Az Oxford Egyetem híres történelem professzora, Chris Wickham hét éven keresztül, több tucat kollégája segítségével írta meg a 'Framing the Early Middle Ages' (A Kora-középkor Keretbefoglalása) c. könyvét, melynek alcíme: 'Európa és a Mediterrán, 400-800 között'. A tekintélyes Wolfson Történelmi Díjat 2005-ben elnyerő mű semmiképp nem nevezhető átlagos történelmi munkának. A 830 oldalas, akadémista nyelvezettel megfogalmazott könyv nem a nagyközönség számára íródott, ami látható a szerző alapos felkészültségéből, a több mint 100 oldalon felsorolt bibliográfiájában, 2500 történelmi könyv, tanulmány van forrásként feltüntetve, mely hatalmas anyag mintegy 2000 szerző szellemi terméke.
A középkori világ jellegzetességei, kulturális, etnikai, földrajzi karaktarei szerinti témákat a szerző négy fejezetben; 1. államalakulat, 2. arisztokrácia hatalomstruktúrája, 3. parasztság, 4. szisztémák hálózata – vázolja fel, és mondanivalója alátámasztására feltüntetett forrásmegjelölés tömkelege tényleg lélegzetelállító. Minden fejezetben régióról-régióra járva ismerteti a helyi politikai, gazdagsági rendszerek felépítését, változásait, működési rendszerét (pl. adórendszer, adóbehajtás, törvénykezés, birtokok, bérlések stb.) és ahol kényelmes számára: a régészeti kutatások eredményeit. Tekintettel arra, hogy a könyv nem egy ember kutatásának alkotása, ezért még a szakember számára is lehetetlen feladat lenne a több mint 2000 történelmi mű leellenőrzése, minek jó része latin, német francia és más nem-angol nyelven jelent meg.
Könyvének fő célja a sötét középkor századainak megvilágosítása, gazdagítása, benépesítése egy olyan keretben, mely méltón foglalhatja magába a tárgyalt időszak életét. A 400. év körül már megkopott a Római Birodalom páratlan ragyogása, külső, de főleg belső romboló erők egyre élesebben martak bele a társadalmába, szaggatták rendjét, degradálták erkölcsét, miáltal lépésről-lépésre rontva lett az életszínvonal és vele romlott az egyéni/közösségi alkotásképesség. De még mindig jónak élhetőnek mondható a Birodalom legtöbb része, különösen a Mediterráneum; Egyiptom ontja magából a mezőgazdasági termékeket, Korzika, Ibéria, Illiricum, Kappadókia bányái még teljes gőzzel termelnek és a Földközi-tenger kikötőiben sorban kell várakoznia a kereskedőhajóknak zsúfoltság miatt. Jómódú kereskedővárosok, mintagazdaságok váltják egymást mindenfelé. Aztán szép lassan minden elkezd változni silányabb, lepattantabb, kiszolgáltatottabb lesz a világ és benne az ember. A társadalom minden aspektusában hanyatlás, visszafejlődés mutatkozik meg, de azért az élet sehol nem szűnik meg, csak minden átalakul, változik, míg minden beletorkol a szürke homály korszakába, mely korszakot sötét középkorként tartunk számon.
A középkor kezdeti szakaszában végbemenő folyamatok megvilágítására a római életmód talán legjellegzetesebb sajátosságát a villák sorsát tárgyalja:
„A Római Birodalom nyugati felét i. u. 300. körül villák sokasága uralta mindenfelé, de a 700. évekhez közeledve teljesen eltűnnek” – állapítja meg a szerző a villák sorsának szomorú tényt, és magyarázatként kihangsúlyozza, hogy a hanyatlás folyamata különböző időszakokban ment végbe és az elpusztulásuk módozatai is eltérő körülmények között mentek végbe. „Tűzkár, háború, járvány sok esetben járulhatott hozzá a villák eltűnéséhez” – furcsa módon a szerző a lehetőségek között felveti „néhányat egyszerűen elhagytak” értelmetlenséget – „más esetekben templomokká, kolostorokká alakították át azokat.” Még ha teljes valóságot tartalmaznak a felsorolt érvek, akkor sem ad választ, hogy miért nem restaurálták a megrongált villákat? Miért nem építettek újakat? A tipikus római villák erős, időálló építmények voltak: kőalapra, égetett téglából felhúzott falakat cseréptető fedte. Kényelmes, padlófűtéses helységeit keretbe foglalt ablaküveg világította meg, és az olvasó – a sok feltételezés pengetése mellett – nem kap magyarázatot arra, hogy a római villa építészeti vívmányait, előnyeit miért nem másolták? Amit a következő korok emberei építettek az magáért beszél; a silányan összetákolt, favázas, rendszerint agyagfalú 8-9. századi lakhely ablaka nem üvegből, hanem szárított birka hólyagból készült, padlófűtés helyett félig-zárt tűzhelyek, kandallók ontották magukból mérgező füstjüket a bentlakókra. „A módosabb frank-germán vidéki nemesség (arisztokrácia) a korábbi villák helyett, több apró helyiségből álló, félig földbe süllyesztett 'grubenhauser' típusú favázas lakóházat emelt,” Ez volt a maximum, amit a pogány-mentes keresztényi civilizációs-szint képes volt produkálni.
„Észak-Galliában 350-450 között épültek az utolsó villák, míg délen a Mediterrán térségben a 7-8. században szűnik meg teljesen a villák építése. A földbirtokosok (grófok, bárók) udvarházai, kastélyai minőség és komfort szempontjából csak a 12. században érték utol a római villák lakhatósági színvonalát. Semmilyen régészeti lelettel nem rendelkezünk a 8. sz. utáni közvetlen évszázadok vidéki arisztokrácia lakhelyeit illetően, nem tudjuk milyen praktikus elemeket, megoldásokat használtak lakhelyeik kényelmessé tételéhez.” A régészeti lelethiány ellenére mégis bátran kijelenti, hogy az arisztokrácia továbbra is roppant vagyonok felett rendelkezett, ám pazar gazdagságát nem lakóhelyeik megfelelő megépítésére, hanem templomok felhúzására, ékkövekkel kirakott pompás ruházatokra és magánhadseregek fenntartására költötte. Ez így nagyon szép magyarázat lenne, de a katonaságot is el kellett valahol szállásolni, az elesetteket eltemetni, márpedig hiányoznak a sírok, és a hadi-népek épületmaradványai sincsenek még felfedezve. „A meroving időszakból még egyetlen királyi-hercegi palota nyomára sem sikerült rábukkanni.” … Megkérdezhetné az olvasó: na és a Karoling korszakból?
A 'Gall és Francia' alfejezetében utal a dokumentumhagyaték és a régészet anyaga közötti hiányosságra: „A Gall törzsi társadalom világából történő áttérés a francia életforma jellegzetességeibe, régészeti vonatkozásban követhetetlen”.
