztítson el mindent, amit Visnu alkotott. Az ősidőkbe visszanyúló mítosz szerint Káli megkövetelte híveitől, hogy mindent pusztítsanak amit Visnu létrehozott és, hogy Visnu legtökéletesebb teremtését az embert is öljék, gyilkolják. Káli hívei a thugok teljesíteni akarták ezt a beteges kívánságot és megkezdték embertársaik rituális legyilkolását. Azonban minden felkoncolt áldozat vércseppjeiből, Visnu még több embert teremtett, tehát pont ellenkező eredményt értek el a gonosz szekta tagjai. Ezért azok elhatározták, hogy áldozataikat vér kiontása nélkül fogják eltenni láb alól és erre a megfojtás gyilokmódját találták a legalkalmasabbnak. Szerszámuk, egy vékony sálszerű öv (Rumal) mindig náluk volt a derekukra kötve övként viselve, melynek nyakba vetését egészen fiatal korban már tökéletesen megtanulták. Népi elnevezésük, ezeknek az emberi démonoknak nagyon találóan a 'phansigar' – hurokdobó volt.
Érdekes módon kivételt tettek a nőkkel, betegekkel, nyomorékokkal, zenészekkel, mutatványosokkal, de már az idős férfiakat, vagy fiúgyermekeket rögtön megfojtották, ha alkalom adódott rá. Sikátorokban, faluszélen, elhagyatott helyeken álltak lesben és ha tiszta volt a terep, kegyetlen kéjjel végeztek áldozataikkal. Persze a kellemeset összekapcsolták a hasznossal, - mert valamiből meg kellett élni – és karavánok, módosabb zarándokok ellen voltak a legaktívabbak. Sokszor különböző pihenőhelyeken karavánok bizalmába férkőzve csatlakoztak hozzájuk, majd mikor számuk megsokasodott, egy elhagyatottabb helyen, az éjszaka közepén hurkot dobtak nyakukba és kezdődhetett a szent áldozásuk Káli istennőnek. Sok embert álmukban fojtottak meg, megint másokat imádkozás, vagy tisztálkodás közepette tettek el láb alól.
Vezető thug előkelőségek, 1863-ban büszkén pózolnak a kamerának.
Rendkívül jól megvoltak szervezve, nem csak papjaik voltak, de kapitányok, felderítők, kémek, futárok sokasága segítette a fojtogatók alakulatait és mesterien értettek hogy hogyan kell köddé válva eltűnni, felszívódni a zsákmánnyal egyetemben. Áldozataikat mindig elásták, vagy kutakba dobták, hogy ne leljenek rájuk egyhamar, ami bőséges időt adott számukra a visszavonulásra. A thugok számát az 1700. évek vége felé és az 1800. évek elején több tízezerre becsülhetjük és a népes bandák egész belső-Indiát rettegésben tartották.
Az angolok először nem akarták elhinni, hogy ilyen szervezet, ill. kaszt egyáltalán létezhet, és a karavánok eltűnését egyszerű banditizmus következményének tekintették. Aztán az 1800. évek elején egymásután bukkantak rá tömegsírokra, kutakban tucatszámra bedobált, legyilkolt emberekre. Akkor már a hitetlen angol tisztek is felhúzták szemöldöküket, és India kormányzója, Lord Bentinck, 1812-ben William Sleeman őrnagyot bízta meg a probléma felderítésével és megoldásával. Az őrnagynak nem volt könnyű dolga, mert a thugok szektái egy teljesen zárt rendszert képeztek, amibe nem lehetett belépni, csak beleszületés által válhatott taggá az arra érdemleges. Az őrnagy feladatát tovább nehezítette, hogy nem voltak korábbi kivizsgálások a támadások, tömeges fojtogatások helyéről, idejéről. Semmi írott adat nem létezett a felekezet létezéséről, bűntetteikről és a maharadzsák magánhadseregeinek tisztjei, annyit tudtak a thugok titkos szektájáról, mint az angolok. Tehát semmit.
Elfogott thugok az Aurangabadi tömlöcben.
Sleeman örnagy először feltérképezte a kiderült gyilkosságok helyeit, elkövetésük ismétlődő gyakoriságát, és hozzálátott a legtapasztaltabb hindu katonák különleges kiképzéséhez. Hírvivő futár rendszereket állított fel és külön adminisztrációt, mely a karavánok mozgását tartotta számon. A legveszélyesebb útvonalakon műkaravánokat szervezett, melyekben emberei gazdagnak álcázott jámbor, balga kereskedőként lépre csalták a gyilkos thug bandákat, és amikor azok az éj leple alatt kivetették volna hurkaikat, akkor rajtuk csattant a pányva, kattant a bilincs. 1830-1841 között Sleeman osztagai több ezer szekta tagot felkoncoltak, 8000 thugot fogtak el élve, akik közül legalább ötszázat felakasztottak és innen már nem volt megállás: az egyik haramia fészket a másik után füstölték ki. Lerombolták Káli istenasszony titkos szentélyeit, elégették vérrel bemázolt szobrait. A XIX. század harmadik felére az angolok irtóhadjárata sikerrel befejeződött, majdnem teljesen felszámolták Káli istennő pszichopata követőit, igaz, a nagyvárosok sikátoraiban – kevés számban – még mindig akadtak éjszakai fojtogatók, aki nem akarták feladni rituális áldozathozatalukat. A század végére azonban ezeket is elfogták, ill. kihaltak és a thugok rémületet keltő aljasságai lassan feledésben merültek.
Felhasznált irodalom:
Arkon Daraul, 'History of Secret Societis'
Patrick Brantliger, 'Confession of a Thug'