Itáliai arisztokrácia folytonossága – Galliához hasonlóan – az idő múlásával megtörik, a nemesség életnívója elenyésződik és gyökeres változásokon megy át a 400-800 évek közötti időszakban.
Itália ismertetésénél, mint egy kezdésként kiemeli, hogy a gót Theodorik tisztelte és nagyra tartotta a szenátus intézményét, a barbárnak mondott gót hódítás meghagyta, sőt megerősített az ősi szenátor családokat, mint az Anicii, Ruffi, Festie, továbbá a gótok nem voltak hátráltatói a gazdaság/kereskedelem szabad érvényesítésének, támogatták a kultúrát, vallástéren türelmesek voltak: megengedték a pogány és gnosztikus iskolák kötetlen működését. Itália nem a gótok miatt roppant meg. Mégis számos esetben Wickham a 'gót háború' kifejezést használja Jusztinianosz császár pusztító kártevésére, miáltal azt sugallja, hogy a gótok és nem a gyengeelméjű császár okozta Itália tragikus hanyatlását.
A jellegzetes itáliai településforma – az 'incastellamento' kezdeti kialakulását az akadémista történészek többsége szeretné a 8-9. századra visszatolni, ám számukra kiábrándítóan hathat Wickham közlése: „Lazio területén a közelmúltban véghezvitt incastellamento-ásatás eredményei 10-11. századi építményekről tanúskodnak. A leletekből lehetetlenség 900 év előtti lakhatást kiolvasni.” A régészet ellentmondásba keveredik az okmányokban meghatározott állításokkal szemben az itáliai középkori építészet másik jellegzetességével – a 'domoscultae' – esetében is, mikor a régészet száz vagy annál is több évkülönbség eltéréssel határoz meg egy-egy feltárt épületet. Capracorum domuscultae központja, a vatikáni feljegyzések szerint már a VIII. században felépült, ám a római British School által végzett ásatások lényegesen későbbre (IX. sz. vége) datálják az általuk feltárt falmaradványok létrehozását. Minden ilyen esetben a történész kénytelen szembesülni a kéziratok megbízhatatlanságával, a kronológiai ellentmondásokkal, mely jogosan támaszt kétséget az adott okmány autentitását illetően.
Könyvében a szerző számtalanszor rámutat az okmányokban említett épületek régészet általi beazonosíthatatlan ellentmondására. Itália esetében példának hozza fel a Longobárd királyi okmányok gyűjteménye (Leges Longobardum) egyik fontos kéziratát (Memoratorium de Mercedibus Comacinorum), amiben paloták felújítására, bővítésére megadott részletes kivitelezési utasítások, adatok és azok árlistája olvasható. De a munkálatok véghezvitele csak papíron van meg, mert az eddigi feltárások alapján valós voltuk alátámaszthatatlan. Szokásos megjegyzés: „még több ásatásra lenne szükség.”
A pogány időszak pedánsan rögzített adminisztrációs feljegyzései folytatásának hiányát néha csalódottan veszi tudomásul Wickham. A 'Kelet-Mediterrán' c. alfejezetében kétszer is megemlíti a 650. év utáni időszakra, bizánci területekre jellemző földbirtokok tulajdonjogának hiányos, illetve egyáltalán nem létező dokumentációját, más szóval semmi adatunk nincs, hogy melyik görög arisztokrata család hol, mennyi ingatlant mondhatott magáénak. Ugyanerre az időszakra a régészet is silányabb készítésű termékek leleteit hozta felszínre mindenfelé Kis-Ázsiában és Anatóliában. A visszafejlődés okaként a hagyományos kereskedelmi régiók közti hanyatlást tartja elfogadható magyarázatnak.
'Politikai összeomlás és államépítés északon' c. alfejezetében a dán-viking kincsleletek esetében 200 éves kiesést látni: „Dániában sok gazdag, 3-6. századból származó aranyleletet találtak, míg a 9-10. századból jobbára ezüst kincsek kerültek elő.” Habár számos gazdag Dán lelőhelyet ismertet (Sjaelland-Stevas, Gudme stb.), de azt, hogy miért nincs semmi lelet a közbeeső kétszáz évből nem óhajtja megmagyarázni. Fyu szigetén található bronzműves műhelykultúrával rendelkező Gudméből több mint ötven ház maradványa, vas, üvegtárgyak mellett a temetőjéből aranyékszerek kerültek elő. A település 400-500. évek tájékán élte virágkorát. Ebből az időszakból másik féltucat gazdag dániai lelőhelyet említ még: majd kétszáz évig semmi, mintha megállt volna az idő.
A 8. századra vonatkozó bemutatását, észrevételeit szinte minden esetben az okmányhagyatékra történő hivatkozással indítja, majd lépten-nyomon azokra támaszkodva érvel, mert érthetetlen módon az általa áttanulmányozott 2000 szakmunkában ezeken kívül megfelelő érvelésalapot biztosító adatokat képtelen volt lelni. Sokszor hivatkozik kevésbé ismert dokumentumra, mint a 'Passio Praejecti' c. hagiográf szerzeményre, kijelentve: „a 680. körüli okmány, Clermontból származik …”, holott egy igazi profi történésznek ilyenkor legalább lábjegyzetben megillene említeni, hogy a legkorábbi fennmaradt Passio Praejecti másolások a 10-11. sz. termékei és egyáltalán nem biztos, hogy létezett annak egy 7-8. században íródott 'eredeti' változata. A dokumentumokból kiolvasható adatok minden lazaság ellenére mégis problémát jelentenek Wickhamnek, mikor megjegyzi: „Az okmányok alapján említett Alemann (germán) arisztokrácia 8. századi lakhelyeit csupán feltételezni, de pontosan beazonosítani nem lehetséges.” Egyetlen határozott példát képes felhozni, ahol a régészet pontosan alátámasztja az odaillő dokumentumot, melyben Chur apátja 765-ben irt végrendeletében a Rajna felső folyásában lévő Sagoga nevű település központi házáról (sala in castro) rendelkezik. A 8. századi települést, az okmányban említett 'hosszúházzal' egyetemben sikeresen megtalálták, feltárták.
Az általa tárgyalt évszázadok második felében végbemenő kulturális cserék következményében látja a beazonosíthatatlan – melléklet-nélküli – sírok elterjedését, figyelmen kívül hagyva, hogy az ilyen sírokat, pont a sírleletek hiánya miatt nagyon nehéz egy határozott időszakra datálni. „Lorraineben a közemberek temetkezési szokása megváltozik és a 8. századra teljesen eltűnnek a melléklettel ellátott sírok.” Magyarázatként Guy Halsall érvelését idézi, miszerint a 8. századi temetkezési szokások gyökeres változását a sokszor rokoni kapcsolatokkal rendelkező, egyenlő státuszú vezetőcsaládok egymás közötti versengés csökkenésében kell keresni, melyben már nem volt fontos a társadalmi helyzet ilyen formájú demonstrációjára. Wickham osztja Halsall véleményét, hogy „egy új eltérő határozottságú erő hatalomba lépése megváltoztatta az addig fennálló hierarchia rendjét, életmódját és temetkezési szokását.” Anélkül, hogy konkrétan kimondanák, a keresztény hit felvételében látják a gazdagon feldíszített Meroving sírok eltűnését és a Karoling temetők beazonosíthatatlan hiányát. Sajnos az ilyen magyarázat még gimnazista szinten is igen gyenge.
A 'Városok' c. fejezetében pezsgő, élettel-teli városokat vél látni, pl. Mainz városát arisztokrata központnak mondja, holott a polgári élet jellegzetességeit csak a X. századtól lehet nyomon követni. Párizs, Reims, Trier mind kiemelkedő városközpontok voltak – szerinte –, melyek „biztosan jelentős kereskedelmi központok lehettek.” De hát mihez viszonyítva voltak ezek a városok 'jelentős' központok, mert ha pl. Triert nézzük, akkor a 8. századi Trier halvány árnyéka volt csupán a virágzó III. századi császárkori Treveri városának. A városok helyzetének tisztázása nehezen fogalmazódik meg nála, és nem mentes az anomáliáktól: „Párizs fontos központja volt a helyi arisztokráciának, de az, hogy ott rezidenciájuk lett volna vagy, hogy ott laktak volna: bizonyíthatatlan.” Hogyan lehetett Párizs fontos városközpont, ha nem éltek ott jómódú nemesek? Ezen városok kézműiparát, fontos szakmák 8. századi műhelykultúráját a szerző nem ismerteti, miután meg lehet kérdeni: akkor mi által volt a város pezsgő, élettel-teli helyiség? Csak nem a misézgetéstől?
„A kora-középkori városok lakosságára vonatkozó becslések, számadatok egytől egyig spekulatív jellegűek és tudományosan alátámaszthatatlanok. A számbeliségre vonatkozó kortárs közlések teljesen retorikusak és az ebből a hiányból fakadó problémát pótolni igyekvő későbbi történészek kalkulációi vagy merészen optimisták vagy elszomorítóan pesszimisták.” Ezért a szerző is megkerüli ezt a problémát, és a négy évszázad vizsgálódásában egyetlen nyugat-európai város népességét sem hajlandó megsaccolni. Még hozzávetőleges számot sem hajlandó megadni, mintha mindegy lenne, hogy kétezren vagy húszezren lakták volna az általa épp bemutatásra került várost. Kései példaként – pontos forrásra támaszkodva – ugyan említi Pisa városát: 1228-ban 25000 lakták, a 11. században talán tízezren, dehogy mennyi lakossa volt Pisának az általa megvilágított századokban, arról egy szót sem szól. Évszázadokat rendületlenül átívelő folytonosságot vázol fel anélkül, hogy az adott város virágkorát és hanyatlását külön kidomborítaná, így az olvasóban egy olyan kép alakul ki, mintha ezek a városok törés nélküli közösségek, élettől lüktető polgári központok lettek volna 400-tól 800-ig. A kor okmányirodalmára támaszkodva aprólékos bőséggel részletezi a városok életére kiható vagy azokat direkt befolyásoló politikai-társadalmi változásokat, melyeket az uralkodók által kibocsájtott dekrétumokból lehet kikövetkeztetni, de ezen a városok kézműiparáról, termékeiről, és főleg a temetőiről egy sort sem irt. Rengeteget foglalkozik a 8. századi vidéki és városi arisztokrácia életének minden aspektusával, de egyetlen 'arisztokrata' sírt sem ismertet, és a század szegényes – vagy nem létező – hagyatékhiányát meg sem kísérli megmagyarázni. A frank-germán városokkal kapcsolatos közlés-visszafogottsággal szemben a Galilei-Tó déli részén egykor álló Szkitapolis (Bet She'an) városáról minden akadály nélkül képes egy szakképzett történészhez méltóan ismertetni, hogy a város virágzása csúcsát i. u. 500. körül érte el és akkor harmincezren lakták. Szíria és Palesztina számos helységeiből jelentős mennyiségű leletet említ a kézműipar és a hagyományos műhelykultúrák töretlen folyamatosságát bizonyítva. Emellett nem is feltűnő, hogy a frank-germán területekre vonatkozóan ugyanezt a színvonalú bemutatást elhanyagolja. Természetesen Wickham is tisztában van a rendellenességgel és a 'Nyugat-Mediterrán Városi Gazdálkodás' c. alfejezetében így fogalmaz: „Az itáliai városok középkori helyzetéről, állapotáról folytatott vitákat felélénkíti, tovább gerjeszti a régészeti leletek szegénysége és az avval szemben álló, okmányirodalomból kiolvasható gazdagság közötti éles ellentétek halmaza. Minden szakszerű gondos feltárás ellenére a régészet csak szegényes, gondatlanul épített konstrukciókat képes feltárni, melyek silánysága nagyon messze áll a kéziratokban leirtóaktól. (…) A dokumentumok narrációjában említett emlékekre (épületekre) rálelni eddig még nem sikerült, pedig nagyszabású ásatásoknak lehettünk tanúi Brescia történelmi központjában, a milánói metró építésénél és Tours belvárosában lezajlott kutatásban. Ezeken a feltárásokon szinte semmilyen jelentősnek mondható, 7-9. századból származó épületmaradványra nem leltek, sőt a jelek szerint évszázadokon keresztül semmilyen építkezés nem volt ezekben a városokban.”
„Az általam vizsgált időszak Itáliájának városi élete, polgári folytonossága megértéséhez rendkívül fontos figyelemben venni a régésztudomány eredményeiből elénk táruló adatokat, melyek egységesen évszázadokon keresztül áthúzódó krízist vázolnak föl. A feldolgozott eredmények szerint: teljesen megszűnik a cölöpvasas építkezés, a csatornázás, vízvezeték-hálózat kiépítése/karbantartása, eltűnnek a többszintes házak, a közterek, parkok, rendezett utcasorok, nincs többé ablaküveggyártás-hasznosítás és minden épület kizárólag törmelékanyag felhasználásával épül meg. Nem épül több híd és a kővel kirakott utcákat, utakat a döngölt földborítás váltja fel.” Az ilyen lesújtó szakvélemény idézése ellenére mégis visszazuhan mondanivalójában az okmányirodalom állításaiba, mikor később így erőlködik: „Teljesen elképzelhető és nagy a valószínűsége a 750. év körüli időszaktól végbemenő itáliai urbanizációs újjászületés folyamata, mely minden bizonnyal felélénkítette, ismét felvirágoztatta a városi ipart és kereskedelmet.” De hát milyen bizonyíték van erre a virágzásra a papi feljegyzéseken kívül? A kézzelfogható bizonyítékok hiányát érezve nagy nehezen azért Wickham kimondja: „Ám a városi újjászületés mértéke, milyensége pontos meghatározásához még további feltárások szükségesek.”
De mi az, amit meglehet határozottan állapítani a régészet segítségével? „Monumentális rombolás nyomaira lelni a Capitolium és Róma számos területén, melyek magukon hordozzák az épületek szisztematikus szétverését, fürdök, víztárolók szándékos betemetését, utcák, terek eltorlaszolásával járó városi rendezettség felszámolását. Ezek a negatív folyamatok a 6. századtól fokozatosan felgyorsultak.” Ilyen elemzések ismeretével bizony nehéz feladatnak tűnhet az évszázadok kiszínezése, felöltöztetése, mely mellett fel sem tűnhet az olvasónak, hogy a szerző sehol nem mutat rá a számtalanszor kihangsúlyozott visszafejlődés, gazdasági-társadalmi összeomlás, valamint az életszínvonal, életminőség mély zuhanását kiváltó valódi okra. Igaz, néha mintha elvont értelmezésben utalna rá az ókori pogány városok pusztulásával kapcsolatban: „A masszívan megépített császárkori fórumok módszeres szétrombolását régészeti bizonyítékok sora támasztja alá, mely pusztításnak a keresztény templomok építéséhez szükséges kőanyag megszerzése volt az egyetlen magyarázat.”
Az okmányhagyományra erősen támaszkodó szerző minden határozott történelmi vonalvezetése ellenére folyamatosan felhívja olvasói figyelmét a 8. sz. régészeti lelethiányra egy üresen tátongó gödörre, egy olyan problémára, amire még eddig nem sikerült semmilyen értelmes magyarázatot összehozni:
„Régészeti szempontból szerencsésnek mondható Lyon városa, ahol a korai-középkorról az egymást követő feltárások egy határozottabb képet képesek nyújtani. Lyon a többi fontos ókori városhoz hasonlóan a császárkorban élte fénykorát és egészen a 600. évek elejéig sűrűn lakott jómódban élő város maradt. A 7-9. sz. között lényegesen kevesebben lakták és az általános szegénység miatt ebből az időből nagyon szegényes hagyaték maradt ránk. Az importált áruk forgalmát úgyszintén csak a 600. évek elejéig lehet régészetileg bizonyítani az utána következő időszak kereskedelméről dokumentumok tesznek tanúbizonyságot, ám a régészet eddig képtelennek bizonyult kellő mennyiségű tárgyhagyatékkal alátámasztani az iratok állításait. Lyon újjászületése a X, században kezdődött el. (…) Aix-en-Provencben hasonló helyzetet találni, mint Lyonban. A legkomolyabb ásatások az ősi katedrális környékén voltak kivitelezve, mely templom építése az 500. évek elején kezdődött el. A 7-8 sz. városi/polgári életre utaló nyomokat nagyon nehéz kimutatni. Az előlelő császári múlttal büszkélkedő püspöki székhely, Arles központjában végzett ásatások adataiból a város gazdasági, polgári, életminőségi-csúcspontját a 4. században élte meg, ezt a gazdagságot minden gond nélkül nyomon lehet követni a megásott területek leletanyagából. Utána mintha elvágták volna a városi élet folytatását, és érthetetlenül Arlesben is hiányoznak a 7-8. sz. építkezésrétegei, azaz 200 éven keresztül semmi nem épült a városban.”
„Marseille kikötő ásatási kiértékelése szerint a 7. sz. közepéig gazdag leletanyaggal lehet bizonyítani a hosszútávú – főleg afrikai – kereskedelmi termékek forgalmát, használatát. Dehogy mi történt a tengerentúli kereskedelemmel ezután, arra nincs magyarázat, mivel az ásatásokból a régészet számára hasznosítható hagyaték nem került elő. Különösen zavaró és érthetetlen a 8. sz. kereskedelemére, városi élet sajátosságaira, fejlődési szintek változására utaló leletek hiánya.”
A 8. sz. régészeti-lelethiány kétségtelenné teszi a dél-itáliai hosszútávú kereskedelem eltűnését. „A bizánci felügyelet alatt lévő tengerparti városokban a 630. évektől fokozatosan csökken az afrikai termékek forgalma, míg 700. után ezek a termékek már sehol nem találhatók meg.”
„A Genovai Katedrális ásatási rétegeiből látni, hogy a komplexumot évszázadokon keresztül bővítették, újjáépítették, új sírkamrák, üregek lettek kialakítva, ám a 8. sz. rétegnyomait lehetetlenség meghatározni.”
Könyve utolsó részében, a 'Kereskedelmi rendszerek' c. fejezetben nagyon korrektül kifejti, hogy az írott forrás nem mindig elegendő bizonyíték és ezért minden esetben fontos a régészeti leletek tanúsága. Az évszázadok hiányosan szürke sivárságát értékkel megtölteni óhajtó szándékhoz bizony szükség lenne a föld mélyéről előkerült tárgyak, épületmaradványok bizonyságaira, mert a papok feljegyzéseire támaszkodva csak egy 'mezítlábas' történelemismeret alakulhat ki. Ezért Wickham az egész eddig kifejtett elméleteit, kijelentéseit – ami maga a négy évszázad 'keretezése' – a régészeti bizonyságok felvonultatásával igyekszik hitelesíteni. A tanúságtételt biztosító leletanyagot – igazi akadémistához illően – nem a vasműveltségben, fegyver-acélvértezet, szerszámgyártás tárgyaiban, vagy a temetők sírmellékleteiben találja meg, hanem a kerámiatöredékekben. A 7-9. sz. kerámiamaradványok egy olyan százszor megrágott csontot képviselnek melyeken még minden rágcsálás ellenére maradt elég cafat, minek ismételt majszolásával fellehet öltöztetni a századok sötét csupaszságát. A kerámiákkal való spekulálás különösen fontos a rendkívül szegény leletanyaggal rendelkező Karoling korszakot illetően, mely hiány miatt különben az egész korszak valódisága megkérdőjelezhető. A szakértőnek kinevezett történészek – mint Wickham is – a fém és üveghiányt, az anyagok széleskörű újrafelhasználásával, újraolvasztásával magyarázzák ám ez nem ad választ a császárkorból megmaradt gazdag leletállomány megmaradására. Ezeket a tárgyakat miért nem hasznosították/olvasztották be újra? Ezek minek köszönhetően maradtak meg? A szegényes magyarázat tovább gyengül ha arra akarunk választ találni, hogy a fémolvasztókat, fémfeldolgozó műhelyeket miért nem lelik meg? Igen a fémet újraolvasztják, de a kemence nyoma, a huta gödre, égetett fala, a vassalak, hamu, korom megmarad, mint az meg is maradt több helyen, különböző korokból, kivéve a Karoling környezetet, érát. Ahol létezett fémfeldolgozó műhelykultúra, annak ott nyomait meg is lelni, mint a Sevilla környéki bronzöveket, csatokat gyártó öntőműhelyek esetében, melyek Gisela Ripoll szerint a 650-800. évek között folyamatosan üzemeltek és termékek sokaságát állították elő. Az itt készített jellegzetes csatok messze vidékekre is elkerültek.
Tehát ahol nincs fémműveltségre utaló nyom, várkastély rom-maradvány, ráadásul még a temetők is hiányoznak, ott tökéletesen elég a cserépdarabok gazdag törmeléke a pazar birodalom létezésének bizonyításához. (Egyes történészek végnélküli lehetőséget vélnek látni a cseréptörmelékben, mellyel szerintük hitelesíteni lehet a papi irományok hihetetlen állításait.) Nagylélegzetű művében Wickham legalább 70-80 alkalommal hivatkozik kerámiával kapcsolatos tudományos adatra, míg a vasgyártást mindössze négy helyen hozza szóban. A korábbi pogány római korszak vasgyártását egészen a középkor kezdetéig minden gond nélkül lehet követni a feltárások anyagából, ám onnantól, a középkor e szakaszára specializálódott történészek az egész fémműhelykultúrát elhanyagolható mellékügynek tarják: Dietrich Claude, 'Kereskedelem' c. könyvében egyebek között a nyugat-Mediterrán kereskedelmét és a különböző fajta árucikkek forgalmát ismerteti az 500. évektől, mely fejezet 32 oldalából 13 oldalt szentel az olyan áruk forgalmára, mint arany, fűszer, selyem, brokát, ékszer, míg a gyapjú, vászonszövet, bőráru kereskedelmét egy oldalban sűríti össze, addig a vas/acél kereskedelmi előfordulását mindössze 15 sorban említi meg.
Franciaország Karoling-kori arisztokráciája vagyoni helyzetével több helyen is foglalkozik és könyve vége felé a szerző elégedetten összegezi: „az arisztokrata réteg gazdagságára vonatkozó írott forrásokat megerősítik és összhangba helyezik az időszak kereskedelmi életére vonatkozó dokumentumok közlései.” Ez azt jelenti, hogy az egyik kézirat alátámasztja a másik kéziratot, míg a Meroving-kori arisztokrácia gazdagságának felmérése esetében sírmellékletek értékes leletanyaga (ékszerek, üveg, fémtárgyak) tanúskodik, addig a Karoling áruk sokaságát vagy az azokat előállító műhelyeket még eddig nem sikerült megtalálni. Tehát hiába beszél feltételes módban a szerző: „A gazdagok nagy tételben igényelhették az áruk sokaságát, különösen a luxuscikkeket, és a kereslet folyamatossága néhol kézművesréteget hozhatott létre, elősegíthette a helyi ipar kifejlődését, melyben magasan képzett mesterek irányításával 'nukleusz' műhelyekben készíthették áruikat.”
Érdekes módon a forrásként feltüntetett 2000 szerző között nem szerepel Heribert Illig neve, sem az Illig által felvetett egyik lényeges probléma megválaszolása. Igaz Wickham majdnem középen kettészeli az Illig által megkérdőjelezett időszakot, ám a 8. századi – főleg Karoling – lelethiányra mégsem képes kielégítő választ nyújtani. Valahol meglehet érteni, hogy Illig kételyeit – nevével együtt – meg sem említi, hiszen Illigből egy szalonképtelen idiótát csinált az európai akadémia, dehogy Horst Fuhrmann vagy Detlev Jasper munkásságát is teljesen kihagyja az magáért beszél. Tudniillik Wickham könyvének gerincét a kora-középkori okmányok anyagára építi, tehát akkor tisztában kéne lennie az ezzel az íráshagyatékkal felmerült hatalmas problémák tényével is. Fuhrmann és Jasper tucatszámra ismertetik a kor hamisított dokumentumait, évtizedek kéziratgyűjteményeiről bizonyítják, hogy azok jóval később szerkesztett hamisítványok, interpolációk. Ennek tudatában – egy igazi mester-történésznek – szabadon, minden megjegyzés nélkül idézni, hivatkozni ezen kor okmányaira csak azért, mert szépen belesimulnak a mondanivalóban: szakmai elfogultságra vall.
A négy évszázad benépesítse, konkrét keretbe foglalása csak részben sikerült a szerzőnek, mert csupán részleges halvány fény sikerült vetnie a legsötétebbnek látszó 8. évszázadra, de különösen a Pippin-Nagy Károly gazdag birodalmának okmányirodalmon kívüli bizonyításával maradt adós. Az afrikai, ibériai, közel-keleti helyzet aprólékos bemutatása kétségkívül jelentősen gazdagítja ismereteinket, ám a 8. sz. frank-germán világ tündöklő létezését sehogyan nem volt képes alátámasztani. Nem mindegy, hogy mennyi a valóság és az igazság a hivatalos történelemtanítás ezerszer elszajkózott anyagában, mert nem mindegy, hogy tényleg voltak-e győzedelmes háborúk, fényes hadseregek, királyi paloták, várak-erődök láncolatai vagy az egészet a papok találták ki. Volt-e egyáltalán Karoling Birodalom és tényleg nagy volt-e Károly? Nekünk magyaroknak különösen fontos lenne az igazság, mert nem mindegy, hogy történt-e valaha akármilyen komolynak mondható frank-germán támadás a magyarok által lakott területek ellen, tényleg irtotta-e egy 'nagynak' nevezett Károly a Kárpát-medence népét: vagy pedig ideje lenne korrigálni az erre az időre eső akadémista történelemoktatás anyagát. A szerzőnek éppen ezt a bizonytalanságot nem sikerült bekereteznie a 800 oldalas könyvében, és attól függetlenül, hogy művével a nyugati világban mindenfelé sikert és szakmai elismerést aratott – mégis egy magyar történész érthető módon csalódottan teheti le Wickham vaskos kötetét.
Guthrie, William Keith: Orpheus and Greek Religion
William Keith Guthrie (1906-1981), az ókori filozófia laureátus professzora, a Cambridge Egyetem Péter-háza nevű kollégium ékesszóló előadója, a több kiadást megélt Orfeusz c. könyv szerzője, ami először 1935-ben jelent és mind a mai napig az Orfeusz kultuszról íródott szerzemények között az egyik legmeghatározóbb műnek számít. Talán nincs is még egy olyan isten-hős, aki történetével, misztikájával úgy megihlette volna a váltakozó korok gondolkodóit, művészeit, mint Orfeusz. Orfeusz népszerűségét főleg a sokrétű mitológiai megjelenése; varázsló, zenész, filozófus de mindennek felett az örök élet lehetőségét hirdető, megváltó-isten. Orfeusz mondaköre mind a mai napig érdekes és izgalmas irodalmi alkotásokat hoz létre, és ennek a kultusznak köszönhetően rendszeresen újranyomtatják (mint Gutrie könyvét is) az orfizmus szakavatott ismerői műveit. Ezért minden evvel a témakörrel foglalkozó alkotás széleskörű érdeklődésre számíthat, mely érdeklődés az elkövetkezendő időkben is meg fog maradni. A rendkívül szétágazó, sokszor egymásnak ellentmondó, máskor fájóan adathiányos orfizmus következetes racionalizmussal történő bemutatása legalább olyan nehézségékbe ütközik, mint a Mithras Misztérium elfogulatlan megértése. Gutrie rendkívül gazdag ismeretanyagot közöl, melyek képesek lehetnek bizonyos fokig majdnem teljes képet vázolni, de a kutatási eredményeinek aprólékos bemutatása mindenféleképpen dicséretes.
Könyve elején összefoglalja a fontosabb tudnivalókat: Orfeusz élete, karaktere, más istenekhez való viszonya, majd vakvágányra térve a hős, istenfigura történetiségén kezd el spekulálni, olyasmiben mélyedve, mely sehova sem vezet. Nagy lendülettel részletezi az Orfeusz kultusz jellegzetességeit, annak vallási értelmezéseit, és a vallássál járó szokások, szertartások hagyományát. Bemutatásában alapelvként határozza meg: „Az orfizmus egy aszkézist gyakorló életvitel volt.” Szokásaikról, közösségeik életéről, szertartásaik lényegiségéről kevés feljegyzés maradt fenn, ezek közül Hérodotosz megjegyzését, mint a legősibb hiteles bizonyságot idézi, – miszerint – a gyapjúholmi tiltva van a templomokból és a gyapjúban történő temetkezés is tiltott a követőknek. Euripidész és Platón említik, hogy az orfikusok tartózkodtak a húsevéstől, elvetették az oltáron történő állatáldozást, mert azt az oltár beszennyezésének, a templom megszentségtelenítésének tartották.
A szerző végigtárgyalja az Orfeusz hagyomány minden aspektusát; trákiai volt-e eredetileg vagy sem, egyáltalán honnan származik története, hol kezdődött el kultusza, az argonauta hősök között ott volt-e vagy sem, miként volt a feleségével (Euridiké) történt eset, továbbá; a napistenhez, Apollóhoz való viszonya, fontos még, hogy milyen személyisége volt Orfeusznak, és természetesen alaposan kielemzi a túlkomplikált orfikus teogónia minden rendszerét.
Minden egyes érvét, elméletét az ókor nagy gondolkodói, művészei idézésével támasztja alá (Euripidész, Platón, Pauszaniasz, Eudémosz, Hellanikosz, Rodoszi Hieronymus, Hermesianax, Philostratosz, Aiszkhülosz, Ovidius, Vergilius, Plutarkhosz, Cicero, Sztrabón, Lukianosz, Apollóniosz), és még vagy két tucat ókori szerzőt idéz folyamatosan. Műveik segítségével aprólékosan végigtárgyalva Dionüszosz gyermekkorát, játékait, mítoszának minden részletét; mindenki véleményét, megjegyzését, feltételezését ismertetve.
„Mint egy misztikus vallás alapítója, Orfeusz elsőként avatta (teletai) be a közönséges halandókat, az örök élet misztériumába. Ezt Platón és Arisztophanész is alátámasztják.”
Többször elismétli, hogy Orfeusz a teletai (beavatás) feltárója, felfedője, de mi is volt a beavatás lényege, rítusa természete, arról nem ír egy sort sem. Feltételezésekbe bonyolódik, mikor minőségi különbséget próbál felállítani az eltérő misztikus beavatási szertartások lényegisége között – szerinte – a követőnek, a szent orfikus drámák, rituálék megértéséhez jóval több tudásra, tapasztalásra volt szüksége, mint az eleuziszi beavatásnál elérhető élménysorozat: „de még ennél is többre volt szükség akkor, ha a legmagasabb és legteljesebb értelemben valaki 'Bakkhosszá' akart válni. Az ilyesmire vállalkozónak meg kellett tanulnia a dráma és szertartásszövegek mögött rejlő mély jelentéseket, és ezen a jelentőségteljes tanításokat a szent orfikus iratok tanúságaiban lehetett csak megtalálnia.” Mint annyi más helyen a szerző mindenre mutogat, ami a misztikában avatott egyéneket taníthatta, irányíthatta lelki kibontakozásuk útján, csak a legfontosabb személyes, belső élménysorozatokat kiváltó rítusok tárgyalását nem hajlandó figyelembe venni. Helyette elvezeti olvasóját a szemfényvesztő pózoláshoz, a lerészegedéshez, meg 'szentiratokhoz': „Az ősi krétai Orfeusz kultusz három fontos gyakorlati tulajdonság jellemzi; kígyót formáló jelkép körmenetben történő felmutatása, az áldozati bika legyilkolása és felfalása, a fiatal harcosok hadi-tánc bemutatója, melyben a táncosok karjaikat egymáshoz csapkodták. A szertartások táncai, mint az esővarázslás, apoteózis-varázslás, beavatási-tánc, felkelő napot köszöntő-tánc, sokaknak minden mélyebb értelem nélküli táncok lehettek, melyben a tánc a ritmusa, a mozgás magában rejlő gyönyöre jelenthette a boldog participációt.” Az állatok széttépését és elevenen történő felfalását több helyen is hangoztatja és nem zavarja, hogy ez ellentmond a korábban hangoztatott megjegyzésekkel, miszerint a misztikus vallások követői tartózkodtak a húsevéstől.
„Eközben a Dionüszosznak tulajdonított orgiasztikus vallásgyakorlat egyre nagyobb teret nyert Görögországban. Őrjöngő felvonulások, féktelen éjszakai bolyongások, fáklyásmenetek, elkábult rajongók vonaglása, állatok széttépése és nyersen való felfalásuk volt a tipikus velejárója a kultusz elterjedésének.” Ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket több helyen mantraként ismételget, melyeket minden esetben két forrással támaszt alá; az első az erőszakos pogány gyűlölő, Firmicus Maternus, míg a másik Euripidész Bakkhánsnők c. drámája. Euripidész drámája irodalmi alkotás, melyben allegorikus meseszimbólumok segítségével fejezi ki a szerző mondanivalóját, az élő állat széttépését, befalását – mint misztikus szertartásokban előforduló praktikát – hiteles beszámolónak venni badarság. A vakon gyűlölködő keresztény Firmicus Maternus feljegyzéseire kár időt pocsékolni, még annak ellenére is, hogy Guthrie merészen leszögezi: „Mindenképp Firmicus a legfőbb tanunk” és, hogy „megbízhatunk Firmicusban”.
Kübelé frigiai istennő rajongó papjai (Korybantok) extázisában (isteni őrület) lehetségesnek tartja a 'hallucinációt', dehogy ezt a hallucinációt mi váltotta ki, avval ő maga sincs tisztában, és így haszontalan elmélkedéseivel akaratlanul is félrevezeti olvasóját: „Az eleuziszi hierophant szó szerint egy mutatványos látványosságszervező volt és nem lelki-irányító tanítómester. A szertartás véghezvitelében zajló hatások az isteni jelenlét mindent átjáró valóságát, valamint a beavatott részességét a megváltás folyamatában voltak hivatva bizonyítani, meggyőzni a beavatásra érdemelt követőt az ott jelen lévő isteni erő hatékonyságáról. Az izgalomtól felkorbácsolt jelölt azt láthatta, hogy az istennő és gyermeke szemei előtt jelenik meg, a zene, a himnuszok ritmusa és a fényeffektusok félelemmel vegyes tisztelettel önthették el a beavatásra váró szívét-lelkét, és hogyan is maradhatott érzéketlen az ilyen nem mindennapos élménysorozat közepette? Miért ne hitte volna, hogy ezután ő nem egy gyökeresen megváltozott, megváltást kiérdemelt valaki?” Guthrie evvel a gondolatsorral ismét lekezelően azt feltételezi a misztikába avatott követőkről, hogy azok hiszékeny ostoba emberek voltak, akiknek egy kis füstös-homályos szemfényvesztés elég volt lelki szükségleteik kiélésére, a földöntúli erők megtapasztalására. No és az Orfeusz-követők beavatása? „Ennek megválaszolásánál erősen hiányos evidenciával találjuk magunkat szemben, és ez miatt nagyon óvatosan kell haladnunk.” De sem óvatosan, sem óvatlanul nem válaszolja meg a saját kérdését, hanem átlépi a téma folytatását és más dolgok fejtegetésével halad tovább. Pedig neki, mint az ókori görög vallásirodalom kiemelkedő tudósának ismernie kéne a homéroszi Demeter Himnusz kükeon italát, mely az eleuziszi szertartások 'kötelező' itala volt. Ez azért is furcsa, mert könyve görög forrásait nagyobb részben Ottó Kern fordításaiból másolta ki, aki pedig tisztában volt a beavatási ital jelentőségével. Guthrie számtalanszor idéz az Iliászból, az Odüsszeuszból és mégis elkerülte figyelmét, hogy Nesztor elfáradt barátja és a sebesült Machaon a kükeon italtól frissültek fel (Xl.) és, hogy Odüsszeusz társaságának, Circe a boszorkány kükeon italt készített, melyet veszélyes növényekkel fűszerezett meg. (10 könyv, 230-240). De hát nem egyszerűbb a mindenki által jobban értett alkoholos mámor sulykolása, mint elmagyarázni a beavatási szertartások dologi lényegét alkotó varázsital szentségét? „A trák kultuszban Dionüszosz – mielőtt a gyengéd Orfeusz azt megérintette volna – a bor istene volt, a lerészegedés minden bizonnyal az egyik módozat volt az extázis-érzés eléréséhez, melynek értelmezésében az istennel való egyesülést vélték átélni.” Guthrie az ilyen balga kijelentésekkel végeredményben a korai apologétákat követve nem csinál mást, mint modern nyelvezeti ágyazatba bújtatva becsmérli az orfikus bölcseket, mert azt próbálja olvasóival elhitetni, hogy a misztikus beavatásokon lerészegedett alakok jelentették a normát. Szándékosan félrebeszél, hiszen Dionüszosz elsősorban a mámor istene volt és egyik jelentős ünnepe sem volt szürethez, vagy az újbor ünnepéhez kötve. A szerző azt a vonalat követi, melyben minél alantasabban, sutykósabban van a misztikus vallásmozgalom feltüntetve, annál kellemesebbnek, elfogadhatóbbnak tűnik a kereszténység.
Komoly kiadványhoz méltatlan, nehezen kivehető, elnagyolt primitív ábrázolást mutat be a British Múzeum anyagából, mely eredetileg egyik mesterremeke lehetett a fekete alapon, vörös figurális ábrázolású attikai váza-példányoknak. A magas művészi igényt kielégítő attikai vázákon rendszeresen visszatérő téma a Dionüszosz misztérium jelenetei sokrétű ábrázolása. A váza középső alakja a bal kezében egy gyermeki testet tart, míg jobbjával a testből kitépett végtagot emeli szájához. Tőle balra a nagyszakállú, hosszú hajú Dionüszosz látható kezében az ősi szentemberek jellegzetes botját tartva. Guthrie egyetlen magyarázatot hangoztat: az ősi időkből eredő kegyetlen emberáldozat és omofágia (nyershúsevés) barbár gyakorlatát, mely akkor még élénken élhetett az i. e. V.-II. század attikai művészek emlékezetében. Képtelen elszakadni a véres áldozat toposzától és meg sem próbálja más szubsztanciával behelyettesíteni a művészeti alkotásokon áldozatként feltüntetett szétszaggatott testet, amit valójában lehetetlenség felfalás céljából a szigorúan vegetáriánus misztikusok szájába adni. Keresztény vallástörténészek előszeretettel hozzák fel példaként az őrjöngő misztikusok által széttépett nyersen felfalt áldozat példáját, mintha ez a véres szertartás adta volna ki misztikájuk szellemiségét. Az alapelv megint csak ugyanaz: minél ocsmányabbul lehet bemutatni a misztikus vallás jelenségeit, annál elfogadhatóbbnak tűnhet a keresztény vallás. A véres emberáldozatokra utaló ószövetségi idézetek is mindjárt elfogadhatóbbnak tűnnek, ha annak barbár gyakorlatát meglehet találni a zsidó vallásnál magasabb szellemiségű, eszmeiségében jóval kifinomultabb görög misztériumvallásokban. További érvelésként említi Thespis, Pentheusról írt drámáját, melyben Peliast a saját lányai üstben főzik, mielőtt felfalnák, valamint – mintha valamit is bizonyítana – Aiszkhülosz elveszett darabjában, a Baszaridészben, Orfeusz feldarabolásának történetét meséli el.
Könyve 8. fejezete, az 'Orfeusz követők életvitele és szertartásai' címet kapta és mindjárt a második bekezdésben kijelenti: „Nagyon kevés ismerettel rendelkezünk az orfikus életmódról, és amit arról olvashatunk, az sokszor túl ellentmondó, és megfoghatatlanul rejtélyes.” Majd odébb így folytatja: „Nagyon nehéz a filozófia racionális gyakorlatával felfedni, logikus úton megközelíteni a témát egy olyan terepen, ahol iránytévesztő jelzők térítenek el és a közölt adatok semmi bizonyságot nem nyújtanak a vallási önkívületben rejlő elragadtatott formák megértéséhez.” Ám valójában mégsem olyan nehéz, mert megoldásnak utána oldalakon keresztül ismételgeti a véres áldozást, a nyers hús evését, meg a többi félremagyarázott sületlenséget, mindezen mondanivalóját jó adag keresztény propagandával vegyítve. Részletesen vázolgatja a 'telete-teletai' szóetimológiáját ahelyett, hogy inkább a beavatás dologi lényegét ismertetné. Belekeveri a judaizmust, Mózest is említi, majd megint a szent irodalmi hagyaték fontosságát hangsúlyozza. Az ókori klasszikusok folyamatos idézésének segítségével mindenről ömlesztve érvel, ám amiről egy szót sem szól; mi is történt a beavatási szertartáson, mi zajlott le a beavatást végző 'mester' és a beavatott körül a szent rítus folyamán. A fejezet végén megkérdezheti a józan olvasó, hogy miért adta ezt a félrevezető címet könyve ezen szakaszának?
A 273. oldalas könyve utolsó hat oldalán kísérli meg ismertetni az Orfeusz misztérium közvetlen és közvetve végbement befolyását a korai keresztény hitrendszer kialakulására. Ezen a hat oldalon kétszer is szükségesnek tartja a jézusi elbeszélésről kihangsúlyozni, hogy az hiteles történés, a világtörténelemben tényleg lezajlott valami volt, ellentétben a mítoszok hősei meséivel.
„Már nem maradt más hátra mint néhány szót szólni, a sok vitát kiváltó orfizmus és a kereszténység között fennálló kapcsolódások viszonyáról, mikéntjéről. Azonban helyhiány miatt nem áll módunkban az evvel kapcsolatos végnélküli spekulációk ismertetése.” Majd tovább mentegetőzve írja: „a szerzőnek bizonyára megbocsájtható, hogy szerény kötetében nem ad helyet és elborzadva, megrémülve húzódik el az óriási tudásanyagot tartalmazó, Dr. Eisler, 400. oldalas 'Orfeusz' c. művétől, mely az ó-kereszténység Orfikus-Dionüszoszi hasonlatosságait és azonosságait tárgyalja.” Hát az biztos is, hogy Dr. Eisler másfajta tudós volt, mint Guthrie, és ez a különbség műveik összehasonlításakor élesen kiviláglik. Eisler könyvének érvei és felsorakoztatott logikus következtetései előtt megtorpanva megszűnik sziporkázó tudományossága és keresztény sémához ragaszkodó apologéta módjára hárítja el a téma megtárgyalását: „A pogány Dionüszosz misztériumának kereszténységre történő befolyását, hatását néhány helyen eredményesen kimutathatjuk ugyan és azokat nagy vonalakban vázolni lehetne, ám ezen összefüggések ismertetése, a természetükből adódó problémák miatt kizárólag csak alapos vizsgálat alá vetve lehetnének közölhetők, amire pedig ebben a könyvben nincs lehetőségünk. Az olvasónak magának kell eldöntenie, hogy mi is a véleménye a nem mindennapi, szokatlan anyagról, ami Eisler könyvében napvilágot látott. Az itt lefektetett irányelvünkkel az áll összhangban, ha éppen csak felületesen érintjük meg ezt a témakört, hiszen az a célunk, hogy felfedezzük mi is az az orfizmus, mennyi ideig volt képes hatást gyakorolni a kor emberére és nem hosszú összehasonlítási folyamatokba bocsátkozni. Remélem könyvem célja így egyértelmű mindenki számára. Szem előtt kell tartanunk, és minden kétséget kizárva úgy gondoljuk, hogy a két vallás között feltételezett minden látszólagos hasonlóság szertefoszlana, ha azokat részleteiben kezdenénk el vizsgálni.”
Guthrie mindössze halvány hasonlóságot lát a Jó Pásztor és Jézus ábrázolásai között, és a keresztények hatóságtól való félelmével, óvatosságával magyarázza a katakombák keresztény sírjain feltüntetett orfeuszi ábrázolásokat, így nem sok jelentőséget tulajdonít az egyes motívumok, meghatározható ismertetőjegyek –, mint a szőlőlevél – sűrű előfordulásának. Halvány áttételek előfordulhatnak, szerinte, amire példa lehet az Orfeusz ábrázolások képén látható békés jelenet, melyben az oroszlán a báránnyal együtt hallgatja a hős zenéjét: ami előképe lehetett az idillikus keresztény harmóniának. Nem fogadja el Eisler analógját az isten-hős kereszrefeszítésére vonatkoztatva, mikor az Diodoros (Bibliotheca Historica, III. 55) közlését említi, mely szerint Edoni királya, Lükorgosz – Dionüszosz ellensége – keresztre lett feszítve az isten-hős által. „A kereszténységet befolyásoló orfikus doktrínák nyomait a kereszténység fejlődésén belüli folyamatban lehetne megtalálni, melyek megvilágítását, illetve véleményezését a szubjektív értelmezések és interpretációk miatt inkább másokra hagynám.”
Mivel totálisan félreérti a misztikus szertartások beavatási szentségének természetét, ezért a keresztény eucharisztia eredetével kapcsolatban is rossz helyen tapogatózik és ezért hiábavaló az ultra-ortodox kollégája (Arthur D. Nock) kétséges megállapítását a mondanivalója alátámasztására ide citálnia: „... nem világos számomra, hogy létezett-e valaha a pogány misztérium-drámák, szertartások szándékos lemásolása vagy azok rituáléi felé történő fordulás az új keresztény vallás szertartásainak kiformálódásában”. Hiábavaló, mert Nock széllelbélelt vallásvédelme a konzervatív akadémián kívül: hiteltelen. Egyedüli hasonlóságot Orfeusz misztika és a kereszténység között az eszkatológia doktrínák analógiában véli valósnak, melyek szerinte intermediális úton kerülhettek át az egyik vallásból a másikba.
Természetesen roppant fontos Orfeusz lantjának, sarujának aprólékos leírása, a kultusz irodalmi hagyatékának szétterjedése, teogóniája sokszínűsége, de az összes antik miszticizmus tárgyalásánál nem lehet más fontosabb, mint a két, alapjaiban meghatározó – egyetemes kultúrörökségünket direkt befolyásoló – fenomén: a misztikus beavatás mikéntje, valamint a korai kereszténység Józsua Misztériuma és az Orfeusz kultusz közötti ezer szálon kötődő azonosság, hasonlóság. A szerző pont ezeken a témákon lépett át nagyvonalúan, és ahol mégis érintette ezeket a tartalmakat, ott is félrevezetően mellébeszélt. Ettől függetlenül könyve hasznos lehet azok számára, akik az orfizmus részletesebb megismerését tűzik ki célul, de a szerző mindenkinek elégedettséget nyugtázó teljességet nyújtani, a világnézeti hovatartozása miatt képtelen.
